Lackfi János
SHOW ÉS BÁLVÁNY
A Példakép-kiállítás elé

            Egy ideje bajban vagyunk a példaképekkel. Túl távoliak lennének, idegenek, merevek, talapzaton hadonászók? Márait sokan hívogatták vissza Magyarországra élete vége felé, mondván, a távolmaradását indokló rendszer megbukott, itt a helye. A mester egy kései, kesernyés naplójegyzetében azt írja, az égvilágon semmi kedve hazajönni emlékműnek, hiszen azokat ünnepnapokon kívül legfeljebb a kutyák tisztelik... oldalba. Valóban, kinek van ideje munkaidőben emlékművek előtt álldogálni? Legfeljebb egy-egy turistabusznyi nyugdíjas özönli körbe időnként magányos alakjukat.
Meg aztán a huszadik századon túljutva túl sok rossz tapasztalatunk fűződik már a felmagasztalt, majd porba hullott nagyságokhoz. Túl sok bálvány omlott le ahhoz, hogy gyanakvással ne közelednénk egy-egy újabb gigászi alakhoz... Vajon ez most igazi lesz-e vagy megint egy hamisítvány, egy felfújt, világrengető durranással kipukkadó lufi? Ismeretes Beethoven nyers és kiábrándult gesztusa, amellyel lehúzza az Eroica-szimfónia címlapjáról a magát időközben császárrá koronáztató Napóleonnak szóló ajánlást. Alighanem ez volt az első modern bálványrombolás, a harcos német zeneszerző mozdulatát unásig ismételte aztán a múlt század, és bizony sokan szívesen kiradírozták volna utólag bérműveik ajánlását is a történelem lapjairól, ha tehetik. Jó néhányan, jó néhányszor nagyon is harsányan bírták mondani, hogy "éljen Eduárd", avagy ahogyan egy korabeli, alighanem szándékos szabotázs eredményeképp létrejött sajtóhiba hangzott szimbolikusan: "megrendElt lélekkel állunk Sztálin Elvtárs ravatalánál". Egy idős ismerősünk mesélte, hogy édesapja egy ideig azzal a jelszóval keltette őt iskolás-korában, hogy "kisfiam, hat óra, Mussolini már talpon van". A fasizmus atyamestere a korabeli sajtó optikáján keresztül egy ideig még energikus és szimpatikus figurának látszott. Amikor hamarosan egyre ijesztőbb hírek érkeztek délről, a kiskölök nem habozott visszavágni apjának, hátha ezzel egy szundításnyi időt nyerhet: "na persze, Mussolini is korán kelt, aztán látja, édesapám, mi lett belőle!"
Csalódásunknak az is oka lehet, hogy az emlékművek mindig idealizáltak. Gyerekkoromban Petőfi és József Attila pontosan ugyanúgy néztek ki a lobogó szocreál metszeteken, és mindkettejük portréján elég volt egy kis szőrzet-átrendezés, hogy máris gyanúsan elkezdjenek hasonlítani Lenin elvtársra. Marx prófétai alakja pedig képes volt pótolni a tengert kettéválasztó Mózest éppúgy, mint Neptunt, a tenger istenét vagy éppen Michelangelo Teremtőjét. Vagyis a nagyság afféle csereszabatos pózzá dermedt, asztali állólámpává, melynek csak kiégett villanykörtéjét, vagyis a fejét kell lecsavarni, és máris helyettesíteni lehet az épp aktuálissal. Konsztandinosz Kavafisz remek miniatűrje, az Egy kisázsiai községben című költemény voltaképpen sablonos dicshimnusz egy nagyszerű férfiúról, mígnem az utolsó sorokban a krónikás megjegyzi, hogy ha a csatában netán a másik oldal győzne, akkor sem kell zavarba jönni, hiszen a név a pergamenen  ̶  szabadon behelyettesíthető. A szobrok teátrális hadonászása, a nagy vezérek sablonos ábrázata csereszabatos, csak az árfolyam változik, akár a retro-boltok kínálatában. Három Lenint egy Hitlerért, Gorbacsov-matrjoskababát Mussolini-nyakkendőtűért, mehet a nagy történelmi cserebere!
A mondott idealizálást kevésbé finomkodóan valósághamisításnak is nevezhetjük. Szobrokon, metszeteken pöttöm emberkék magasodnak szálfatermetűvé, fancsali arcok nemesülnek markánssá, tömpe mancsokból lesz félelmetes vasököl. Megszoktuk, hogy az arányok hazudnak, hogy gondolatban gyököt kell vonnunk minden lovasszoborból, minden lendületes gesztusból, minden széles vállból, minden hősiességből. Örökre szemünk előtt lebeg a szétfűrészelt Sztálin-szobor bumfordisága: forradalmáraink úgy sürgölődnek körülötte, mint a rajzfilmbeli Kisvakond (szlávos műveltségűek kedvéért Krtek) vagy éppen a lilliputiak az emberi léptékű tárgyak között. A látványos heroizmus számtalanszor fanatizált, emelt fel, buzdított cselekvésre, de még többször törpítette semmivé, nyomasztotta depresszióssá a tövében álldogálókat.
A közelmúlt köztéri szobrászata, mint a legnagyobb, nyilvános példakép-termelő és -reprodukáló ágazat, nem véletlenül keresett új utakat a megunt, üresen kongó bronz-nagyotmondások helyett. És lett korláton ücsörgő bohócunk, babakocsiban piacra libát furikázó székesfehérvári kofaasszonyunk, balkonon zilált frizurával merengő Liszt Ferencünk, kőtömbből szerényen kikönyöklő Kosztolányink, robusztus gerenda-korlátra törékenyen támaszkodó Radnótink. Hasonló módszer ez, kint mikor Hrabal anekdotáiban egyszerre látjuk felnagyítva a nagydumás kisembert és lekicsinyítve történelmi nagyságainkat: ebben a vérszomjasságában is tereferélő, barátságos, cseh kisrealista világban Jézus a hit-remény-szeretet árucikkel házal, Masaryk elnök hetvenévesen kézen áll a lova hátán, Ferenc József pedig tartja a létrát az almaszedő Schratt Katalinnak, és közben a szoknya alá pislogat laposakat. Nagy emberek aprócseprő ügyeivel könnyebben tudunk azonosulni, mint a sokszor át sem látott léptékű magas-politikai döntésekkel. Az Aranybulla évszámát elfelejtjük, II. András sajgó tyúkszemére mindig emlékezni fogunk. A tatár betörések pontos természetrajza homályba tűnik, a Nyulak Szigetén a nyulak (miért is pont nyulak?) mindig viccesen mozgatják majd orrukat. Nagy Imre mondatait elnyeli a köd, cvikkere, mint John Lennon szemüvege, átússza a felejtés óceánját.
Kiket is emlegetünk még a nagy emberek közül? A jó svádájúakat, az aranyat köpködőket, a szöget fejen találókat. Például előbb-utóbb minden jobb mondásról kiderül, hogy azt Churchillnek köszönhetjük. Churchill örökös szájkarate-világbajnok, az egyetemes történelem verbális Chuck Norrisa, aki csak mintegy mellékesen nyerte meg a világháborút, legendássá ezer meg ezer apró, gonoszkás szócsata tette, melyeket pergőtűz helyett a biztonságos szalonokban sikerült dűlőre vinnie. Ha az angol konzervativizmus atyja egész életében csak szellemes mondásokon agyalt volna, alighanem akkor sem tudott volna annyit a világra szülni, mint ahányat így utólag a nyakába varrtunk. Úgy lehet ez, mint Jókaival és Kossuth-tal, akikről Mikszáth állítása szerint, abszolút hiteles tanúságtételekre alapozva annyi fát neveztek el, hogy ha egész életükben fák alatt álldogálnak, akkor sem sikerül teljesíteniük a penzumot.
Egy cseh költő, Miroslav Holub alábbi verse jól mutatja, a kisembernek miként lesz valós, vagy legalábbis valósan téves köze egy elvont, távolba vesző történelmi figurához:

Napóleon

Gyerekek, mikor született
Bonaparte Napóleon,
kérdezi a tanító.

Ezer évvel ezelőtt, válaszolják a gyerekek.
Száz évvel ezelőtt, válaszolják a gyerekek.
Senki nem tudja.

Gyerekek, miről híres
Bonaparte Napóleon,
kérdezi a tanító.

Megnyerte a háborút, válaszolják a gyerekek.
Elvesztette a háborút, válaszolják a gyerekek.
Senki nem tudja.

Nálunk volt a hentesnek egy kutyája,
válaszolja František,
azt hívták Napóleonnak.
A hentes verte őt és a kutya
egy éve
éhen döglött.

S most minden gyerek
Napóleont sajnálja.

            A szigorúan történettudományos szemmel nézve sötétben tapogatózó diákok a lényegre mégis ráhibáznak: Napoleon meg is nyerte a háborút, el is vesztette, ráadásul  még el is verték, mint a hentes kutyáját, s végül kivert kutya módjára halt meg Elba szigetén.
Izgalmas kérdés tehát, miként fogott neki a feladatnak számos magyar képzőművész, miközben egy nemrégiben készült tanulmány összesítése szerint Budapest a statisztikailag a talán legtöbb emlékművel, emléktáblával felszerelkezett főváros, és még így is szinte minden hétre jut egy szoborbotrány, rongálási ügy meg emlékezési mizéria. Mellesleg pedig krónikus példakép-hiányban szenvedünk, így panteonunk csarnokában jobb híján tehetségkutatóban vitézkedő showbizniszhuszárok, vaterán vett veterán örömlányok vagy reggeli rádióműsorok atlétatrikós stílusú tutimegmondói foglalnak helyet.
Bukta Imre a kocsmai nyerőautomaták társaságában elhelyezett egyházi giccs-szerű Krisztus-nyomattal világítja meg a magukba süppedt ivókkal teli teret, és a falon függő Isten Báránya mintegy átváltoztatja a félkarú automaták, flipperek fénylő keretébe zárt emberalakokat is. Alkoholba fojtott pitiáner szenvedéseink mindig is lényegileg azonosak lesznek a szenvedés örök, isteni mintájával, bármilyen képtelenek is lennénk ahhoz felemelkedni. Bács Emese és Hecker Péter foci-jelenetei vagy éppen Galambos Tamás Széchenyije a naiv ábrázolások sutaságait hívják segítségül, hogy eltávolítsák, a túlmagasztosítástól megmentsék a felettünk lebegő mintákat, hogy elkerüljék a bálványimádás kísértését. Jakatics-Szabó Veronika a kezdetlegesen egymásra montírozott archív és kortárs képsorok kontrasztját hozza Bartók- és Kodály-portréján. A háttérben mozdulatlanná dermedt színes népi forgatag és az előtér hírlapba zárkózó zeneszerző-figurái között a kommunikáció valami rejtélyes módon megy végbe, hiszen szemlátomást különböző idősíkban helyezkednek el. A kisemberi pózban megjelenő nagyság talán leglátványosabb példája Jakatics-Szabó szimbolikus, és egyben roppant konkrét paprikát reggeliző Szent-Györgyije, aki egyszerre több és mégsem több egy kockás abroszra könyökölő öregembernél, aki jó magyar módjára szalonnázgat, hiszen, ahogy azt már másutt megírtam, magyar ember kedvenc zöldsége a kolbász, de hozzá gyümölcsnek szalonnát is fogyaszt.
Király Gábor szocio-apafigurája világít rá, hogy a sok mímelt tökéletesség mögött igazából egy biztonságot adó, meghitt közelségben lévő szülőfigurát keresünk, legyen az cár-atyuska, Kossuth apó vagy Lenin apánk. Sipos Eszter képregény-szerű, velünk beszélgető könyv-festményei is a korai kötődés pillanatait őrzik meg esetlegesnek, esetlennek, ugyanakkor avatják időtlenné, önmagukon túlnövekvő jelentőségűvé. Radák Eszter nekünk hátat fordító nyugdíjas emberpárja már címében is kifejezi az életpálya-óhajtást (Így szeretnék megöregedni), miközben az alkotó világából amúgy is ismert harsány, már-már dél-amerikaias, lüktető szín-orgia különösen erős kontrasztot képez az őszülő, távolodó nagyszülők alakjával. Kiss Márta ellenben saját magát jeleníti meg szolgálólányi (vagy házigazdai) pozícióban az előképnek tekintett festőnők társaságában, síron túli találkozást vagyis szándékos anakronizmust hozva létre. Aki pedig a jellegzetes festőnő-figurákat nem ismeri fel, annak egészen kortársi "csajos bulinak" is tűnhet ez az eleven művészettörténeti paradoxon. Regős István elegánsan oldja meg Puskás ábrázolását, az égen tátongó hiányba faragja bele a jellegzetes körvonalat, mely buborék-voltában egyszerre szembesít bennünket a halállal, az Aranycsapat karmesterének szimbólum-voltával, de akár az emigrációval, vagy a jelenleg hiányzó magyar futballnagyságok helyén tátongó űrrel is.
Folytathatnám az egyes képek elemzését, ami itt és most nem feladatom, elég, ha búcsú gyanánt összeszedek néhány olyan nagyon is érvényes és mai művészi módszert, melyek segítségével példaképeink emberléptékűvé, szerethetővé, követhetővé tehetők. Íme a receptek:
Végy egy kisembert, keresd meg benne és mutasd fel a nagyságot, akár egy szimbolikus mozdulattal, akár egy jelképes tárgy becsempészésével. Hiszen minden evő-ivó ember a világ végéig híveivel étkező Jézussal rokon, minden megfeszülő munkásizomban ott a potenciális sportklasszis, minden elesett koldus Teréz anya leprásai közül való, minden elbambuló kocsmai tekintet a vegyes gyümölcs buddhai Nirvanájába révül.
Vagy végy egy nagy embert, mintázd meg emberi sejtmasszából, mutasd őt konyhájában, körömvágás közben, fülvakarás közben, múlandó hírek olvasása közben. Minden tisztába tett kisded Betlehemből származik, minden lobogó hajú Facebook-szépséget Botticelli ecsetje festett aranyszín Instagram-fényből, minden csónakázó apuka Noé vagy Kháron, az Alvilág révésze maga, és a teljes világot menekíti a hatalmas árvízen túlra.
Vigyázzunk örök példaképeinkkel, mert lesből támadnak (fel), olyankor is velünk vannak, amikor nem gyanítanánk. Kérem tehát önöket, hogy mikor távoznak ebből a kiállítóteremből, merüljenek el a befogadott látvány emlékképeiben, és nagyon kérem, ne nézzenek hátra! Lót felesége is visszafordult, mert eszébe jutott, hogy Szodomában felejtette a sót. A végeredmény ismeretes.