György (Georgius) a geos, azaz ‚föld’ és az orge, azaz ‚mûvelni’ szavakból származik, olyasvalaki, aki a földet, azaz saját testét mûveli. Ágoston A Szentháromságról szóló könyvében azt írja, hogy a föld jó a magas hegyek ormán, a dombok mérsékelt lankáin s az alant fekvõ mezõk lapályán. Az elsõ jó a viruló fûnek, a második a szõlõnek, a harmadik a gyümölcsnek. Így volt Szent György kimagasló az alantas dolgok megvetése által, ezért volt övé a tisztaság virulása; mértékletes a jó és a rossz megkülönböztetése által, ezért volt övé az örök boldogság bora; és alacsony az alázat által, ezért ontotta a jócselekedetek gyümölcseit. Vagy pedig a gerar, azaz ‚szent’ és a gyra, azaz ‚homok’ szavakból származik neve, s ‚szent homokot’ jelent. Olyan volt ugyanis, mint a homok: nehéz, erkölcseinek súlyától, parányi az alázattól és száraz a testi kívánságtól. Vagy a gerar, azaz ‚szent’ és a gyon, azaz ‚harc’ szavakból ered, mint ‚szent harcos’, mert harcolt a sárkánnyal és a hóhérral. Vagy a gero, azaz ‚zarándok’, a gir, azaz ‚drágalátos’ és az ys, azaz ‚tanácsadó’ szavakból tevõdik össze a Georgius név. Õ maga ugyanis zarándok volt a világ megvetésével, drágalátos a vértanúság koronájával, és tanácsadó az Ország hirdetésével.

Legendáját a niceai zsinaton az apokrif iratok közé sorolták, mivel vértanúságáról nincs megbízható feljegyzés. Ma naptárában viszont az olvasható, hogy a perzsa Diospolis nevû városban szenvedett vértanúságot, ezt korábban Lyddának nevezték, és Joppe mellett fekszik. Másutt az olvasható, hogy Diocletianus és Maximianus császárok idejében, megint másutt, hogy Dacianus perzsa császár alatt, birodalma hetven királya jelenlétében szenvedett vértanúhalált. Itt azt olvassuk majd, hogy Dacianus helytartó végeztette ki Diocletianus és Maximianus idejében.

A kappadókiai származású György vitéz elvetõdött egyszer Libya provincia Silena nevû városába. A város mellett volt egy tenger nagy tó, abban lakott egy dögletes sárkány. Gyakran megfutamította a népet, mely fegyvert ragadott ellene, és a város falaira felhágva leheletével mindenkit megmérgezett. Hogy haragját csillapítsák, a polgárok kénytelen-kelletlen két juhot adtak neki naponta, különben a város falaira rontott, és úgy megfertõzte a levegõt, hogy nagyon sokan belehaltak. Amikor a juhok már fogytán voltak, és többet szerezni sem tudtak, úgy határoztak, hogy a juhok mellé egy-egy embert adnak. Sorsot vetettek hát az összes fiún és leányon, és a sors nem tett kivételt.

Mikor már majdnem minden ifjút és hajadont fölfalt a szörnyeteg, a sors választása a király egyetlen leányára esett, õt ítélve a sárkánynak. A király kétségbeesve rimánkodott: „Vigyétek aranyamat, ezüstömet s a fele királyságomat, csak a leányom hagyjátok meg nekem, ne így kelljen elpusztulnia!” A nép felzúdult: „Ó, király, te magad hoztad ezt a törvényt, s most, amikor a mi gyermekeink már mind elpusztultak, meg akarnád váltani a magadét? Ha leányodon nem teljesíted be azt, amit másoknak elrendeltél, rád gyújtjuk a házat!” A király ezt hallván siratni kezdte leányát: „Jaj nekem, édes lányom! Mit csináljak veled? Mit mondjak? Hát sosem érem meg a menyegzõdet?” A néphez fordulva pedig azt mondta: „Könyörgök, csak nyolc nap haladékot adjatok, hogy elsirathassam leányomat!” A nép beleegyezett, de a nyolc nap leteltével dühödten visszatértek, mondván: „Miért veszejted el népedet leányod miatt? Ím, a sárkány leheletétõl mindnyájan elpusztulunk!”

A király látván, hogy leányát nem tudja megmenteni, királyi ruhába öltöztette, könnyek közt átölelte, s így szólt: „Jaj nekem, édes lányom! Azt hittem, hogy királyi öledben gyermekeket ringatsz, s most elmégy, hogy fölfaljon a sárkány. Jaj nekem, édes lányom! Azt reméltem, hogy menyegzõdre fejedelmeket hívok meg, a palotát drágakövekkel ékesítem, dobokat s orgonát hallgatunk, s most mégy, hogy fölfaljon a sárkány.” Megcsókolta és elbocsátotta õt, mondván: „Leányom, bárcsak elõtted haltam volna meg, hogysem így veszítselek el!” Ekkor a leány atyja lábához borult, és áldását kérte. Miután atyja könnyek közt megáldotta, elindult a tóhoz.

Szent Györgyöt véletlenül éppen arra vitte az útja. Meglátta a síró leányt, s megkérdezte, miért búsul. Azt felelte: „Jó ifjú, ülj fel gyorsan a lovadra, és menekülj, nehogy velem együtt pusztulj el!” György így szólt: „Ne félj, leány, de áruld el, mire vársz itt, a nagy sokaság szemei elõtt!” Így a leány: „Úgy látom, jó ifjú, nemes a szíved. De miért akarsz meghalni velem? Fuss minél gyorsabban!” György erre: „Én ugyan egy tapodtat sem mozdulok, míg el nem mondod, mi a bánatod!” Amikor mindent elmesélt, György így szólt: „Ne félj, te leány, Krisztus nevében megsegítelek,” A leány: „Jó vitéz, inkább magad mentsd, hogy el ne pusztulj velem együtt. Elég, ha magam halok meg, hisz megmenteni úgysem tudsz, csak te is elvesznél énvelem.”

Amíg így beszélgettek, hát jött a sárkány, kidugva fejét a vízbõl. Ekkor a leány reszketve így kiáltott: „Fuss, jó uram, fuss, de gyorsan!” György erre lóra pattant, keresztet vetett, és vakmerõn a közelgõ sárkányra rontott. Lándzsáját nagy erõvel megforgatta, s magát Istennek ajánlva, a sárkányt súlyosan megsebesítette, és a földre terítette. Azt mondta ekkor a lánynak: „Vesd övedet tüstént a sárkány nyakába, leányom! „Az meg is tette, mire a sárkány követte õt, mint valami szelíd kutya. A város felé vezette. A nép pedig a hegyek barlangjaiba menekült elõlük, mondván: „Jaj nekünk, mindnyájan elveszünk!”

Mire Szent György intett nekik, s így szólt: „Ne féljetek! Azért küldött engem az Úr, hogy a sárkány fenyegetésétõl megszabadítsalak benneteket. Higgyetek Krisztusban, keresztelkedjetek meg mindnyájan, s máris megölöm a sárkányt.” Ekkor a király egész népével együtt felvette a keresztséget, Szent György pedig kardot rántva megölte a sárkányt, és megparancsolta, hogy vigyék ki a városból. Négy pár ökör vontatta ki egy nagy rétre. Azon a napon a gyermekeket és az asszonyokat nem számítva, húszezren keresztelkedtek meg. A király Szûz Mária és Szent György tiszteletére egy hatalmas templomot rakatott. Oltárán bõvizû forrás fakadt, mely minden beteget meggyógyít, aki csak iszik belõle. Szent Györgynek pedig mérhetetlen sok pénzt adott, de õ nem akarta elfogadni, mire szétosztatta a szegények között. Ez után Szent György négy dolgot kötött röviden a király lelkére, hogy tudniillik gondoskodjék Isten templomairól, tisztelje a papokat, buzgón hallgasson misét, és ne feledkezzék meg a szegényekrõl. Majd megcsókolta a királyt, és eltávozott.

Más könyvekben azt olvashatjuk, hogy amikor a sárkány a lányra tört, hogy fölfalja, Szent György keresztet vetett, a sárkányra rontott, és rögtön megölte.

Abban az idõben, amikor Diocletianus és Maximianus uralkodott, Dacianus vezetésével oly vad keresztényüldözés folyt, hogy egyetlen hónap alatt tizenkétezret koronázott vértanúság. Sok keresztény pedig a kegyetlen kínzások miatt megingott és áldozott a bálványisteneknek. Midõn Szent György ezt látta, szívét mély fájdalom járta át. Szétosztotta mindenét, amije csak volt, levetette katonaruháját, és a keresztények öltözékét vette magára, majd kiállt a nyilvánosság elé, és így kiáltott: „A pogányoknak minden istenei ördögök, az egeket pedig az Úr teremtette” (Zsolt 95,5).

A helytartó haragosan förmedt rá: „Micsoda vakmerõség a mi isteneinket ördögöknek nevezni! Mondd, hová való vagy, s mi a neved?” György így válaszolt: „György a nevem, és kappadókiai nemes családból származom. Palesztinát Krisztus segedelmével megvívtam, de mindent odahagytam, hogy szabadon szolgálhassam a menny Istenét.” Mivel a helytartó nem tudta meggyõzni, megparancsolta, hogy vonják kínzófára, és testét vaskarmokkal szaggassák meg tagonként. Miután fáklyákkal égettette oldalát, a nyílt sebeket sóval dörzsöltette be. Azon az éjszakán nagy fényességgel megjelent néki az Úr, és nyájasan bátorította. Az õ mézédes látványától és szavaitól úgy felbátorodott, hogy a kínzást semmibe vette.

Látva Dacianus, hogy kínzással nem tudja õt legyõzni, egy mágust rendelt magához, és azt mondta: „A keresztények a maguk varázslatos módján gúnyt ûznek a kínzásokból, és semmire sem becsülik a mi isteneinknek bemutatott áldozatot.” Azt mondja a mágus: „Ha nem tudom legyõzni mesterkedésüket, vétesd fejemet.” Elõvette varázstudományát, nevükkel megidézte isteneit, és borba mérget keverve megkínálta Szent Györgyöt, hogy igya meg. Az Isten embere pedig keresztet vetett, s miután lenyelte, semmi bántódása nem esett. Most a mágus az elõzõnél erõsebb mérget kevert az italba, de az Isten embere keresztet vetve minden bántódás nélkül kiitta az egészet. Ezt látva, a mágus a lába elé borult, irgalmáért esedezett, és kérte, hogy keresztény lehessen. A bíró erre lefejeztette.

Másnap Dacianus megparancsolta, hogy vonják Györgyöt kétélû kardokkal körültûzdelt kerékre, de az menten összetört, és György sértetlen maradt. Ekkor a bíró haragra gerjedve egy olvadt ólommal teli üstbe dobatta. Õ keresztet vetett és belement. Isten segítségével úgy felüdült benne, mintha csak fürdõzött volna.

Látva ezt Dacianus, azt gondolta, hogy akit fenyegetésekkel vagy kínzásokkal nem tudott megtörni, majd megpuhítja hízelgésekkel. Így szólt: „György fiam, milyen szelídek a mi isteneink, hogy ilyen békésen tûrik a te gyalázkodásodat. Készek mindent megbocsátani neked, ha megtérsz. Rajta, szerelmes fiam, arra biztatlak, hagyd el a babonaságot, és áldozz a mi isteneinknek. Nagy lesz a becsületed azután elõttünk s az istenek elõtt!” György mosolyogva szólt; „Kínzás helyett miért nem mindjárt ilyen kedvesen próbáltál rábeszélni? Íme, kész vagyok megtenni, amire biztatsz,” Ettõl az engedékenységtõl rászedve megörült a helytartó, és hírnököt szalajtva mindenkit magához parancsolt, hogy lássák, amint György, aki oly sokáig ellenszegült, végre beadja a derekát és bemutatja az áldozatot.

Nagy örömmel feldíszítették hát az egész várost, és amikor György belépett a bálványok templomába, hogy áldozzék, mindnyájan örvendezve álltak ott. Térdre borult ekkor, és imádkozott az Úrhoz, hogy a templomot bálványostul pusztítsa el, hogy az Õ dicsõségére és a nép megtérése érdekében semmi ne maradjon belõle. Tûz csapott le az égbõl, és a templomot isteneivel és papjaival együtt elégette. Ekkor a föld megnyílt, és mindent elnyelt, ami még megmaradt.

Ambrus így kiált fel Praefatiójában; „György, Krisztus leghûségesebb katonája, amikor a keresztény hit némaságba burkolódzik, egyedül te vagy a keresztények között, aki rettenthetetlenül megvallod az Isten Fiát! Az isteni kegyelem akkora állhatatossággal ruházta föl, hogy megvetette a zsarnoki önkény parancsait, és nem ijedt meg a számtalan büntetés gyötrelmétõl. Ó, az Úr áldott és dicsõ vitéze! Nemcsak a földi hatalom hízelgõ ígérete nem csalta tõrbe, de üldözõjét kijátszva, szörnyeteg bálványait a pokolba taszította” – eddig Ambrus.

Hallva, mi történt, Dacianus magához vezettette Györgyöt, és azt mondta: „Micsoda elvetemültség van benned, te gonoszok gonosza, hogy ekkora gazságot mertél elkövetni!” Erre György: „Királyom, ne hidd, hogy így van, hanem jöjj velem, és nézd meg magad, hogyan áldozok.” Õ erre: „Ismerem csalárdságodat, engem is el akarsz tüntetni, mint a templomot és az isteneimet.” György így válaszolt: „Mondd meg, te szerencsétlen, hogyan tudnának rajtad segíteni az isteneid, ha magukon sem tudtak?” Nagy haragra gerjedt a király, és azt mondta feleségének, Alexandriának: „Erõm fogytán, mindjárt meghalok, mert úgy látom, hogy ez az ember legyõzött.” Az asszony így felelt: „Kegyetlen zsarnok vagy, és hóhér! Vajon nem megmondtam neked, hogy ne zaklasd tovább a keresztényeket, mert harcba száll értük az õ Istenük? S most tudd meg, hogy én is keresztény akarok lenni.” A király megdöbbenve mondta: „Jaj, micsoda fájdalom, hogy téged is rászedtek!” Hajánál fogva köttette fel, és kegyetlenül megverette. Verés közben azt mondta Györgynek az asszony: „Mondd, György, igazság fénye, mit gondolsz, hová fogok jutni így, hogy még nem születtem újjá a kereszténységben?” György így válaszolt: „Ne csüggedj, leányom, véred hullása lesz a te keresztséged és koronád.” Õ pedig az Úrhoz fohászkodva kiadta lelkét.

Ezt tanúsítja Ambrus a Praefatióban, mondván: „Ezért érdemelte meg a vértanúság koronáját a pogány perzsák királynõje, akin végrehajtották kegyetlen férje ítéletét, mielõtt a keresztség kegyelmében részesült volna. Nem kételkedhetünk abban, hogy piros vére ontásával méltó volt belépni az ég feltárult kapuin, és a mennyei királyság birtokába jutni” – eddig Ambrus.

Másnap Györgyre kimondták az ítéletet, hogy vezessék végig a városon, majd fejezzék le. Imádkozott az Úrhoz, hogy aki segítségét kéri, annak teljesüljön kívánsága. Égi hangot hallott, hogy úgy lesz, amint kérte. Miután befejezte az imádságot, feje vételével beteljesedett vértanúsága, Diocletianus és Maximianus alatt, akik az úr 287. esztendejében kezdtek uralkodni. Amikor Dacianus a lefejezés színhelyérõl visszatért palotájába, tûz csapott le az égbõl, és szolgáival együtt elemésztette.

Tours-i Gergely meséli, hogy amikor Szent György ereklyéit szállították egy alkalommal, az emberek egy kápolnában szálltak meg. Reggel nem tudták megmozdítani a ládát mindaddig, míg az ereklye egy darabját ott nem hagyták.

A Historia Antiochenában olvashatjuk, hogy amikor a keresztények Jeruzsálem elfoglalására vonultak, egy papnak megjelent egy szépséges ifjú, és azt mondta, hogy õ Szent György, a keresztények vezére. Arra biztatta, hogy vigyék magukkal az ereklyéit Jeruzsálembe, s õ velük lesz. Amikor Jeruzsálemet ostromolták, de a szaracénok ellenállása miatt nem mertek fölmenni a lépcsõn, Szent György megjelent fehér páncélban, vörös kereszttel ékesítve, és intett nekik, hogy nyugodtan kapaszkodjanak föl utána, s övék lesz a város. Azok bátorságra kapva elfoglalták Jeruzsálemet, és megölték a szaracénokat.

 forrás: Jacobus de Voragine - LEGENDA AUREA