A Sziklavirág

Jávai mesék és legendák magyarul, 13 színes illusztrációval.
A könyv válogatást nyújt a gazdag és színes kultúrájú Jáva mese és mondavilágából.

Miért született meg ez a könyv?
Szerettem volna hozni valamit otthonról az itthoniaknak.
Nagyon szeretem Jávát, ahol ösztöndíjjal és utazások során két és fél évet töltöttem. Ez a világ fantasztikus kincsekkel gazdagított, amiket meg szeretnék osztani Veletek. Mindenkivel, akit érdekel egy távoli és ismeretlen világ, egy idegen kultúra, ahol látszólag annyi minden másképp működik, de valójában mégis oly sok minden ismerős. Ez derül ki a mesékből is.

Régi vágyam volt, hogy illusztráljak egy könyvet. Nem tudtam, hogyan kell, de éreztem, izgalmas feladvány lenne. A meséket, mítoszokat mindig is nagyon szerettem, így Jáván egyszercsak eszembe jutott, hogy itt a remek alkalom, hogy különféle érdeklődéseimet összekössem.
Éreztem, ha belemerülök a jávai mesék világába, rengeteg új ajtót nyithatok kifelé és befelé egyaránt. Érdekeltek a történetek, és izgatott a kihívás… vajon képes leszek-e lejegyezni, képpé varázsolni mindazt, amit fülembe csilingelt a gamelán zene, amit magamba szívtam langyos eső áztatta rizsföldek, szegfűszeges cigaretta, a Déli Tenger s nyüzsgő piacok illatából… Érdekelt, miként tudom magyarul elmesélni a történeteket, hogyan tudok szavakkal festeni. Mindez természetesen arra is sarkallt, hogy az indonéz nyelvben is jobban elmélyedjek, és véget nem érően gyarapítsam szókincsemet.

A szavak művészete nehezebb volt, mint ahogy sejtettem, megizzadtam a szöveggel, és nem csak a trópusi hőség miatt. Gyerekkorom óta rengeteget írok, lejegyezek mindent, ami eszembe jut, ami bánt vagy lelkesít, s írtam csak úgy szórakozásból is, de bizony rájöttem, hogy az írás művészete komoly mesterség. Többen is nagy segítségemre voltak ebben a munkában, hadd emeljem ki Serfőző Ági nevét, aki szintén Jáván él, járatos az indonéz nyelvben és a jávai kultúrában is, ráadásul magyar szakos hallgató volt az ELTÉ-n. Komoly segítség volt egy-egy fordítási ötlete és építő kritikája. Jávai barátaim közül Wahyu, pak Pran és Wisik segítettek sokat a szövegek, szavak értelmezésében és fordításában.

Az illusztrációkkal kapcsolatban is sötétben tapogatóztam az elején. Szerettem volna valami nagyon jávait festeni, olyan képeket, amelyek megnyitják a képzeletet, magukba hívogatják a nézőt, és engedik, hadd barangoljon tovább saját kedve szerint. Az interneten illusztrátorok után kutattam, vajon ki hogyan fest meséket. Jártam a könyvesboltokat is, nézegettem az autentikus illusztrációkat… de ezekkel nem jutottam sokra, mígnem egy surakartai könyvesboltban kezembe került egy gyönyörű illusztrációkkal tarkított mesekönyv. Az orosz Olga és Andrej Dugin (illusztrátor-házaspár) remekművét tartottam a kezemben, és tudtam: ez az! Ez az etalon. Sokat tanulmányoztam a képeket, mitől jók, mitől működnek, miért hatnak.
A képeket látva megértettem, mi is az illusztrálás lényege:

megfogni annak a tájnak a hangulatát, jellegét, atmoszféráját, ahol a történet játszódik
ügyelni a részletekre, és lehetőleg minél több részlet, apróság legyen a képen
megjelenítetni szürreális elemeket - hiszen meséről van szó - kitalált lényeket, kitalált dolgokat, de mégis úgy, hogy beleilljen az alapatmoszférába
megnyitni kapukat, ahol a szemlélő beléphet, nem szájba rágni, csak megvillantani valamit, amely segítségével a néző, olvasó elindulhat a saját fantáziájának birodalmában, megláthatja a saját lényeit, elképzelheti a saját tájait... az illusztrációknak nagyon inspirálónak kell lenni, hogy felébressze a fantáziát. Ezért is jók a részletek, mert ahogy az ember belemerül ezek szemlélésébe, óhatatlanul átadja magát ennek a világnak, és aki mer, tovább megy.

Valóban, a szövegeknek is ilyenné kéne válnia, hogy inspiráljanak. Ne legyen szájbarágós, de meg tudja nyitni az ember képzeletének kapuit, amin keresztül szárnyalni indulhat.

A részletek! Ahhoz, hogy meg tudjam festeni a részleteket, mindent nagyon alaposan meg kell figyelni. Megváltozott a látásmódom, egész máshogy fókuszáltam a körülöttem lévő dolgokra. Ismét színesebb lett a világ.
Olyan részletekre is oda kellett figyelnem, hogy régen vajon milyen ruhát hordtak, milyen volt a frizura, a cipő, az ékszer, hol laktak, hogy néz ki egy gyaloghintó, egy szövőszék, egy bambuszkunyhó konyhája…
Pak Pran, idős jávai barátom nagy segítségemre volt eme kutakodásaimban, de a mesék területén is. Pak Pran kertje fogadott be, itt állt a műteremnek használt bambuszházikó, így nap mint nap találkoztam öreg barátommal. Őt kértem meg legelőször, hogy meséljen régi történeteket. Fülledt júliusi délutánokon szélharangok, kabócák és susogó bambuszlevelek hangáradatában az üvegházban vagy a kertben üldögéltünk, pak Pran mesélt, én jegyzeteltem.

Aztán kértem más barátaimat is, hogy mondjanak történeteket, így összegyűjtögethettem azokat a meséket, amelyek nagyon ismertek Jáván. Emellett igyekeztem minél több írott anyagot is felkutatni. Eleinte fordítgattam, próbáltam az eredeti mesék szövegét pontosan követni, de ez megfeneklett, zsákutcába jutottam. A szövegek élettelenek voltak. Rájöttem, hogy túlságosan az intellektusommal akartam megközelíteni az egészet, és ez nem működött. A fordításokat csak váznak használhattam, arra voltak jók, hogy ismerjem a történeteket… de a meséknek át kellett rajtam folyniuk, hagytam, hogy megérintsenek, és belülről, a szívemből törjenek elő.
Meg kellett nyitnom magam a meséknek…

Eközben szorgosan készítettem a fényképeket, mindig részletekre éhesen jöttem-mentem a világban, s mondanom se kell, hogy rengeteg szépséget fedeztem fel, ami mellett korábban esetleg elmentem. A Candi Sukuh-nál, egy 15. századi különleges, misztikus templomnál az idő-morzsolta domborműveken régi viseletek után kutattam, egy barátnőm öltöztető- és ceremóniamester anyukájának szekrényében batikminták után kutattam, a pasar Trivindun, Surakarta régiségpiacán ékszerek, csecsebecsék, sárkényfejek, réztárgyak és egyéb apróságok után kutattam, falusi házakban jávai konyhák után…

Hát így alakulgatott az egész.
Elkészült a szöveg, elkészültek a képek, legalább is úgy hittem…
Ekkor került kezembe egy figyelemre méltó képregény, amely Dewi Sri történetét mesélte el. Mennyit kerestem ilyen képeskönyvet, amelyben ott van a jávai viseletek, ékszerek, belső terek egész tárháza… s mily érdekes, hogy akkor kerül a kezembe, amikor befejeztem a munkát. Összevetettem a festményeimmel… hm, elég hasonló világ. Végül is „magamtól” is eljutottam ide. A sors kegyelméből aztán megismerhettem azt az idős bácsit, pak Ratmoyot, aki az említett képregényt rajzolta. Az autodidakta festő hosszú évek óta azzal foglalatoskodik, hogy a nagy hőseposzok és jávai mondavilág figuráit festi meg vásznain. Nagy örömmel és kíváncsisággal nézegettem pak Ratmoyo képeit. Lenyűgöztek a harcos ráksaszák csatajelenetei, Dewi Sri burjánzó őserdőbe ültetett története, Borobudur csendes, meditáló buddhái…
Nagyon jót beszélgettünk az öreggel. Megmutattam neki a festményeimet, és ámulva nézte. Azt mondta, ha nem látna, el se hinné, hogy ezt fehér ember festette. Bevallom, kicsit hízott a májam. Ez volt a legnagyobb szakmai elismerés, amit kaphattam.
Rám nézett, és legyintve azt mondta: biztos nem először vagy itt Jáván, éltél itt már máskor is. Én csak mosolyogva bólintottam…

Aztán elérkezett a hazajövetel ideje. Elbúcsúztam jávai otthonomtól, és visszatértem Magyarországra. Azt hittem, kész van az anyag… pedig nem volt.
A szöveget többször újraolvastam, Trom Kata barátnőm segített nyelvileg ráncba szedni, s közben már azon gondolkoztam, hogyan is lehetne valóban könyv ebből az egészből.
Aztán mikor irodalomtudósokhoz is elkerült a szöveg, kaptam némi kritikát… hogy nem eléggé élő, nem eléggé színes, nem eléggé érdekfeszítő, nem adja vissza a trópusi világ ízét, savát, borsát…
Szepes Erika és Rigó Béla voltak azok, akik építő kritikáikkal arra sarkalltak, hogy újra nekiálljak a szövegeknek, és finomítsam, árnyaljam őket.

Mindeközben a Sors egy tanfolyamon leültette mellém Szigethy Katát, a Naphegy Kiadó főszerkesztőjét… akiben végül a kiadó igazgatójával, Horváth Gyulával együtt nagyon lelkes támogatómra leltem. Több kiadóval is tárgyaltam, de egy idő után egyértelművé vált, hogy a Naphegy kiadóval fogunk együtt működni. Elképzeléseink hasonlóak voltak, az ő lelkes és pozitív hozzáállásuk nélkül nem jöhetett volna létre a könyv ilyen szép kivitelben.

A könyv esztétikai megjelenése Sebastian Stachowski munkáját dicséri. Seb is nagyon lelkesen, empátiával látott munkához, a végeredmény magáért beszél.

A nyelvi lektorok, Réti Viki és Szigethy Kata is nagyon alapos munkát végeztek.

Köszönet Mangasi Sihombig Nagykövet Úrnak a támogatásért, és az Indonéz Nagykövetségnek, hogy befogadta a könyvbemutató rendezvényét.

Sok sok embernek jár még köszönet, barátoknak, ismerősöknek, akik készségesen és szeretettel támogattak, illetve támogatták a könyv megjelenését.