Történetek képekre Itt olyan történetek, versek olvashatóak, amiket festményeim ihlettek. Tartalom Lackfi János Albert Zoltán: Kolonics Attila:
NOFILTER (Kiss Márta képére) Ami a fejemen secpec átbizsereg,
Albert Zoltán: Ma mindenki kap egy pohár fényt A térségek megteremtése elválasztással Első nap. A találkozót nem szervezhette meg az irodájában, a téma túlzottan kényes volt. Mit kényes? Kínos. Sőt, egyszerűen elfogadhatatlan. Rágódott rajta, de nem maradt más kiút. Dupla vagy semmi. Ez az ember meg simán besétált az életébe, és teljesen hétköznapinak tűnt. Csak a fekete zakóját nem vette le soha. Legalábbis, amikor találkoztak, nem. Ugyanúgy mosolygott, mint egy biztosítási bróker. De a tekintete mélyén ült valami vérfagyasztó űr, valami jéghideg magabiztosság. Enélkül nem is bízta volna rá a gyilkosságot. Most már minden részletet megbeszéltek, ha elküldi az üzenetet, nincs visszaút, pokolra kerül. Második nap. Az anyja hajthatatlan volt, ő akarta megrendelni. Most már minden ajánlat a kezükben volt, de még időt akart nyerni. Beültek egy kicsit kifújni magukat. Ő persze nem kért italt. A lány sört ivott, de nem szóltak egymáshoz. Lassan peregtek a percek. Mindig ezt csinálta vele, ha menni akart, az anyja maradni, ha sietett, az anyja ráért, ha ivott volna egy sört, az anyja egy borjúbécsit kívánt meg. Most is vitatkozni akart vele, rávenni, hogy gondolja meg, mert ez komoly döntés, visszavonhatatlan, de az anyja mintha nem is hallotta volna a szavait. Messze járt, nagyon messze, ő pedig, nyelt egy nagyot, nincs válasz. Sosem lesz. Harmadik nap. A tükörből figyelte a fiút. Először fel sem tűnt neki, hogy nincs egyedül. Megszokta, hogy mindig ő az első vendég. Azt képzelte valami előjoga van itt, valami bensőséges viszony köti a tulajhoz, a helyhez. Most már izgatta, kérdéseket tett fel magában, hogy miért rendeli mindig ugyanazt a reggelit, miért nem köszön neki, miért nem néz soha rá, miért ül mindig ugyanarra a székre? Miért, miért? Dolgozik vajon, vagy a levelezését intézi, van barátnője, felesége, gyereke? Pár méter volt csupán közöttük, de azt érzete, hogy minden egyes nappal a kettejük között lévő óriási távolság csak újabb mérföldekkel nő. A térségek benépesítése Negyedik nap. Az üzenet elment, behunyta a szemeit, és megállt az idő, az érzékei felmondták a szolgálatot. Utólag be kellett ismernie, hogy testen, sőt bolygón, vagy univerzumon kívüli élménye volt. Nem zuhant, nem szédült, csak eltűnt a semmiben, ami nem olyan, amilyennek valaha képzelni merte vagy tudta volna. Arra eszmélt, hogy dörömbölnek a szemhéján, a fény olyan erővel csapódott a szaruhártyájára, hogy önkéntelenül maga elé kapta a kezeit. Elveszített mindent, azonnal lejátszódott előtte, hogy mit művelt. Nyelni sem bírt, az ismétlődő kérdésekre, hogy kér-e egy pohár vizet, nem tudott válaszolni. A fickó mintha sosem ült volna vele szemben, csak egy ködös kép maradt a helyén az alakjáról. A koppanásra eszmélt, a pohár ott állt előtte az asztalon és milliárdnyi tűzgömbként sziporkáztak a buborékokon a mennyezeti spotlámpák fényének tükörképei. Ötödik nap. Váratlanul elővett a táskájából egy fényképet, de nem a lányának mutatta meg, csak nézte, nézegette. Egy állattemető prospektusából származott, valahol Floridában lehetett, állapította meg a feliratból. Az arcán valami átszellemült, nyugodt, elégedett magabiztosság áramlott szét. Majd levonta a következtetést, megint, mintha csak maga lenne ott, nem a lányának mondta, hogy ott még az állatoknak is ilyen odaadó tisztelettel adóznak, és neki, hiába nevelte fel a gyerekeit, úgy látszik, nem. A lánya csak azt látta, hogy egy tálcán egy sugárzó fényforrás jelenik meg, elsuhan előttük, szinte rabul ejti a lelküket, és eltűnik a szomszéd asztalok felé vezető úton. Nem hallja a szavakat, érzi, hogy az anyja még beszél, a hanghullámok rezgése cirógatja az arcát, és neki ellenállhatatlan kényszere támad, hogy repüljön, suhanjon magasra, áttörve a vendéglátóegység mennyezetét, mint egy vasbeton akváriumét, a város szmogernyőjét, a légkört, és meg sem álljon a csillagképének közepéig. Kéz a kézben az anyjával, feloldódva egyetlen pohár végtelen fényben. Hatodik nap. A lány megint háttal fordult felé, tüntet, ez egyértelmű volt a számára. A naptárában ott villogott a figyelmeztetés, születésnap. De nem hagyhatta ki a reggeli kereskedést, a baromfi váratlant ugrott Shanghaiban, és hamarosan nyit London. Tegnap az argentin marhán fogott egy rendeset, de résen kellett lennie, nem hagyhatta ki ezt a napot sem. A lány képe pedig ott vibrált a kijelző sarkában, még csak a pillantását sem kellett felemelnie ahhoz, hogy lássa, a webkamerán keresztül mindig odavarázsolta. A croissant illata már megkorgatta a gyomrát, a kávéja is langyos lehet, de várt még egy kötésre. A kurzor villogása megszakadt, a tekintetét rabul ejtette egy fátyolba burkolózott nőalak, és csak emelte, emelte. Semmit sem tehetett immár, nem uralkodhatott többé sem magán, sem az elemeken. A fény úgy szippantotta magába, hogy megfeledkezett mindenről. A csókját érezte talán, vagy a másik szívének dübörgését a saját mellkasában? Minden összeolvadt, minden eggyé égett, és a kék végtelenül tiszta sugárzásában ott álltak ők ketten, mezítelenül, egységbe forrva, mint huszonegyedik századi Ádám és Éva. Hetedik nap.
Pedig, anyu tudja, hogy nem szeretek túrázni, minek kellett ide fölmászni! Nincs itt semmi. Egy pad miatt? Lehetetlen. Amit meg mond, hogy találkozni akar valakivel, képtelenség. Már a busztól nem láttam senkit. Legalább lenne egy mászóka, vagy csúszda. De még egy görbe fa sem nőtt ide. A nagyinál szabad fára mászni. Utálom a tájat nézni, unalmas. És anyu mostanában hallgat. Régebben mindig beszélt, mindig és mindig, és szeretem a hangját. Ritkán énekel, de az olyankor nagyon jó. Amikor mesél az is nagyon jó, de amikor dalolni van kedve, az olyan mintha nyár lenne, és nemcsak benne, hanem átváltozik körülötte minden. Most nem dalolt, még csak nem is dúdolt. Néha sóhajtozott, de nem hiszem, hogy az emelkedő miatt, én előre szaladtam. Aztán megvártam, hogy utánam kiáltson, ahogy szokott, de most előbb álltam meg, várhattam a kiáltását, csak ment a maga tempójában, mintha ott sem lennék. Megvártam, megfogtam a kezét. Azt is úgy szeretem a kezét. Mindkettőt, de a jobbat kicsit jobban. Meddig ülünk egy ilyen padon és várunk valakire? Úgyse jön el. Hogy honnan tudom? Nem is készülődött reggel, azt lehet tudni, hogy akar valamit. Elkezd válogatni a szekrényben, néha meg is kérdez engem, hogy ez milyen, meg az hogy áll, meg a cipői között turkál. Hát, ma semmi ilyen nem volt, minek is a hegyre följönni, nincs itt senki. Még a kis hátizsákomat sem hoztuk el, pedig mindig szokott csomagolni nekem szendvicset, meg szörpöt. A nagyi finomabb szörpöt ad, de kibírom. Mindig mondja, hogy milyen nagy fiú vagyok, de közben úgy mosolyog, hogy nem tudom mennyire gondolja komolyan.
Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy ennyi volt. Negyvenöt év szolgálati viszony után, most azon tűnődött, hogy számvevőszéki főtanácsosként milyen állást kaphat.
A mennyországba vezető út is szórólapokkal van kikövezve! Ezt olvashatták aznap a Podmaniczky és Eötvös utca sarkán torlódó járókelők, biciklisek és a szórakozott autósok, akik elrévültek a jelenségen, ahogy többen bokáig merültek a színes, nyomtatott papírlapok folyamába. A jelenség több mint zavarba ejtő volt, néhányan félelmetes együttállásról sugdolóztak, sőt baljóslatot és spontán összeomlást emlegettek. Percekkel a nyitás előtt még üres volt az utca, aztán mintegy varázsütésre, a körút felől feltűntek az elsők. Céltudatos, magabiztos vonulók voltak ők, profik, ismerték városszerte őket, a helyfoglalókat. Habozás nélkül közeledtek és mintegy vezényszóra cövekeltek le a megfelelő ponton, sorba rendeződtek és elégedetten kifújták a hajnali várakozás óta felgyülemlett gőzt. Rögvest jött a második hullám, az éberek, akik még nem voltak kellően informálva ahhoz, hogy a legzsírosabb placcokat birtokolják, de elég szemfülesnek bizonyultak arra, hogy egy kis mellékesre szert tehessenek a helyükből. Ezután már a forgatókönyv ismerős, rutinszerű, sőt unalmas is volt. A villamosok, a busz és troli járatok mintegy tíz perc múlva szállították az újabbakat, akik már valahol a külvárosban portyáztak és a reggeli észosztáskor azonnal ráindultak az aznapi akcióra. Mire mindenkihez eljutott a hír a slágertémáról, már a Nyugatinál kígyózott a sor, és hol volt még akkor a nyitás ideje! Ekkor, és itt jól jegyezzük meg a részleteket, valahonnan, a semmiből talán, mint májusi zivatarfelhőből a leszakadó aranyat érő eső, úgy záporoztak a színes nyomtatott lapok a térségre. Valaki nyugati szélről kiabált, mások összeesküvőről, míg újabbak egyszerűen a világvégét látták beköszönteni a kerületbe, de abban senki sem kételkedett, hogy a mennyek országát itt, és ilyen összefüggésben közhírré tenni több, mint hanyagság, már-már a fennálló hiánycikk- fogyasztói hatalommal való nyílt konfrontáció. Senki nem jósolhatta meg a következményeket. Az üzlet kinyitása is érvénytelen volt, sem pezsgős üveg, sem petárda, sem kézigránát nem durrant, a spontán ovációt még egy óvodás dalárda és túlharsogta volna, de ami legaggasztóbbnak bizonyult, hogy elmaradtak a nagy üzletek. A lomis limuzinok nem érkeztek meg időre, az elsők már kényszeres tipródásban, cipőfűzésben és torokriszálásban kérődztek, de hiába húzták. Az idő kifordult, belei a felszínen csillogtak, a villamos vágányok között többen guruló fejeket vizionáltak, amelyre utoljára, lássuk be, bulgakovi időkben volt csak példa. Jézust és Máriát viszont egyre többen emlegették és a szokatlan közhangulatban többen menekülőre fogták. Ilyen évek óta nem volt, vagy ha volt, azt mélyen eltitkolták a közvéleménytelenség elől, mintegy hermetizálták a lokális géniuszok bebörtönzésével párhuzamosan. Példátlan, felkavaró, megrázó és feldolgozhatatlan. A tömeg számára akkor vált visszafordíthatatlanná az esemény, mikor először az éberek között akadtak lelépők, majd a helyfoglalók is egyre többen adták föl. A szórólapoknak, hogy soha többé nem kell immár sorban állni, mert a szép új világunkban nincs, nem lehet helye semminek, ami nem demokratikusan és szociálisesélyegyenlőségesen legitim, tehát mintegy koridegen, szerzőit, terjesztőit, gyártóit azóta sem derítette ki a történelmi titkosrendőrizvénység, így automatikusan bekerült a megmagyarázhatatlanságok nemzeti tudattalanjának archívumába. A múlt feldolgozó hivatal munkatársai figyeltek fel egy utcai kamera által rögzített képre, amelyen oda nem illő karakterológiát definiáltak, ám az arc fel- és kiismerő központi adatbázis ezúttal nem szolgált azonosítással. A fiatalabb nő, e közérzületet semmibe vevő arcátlansága, vagy esetünkben pont inkább arcossága, a hatályos bűnmegelőlegezési törvények értelmében, 12 és 27 év közötti méltánytalansággal ellehetetlenítő.
Az ablakhoz közel ült, nem ez volt a kedvenc helye, de a randi miatt valahogy akart ennyi intimitást. Ezzel is jelezte, ez most más. Nem olyan nap, mint a többi. A bejáratnak háttal, de kilátással az utcára, valahogy biztos volt benne, hogy a tér felől fog jönni. Kicsit előbb érkezett, de már alig bírta otthon, így is megállt minden kirakat előtt a Hajós utcában. A levelezés alapján akár reménykedhetett is volna, de nem merte beleélni magát. A félelem a kudarctól megbénította, de most, ennyi hónap erőltetett keresés után, nagyon nagy lépésnek érezte, hogy el tudta szánni magát a vakrandira. A könyv a kezében lesz az ismertetőjele, ezt beszélték meg. Szerette ezt a könyvet, ahogy az Arno folyót is. Be sem kellett hunynia a szemeit, hogy lássa a tájat, érezze az olajfaligetek illatát, egyszerűen ott volt, ahol a könyve játszódott. Odavágyott. Már reggel elképzelte a jelenetet, még föl sem kelt, de nem tudta kiverni a fejéből, ahogy megrendeli a sütit, a teát és csak mosolyog. Nem akar kihívó lenni, nem akar bezárkózni, csak be akarja szívni a tavasz illatát és hallgatni. De nem, nem! Beszélni akar, el akarja mesélni, hogy mit jelentett neki ez a könyv, amikor először olvasta. És most meg már idézget belőle, folyton ezek a sorok bukkannak fel a fejében. Pedig most itt kellene lennie, hiszen azért jött, hogy a képzelete alkotta teret ez az élő ember lakja be. Már, ahogy leül az asztalhoz! Nem, inkább, ahogy ránéz, kezet nyújt, vagy talán valami mással kezdi, esetleg hoz neki egy csokrot. Nem, csak egy szálat. Vagy a pulthoz megy? Kérdezősködik, rendel? Annyi minden lehet. Közben pedig alig bír ellenállni annak, hogy felüsse a könyvet, és hódoljon annak a szeszélyének, hogy ott olvas bele, ahol a könyv akarja. Még sosem csalódott benne, már ujjaival végig siklik a lapok élén, keresi a hívást, hogy mégis hol álljon meg, amikor megkondul mögötte a bejárat kis harangja, összerezzen, jelzi, hogy a vendég megérkezett, a könyv immár magától kinyílt. A történet elkezdődött.
Kép: Fiú gitárral, lány füvet locsol a szobában Elemzés: Az egész kép hangulatában nem is, de kompozíciójában kölcsönöz valamit Henri Rousseau The Dream című képéből. Ezen a képen a dzsungel közepén kanapén heverő ledér nőalak és a sűrűből elővillanó oroszlán tekintete a vágyak tudatalatti párbeszéde. Történet: Kati Péter kedvese, de nem olyan régóta ismerik egymást. Kapcsolatuk lassan fejlődik, - Hogy jutott eszedbe? - Péter - Mármint a fű? Nem is tudom, untam, hogy nincs élet a lábam alatt. Nézd, ahogy nő. - Minden nap locsolsz? - Péter - Szívem szerint mindig locsolnék, csak lássam, ahogy nő a fú. - Kati - Tetszik, amit játszom? - Péter - Lehettem úgy 16 éves - Kati - halálosan beleszerettem egy fiúba. Ő gitározott. - Szeretem Pestet. - Péter - Ő volt az első szerelmem - Kati - Talán az egyetlen. - Remek srác lehetett - Péter. - Nem tudom. Talán. - Kati - Nem tartott olyan sokáig, hogy ez kiderüljön. - Áááh. Tényleg? - Péter - Igen - Kati - Ez nagy kár! - Péter - Az apám. Az apám megjelent, ez történt. - Kati - Visszacipelt Pécsre. (Hogy plágium vád ne érjen: a párbeszéd a Ház a tónál c. film feldolgozása.
|