Történetek képekre

Itt olyan történetek, versek olvashatóak, amiket festményeim ihlettek.

Tartalom

Lackfi János
Akarom látni?

Albert Zoltán:
Ma mindenki kap egy pohár fényt
Távlat
Eltévedt flamingók
Sorbanállók
Varázslat

Kolonics Attila:
Igézet

 

Lackfi János: Akarom látni?

kiss márta - akarom látni?

NOFILTER (Kiss Márta képére)

Ami a fejemen secpec átbizsereg,
pixelpöttyök, lencsék, kis tarka zsizsikek,
keresztbe és kasul masszíroz, zakatol,
tudatodon kívül ugyan hol lakhatol?
csak érte güriztem, mint egy Isaura,
a bankban dolgozott, na, a Zita ura,
ha pasikra nézek, hányok, nem képzeled,
házontúl jegenyék, minthogyha vérzenek,
beszoktatós épp az oviba a kicsi,
a kanyarban furán vacakol a kocsi,
lesz hozzá két szavam, kapjam kezem közé,
neked is volt ilyen, valahogyan izé,
lassúzni a mólón, őszi a Balaton,
nézem a fotókat, a múltat vallatom,
nagy családi banzáj, én hozom a piát,
ülni a dombtetőn, itt az ember kilát,
színes szélesvászon, akkora nagy az ég,
mindjárt otthon vagyunk, addig kibírni még,
nofilter a világ, énbennem jár gyalog,
hídlábnál száz sirály, vijjogó angyalok...

 

Albert Zoltán: Ma mindenki kap egy pohár fényt

kiss márta - ma mindenki kap egy pohár fényt

A térségek megteremtése elválasztással

Első nap. A találkozót nem szervezhette meg az irodájában, a téma túlzottan kényes volt. Mit kényes? Kínos. Sőt, egyszerűen elfogadhatatlan. Rágódott rajta, de nem maradt más kiút. Dupla vagy semmi. Ez az ember meg simán besétált az életébe, és teljesen hétköznapinak tűnt. Csak a fekete zakóját nem vette le soha. Legalábbis, amikor találkoztak, nem. Ugyanúgy mosolygott, mint egy biztosítási bróker. De a tekintete mélyén ült valami vérfagyasztó űr, valami jéghideg magabiztosság. Enélkül nem is bízta volna rá a gyilkosságot. Most már minden részletet megbeszéltek, ha elküldi az üzenetet, nincs visszaút, pokolra kerül.

Második nap. Az anyja hajthatatlan volt, ő akarta megrendelni. Most már minden ajánlat a kezükben volt, de még időt akart nyerni. Beültek egy kicsit kifújni magukat. Ő persze nem kért italt. A lány sört ivott, de nem szóltak egymáshoz. Lassan peregtek a percek. Mindig ezt csinálta vele, ha menni akart, az anyja maradni, ha sietett, az anyja ráért, ha ivott volna egy sört, az anyja egy borjúbécsit kívánt meg. Most is vitatkozni akart vele, rávenni, hogy gondolja meg, mert ez komoly döntés, visszavonhatatlan, de az anyja mintha nem is hallotta volna a szavait. Messze járt, nagyon messze, ő pedig, nyelt egy nagyot, nincs válasz. Sosem lesz.

Harmadik nap. A tükörből figyelte a fiút. Először fel sem tűnt neki, hogy nincs egyedül. Megszokta, hogy mindig ő az első vendég. Azt képzelte valami előjoga van itt, valami bensőséges viszony köti a tulajhoz, a helyhez. Most már izgatta, kérdéseket tett fel magában, hogy miért rendeli mindig ugyanazt a reggelit, miért nem köszön neki, miért nem néz soha rá, miért ül mindig ugyanarra a székre? Miért, miért? Dolgozik vajon, vagy a levelezését intézi, van barátnője, felesége, gyereke? Pár méter volt csupán közöttük, de azt érzete, hogy minden egyes nappal a kettejük között lévő óriási távolság csak újabb mérföldekkel nő.

A térségek benépesítése

Negyedik nap. Az üzenet elment, behunyta a szemeit, és megállt az idő, az érzékei felmondták a szolgálatot. Utólag be kellett ismernie, hogy testen, sőt bolygón, vagy univerzumon kívüli élménye volt. Nem zuhant, nem szédült, csak eltűnt a semmiben, ami nem olyan, amilyennek valaha képzelni merte vagy tudta volna. Arra eszmélt, hogy dörömbölnek a szemhéján, a fény olyan erővel csapódott a szaruhártyájára, hogy önkéntelenül maga elé kapta a kezeit. Elveszített mindent, azonnal lejátszódott előtte, hogy mit művelt. Nyelni sem bírt, az ismétlődő kérdésekre, hogy kér-e egy pohár vizet, nem tudott válaszolni. A fickó mintha sosem ült volna vele szemben, csak egy ködös kép maradt a helyén az alakjáról. A koppanásra eszmélt, a pohár ott állt előtte az asztalon és milliárdnyi tűzgömbként sziporkáztak a buborékokon a mennyezeti spotlámpák fényének tükörképei.

Ötödik nap. Váratlanul elővett a táskájából egy fényképet, de nem a lányának mutatta meg, csak nézte, nézegette. Egy állattemető prospektusából származott, valahol Floridában lehetett, állapította meg a feliratból. Az arcán valami átszellemült, nyugodt, elégedett magabiztosság áramlott szét. Majd levonta a következtetést, megint, mintha csak maga lenne ott, nem a lányának mondta, hogy ott még az állatoknak is ilyen odaadó tisztelettel adóznak, és neki, hiába nevelte fel a gyerekeit, úgy látszik, nem. A lánya csak azt látta, hogy egy tálcán egy sugárzó fényforrás jelenik meg, elsuhan előttük, szinte rabul ejti a lelküket, és eltűnik a szomszéd asztalok felé vezető úton. Nem hallja a szavakat, érzi, hogy az anyja még beszél, a hanghullámok rezgése cirógatja az arcát, és neki ellenállhatatlan kényszere támad, hogy repüljön, suhanjon magasra, áttörve a vendéglátóegység mennyezetét, mint egy vasbeton akváriumét, a város szmogernyőjét, a légkört, és meg sem álljon a csillagképének közepéig. Kéz a kézben az anyjával, feloldódva egyetlen pohár végtelen fényben.

Hatodik nap. A lány megint háttal fordult felé, tüntet, ez egyértelmű volt a számára. A naptárában ott villogott a figyelmeztetés, születésnap. De nem hagyhatta ki a reggeli kereskedést, a baromfi váratlant ugrott Shanghaiban, és hamarosan nyit London. Tegnap az argentin marhán fogott egy rendeset, de résen kellett lennie, nem hagyhatta ki ezt a napot sem. A lány képe pedig ott vibrált a kijelző sarkában, még csak a pillantását sem kellett felemelnie ahhoz, hogy lássa, a webkamerán keresztül mindig odavarázsolta. A croissant illata már megkorgatta a gyomrát, a kávéja is langyos lehet, de várt még egy kötésre. A kurzor villogása megszakadt, a tekintetét rabul ejtette egy fátyolba burkolózott nőalak, és csak emelte, emelte. Semmit sem tehetett immár, nem uralkodhatott többé sem magán, sem az elemeken. A fény úgy szippantotta magába, hogy megfeledkezett mindenről. A csókját érezte talán, vagy a másik szívének dübörgését a saját mellkasában? Minden összeolvadt, minden eggyé égett, és a kék végtelenül tiszta sugárzásában ott álltak ők ketten, mezítelenül, egységbe forrva, mint huszonegyedik századi Ádám és Éva.

Hetedik nap.
Felirat: a Genézis kávézó bezár. A tulajdonos ezúton kéri állandó és alkalmi vendégei szíves türelmét és megértését a következő teremtésig. Gizella O. Divinyi

 

Távlat

kiss márta - távlat

Pedig, anyu tudja, hogy nem szeretek túrázni, minek kellett ide fölmászni! Nincs itt semmi. Egy pad miatt? Lehetetlen. Amit meg mond, hogy találkozni akar valakivel, képtelenség. Már a busztól nem láttam senkit. Legalább lenne egy mászóka, vagy csúszda. De még egy görbe fa sem nőtt ide. A nagyinál szabad fára mászni. Utálom a tájat nézni, unalmas. És anyu mostanában hallgat. Régebben mindig beszélt, mindig és mindig, és szeretem a hangját. Ritkán énekel, de az olyankor nagyon jó. Amikor mesél az is nagyon jó, de amikor dalolni van kedve, az olyan mintha nyár lenne, és nemcsak benne, hanem átváltozik körülötte minden. Most nem dalolt, még csak nem is dúdolt. Néha sóhajtozott, de nem hiszem, hogy az emelkedő miatt, én előre szaladtam. Aztán megvártam, hogy utánam kiáltson, ahogy szokott, de most előbb álltam meg, várhattam a kiáltását, csak ment a maga tempójában, mintha ott sem lennék. Megvártam, megfogtam a kezét. Azt is úgy szeretem a kezét. Mindkettőt, de a jobbat kicsit jobban. Meddig ülünk egy ilyen padon és várunk valakire? Úgyse jön el. Hogy honnan tudom? Nem is készülődött reggel, azt lehet tudni, hogy akar valamit. Elkezd válogatni a szekrényben, néha meg is kérdez engem, hogy ez milyen, meg az hogy áll, meg a cipői között turkál. Hát, ma semmi ilyen nem volt, minek is a hegyre följönni, nincs itt senki. Még a kis hátizsákomat sem hoztuk el, pedig mindig szokott csomagolni nekem szendvicset, meg szörpöt. A nagyi finomabb szörpöt ad, de kibírom. Mindig mondja, hogy milyen nagy fiú vagyok, de közben úgy mosolyog, hogy nem tudom mennyire gondolja komolyan.
Végre elszánom magam, megkérdezem anyut, hogy mikor jön el az a valaki. Erre megfogja a kezem, és azt mondja, hogy itt van. De közben nem is néz sehova, csak a folyót bámulja. Én azért körbefordulok, de még csak bokrok sincsenek, ahol el tudna bújni. Hallgatok, biztos valami felnőtt dolog lesz ez. Érzem a hangján, hogy szomorú, nem merek a szemeibe nézni, hirtelen tudom, hogy sír. Némán gördülnek le az arcán a könnycseppek, de még szipogni sem szipog, ahogy én szoktam. Félek, most a kezem izzadni kezd, az ujjai hidegek, mintha nem is érnének hozzám, nem érzem a meleget a tenyerén. Valaki kettőnk közé telepedett. Nem merek moccanni, levegőt sem veszek, de a szemem sarkából figyelek, de nincs itt senki. Önkéntelenül behunyom a szemem, a torkomból a kis gombóc lecsusszan a gyomromba, ott üldögél a félelem bennem, ismerős érzés. Akkor anyu megszólal, hogy nagyfiú vagyok már és azért jöttünk ide, ezúttal kettesben, mert segítenem kell neki, nem bírja egyedül a terhet. Itt szoktak találkozni, apu meg ő, csak leül ide és vár, és amikor eleget várt itt csendben, akkor mindig megszólítja apu, ő mond neki pár dolgot, hogy mi van vele meg velem, de most már nem bírja tovább, ezért segítsek neki, mert elég okos is vagyok ahhoz, hogy ezt megértsem. És elkezdenek ömleni belőle a szavak, csak sorolja, hogy mikor voltak ők ketten itt először, meg azt, amikor hármasban jártunk ide, de akkor én még a hasában laktam, és a pad még nem állt itt, csak hevertünk a fűben, és apu feje a pocakján volt, és beszélgetett velem, és nevettek, és aztán minden, de minden megváltozott és akkor én már nem bírtam a szavait követni, forró lett körülöttem a levegő, a szél süvöltött a fejemben és izzadtam, és remegni kezdtem, csak nem akartam, hogy anyu abbahagyja, mert segíteni akartam neki, de nem tudtam már, hogyan. A szavai körbevettek, átöleltek, bebugyoláltak, megsimogattak és arra riadtam fel álmomból, hogy apu ott áll a kockás gatyájában a reggelivel a kezeiben és vigyorog rám, hogy fölkelni kispajtás, mert a hasamra süt a napocska, és ma nagyot fogunk túrázni föl a hegyre, mire én fölülök az ágyban, és azonnal visszakérdezek, hogy milyen hegyre?

 

Eltévedt flamingók

kiss márta - eltévedt flamingók

Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy ennyi volt. Negyvenöt év szolgálati viszony után, most azon tűnődött, hogy számvevőszéki főtanácsosként milyen állást kaphat.
Nem, ez vele nem történhet meg! Tévedés lesz! Igen, ez a Gizi a titkárságon lesz a hibás. A szeme sem állt jól, csak azért vehették fel, mert a mamlasz főnöke bukik a friss pipikre. Az, hogy a háereseket hogyan veszi rá arra, hogy évente cseréljék le a csajokat, még csak-csak elképzelhető volt. Mindenkit ismert az igazgatója, fölfelé és lefelé is. Egyszerűen elgépelte az kis hülye! Mennyi idős lehet? Mint a nagyobbik unokája? De annak legalább van annyi esze, hogy nem ül be egy hivatalba, gondolta egyre elkeseredettebben Szatmári Irén. Igen, biztos, hogy a monogramja a ludas, az egész számvevőszéken vannak vagy öten Sz.I. rövidítéssel. Abból kettő férfi. Tehát maradnak hárman szi-k. Na, de ha ő nem, mint ahogy most kikövetkeztette, hogy nem lehet, akkor ki az áldozat? Mert valakinek mennie kell, ez tény. Az igazgató nem adna olyan utasítást, hogy készítsék elő a személyi anyagát, ha nem lenne rá oka. Felülről nyomják szegényt, a megszorítások miatt van az egész! De ki is a másik szi? Szabó Ilike a jogi osztályról? Lehetetlen! Hiszen, egy élő jogszabály gyűjtemény. Igaz, nem fiatal ő sem! De pótolhatatlan. Akkor esetleg a harmadik? Valami Szováti, vagy Szomráki? Nem ismeri. Csak a havi zárásoknál futottak össze néha. Igen, amolyan szellemalak, mintha nem is lenne. Biztosan csak bejuttatták az állásba, és most már a drága igazgatónknak nem bírja tovább a gyomra. De ő meg olyan csinos! Mindig figyelte a ruházatát, ő abból olyan sok mindent ki tud következtetni, átlát rajta. Szolid, nagyon diszkréten elegáns, de hát azok a kiegészítők magukért beszélnek. Őt aztán ilyen kis trükkökkel nem lehet átverni! Biztos pénzes palija van. Lehet, hogy kettős életet él. Vagy a belső ellenőrzésnek dolgozik, igen, ez lehet. Visszahúzódó, de mégis folyton feltűnik. De akkor az igazgatóm nem rúghatja csak úgy ki innen. Hmm…
A két férfi marad csak. De mindegyik szaktekintély, hiszen az István tanította be őt, vele kezdett annak idején. Mikor is volt? Biztos, hogy március végére járt, de most vagy hatvanhatban vagy hétben. Akkor még a Szalay utcában volt a központjuk. De hát Istvánnak meg olyan a politikai renoméja, hogy őt aztán nem lehet csakúgy. Egy szaros megszorítás miatt, ugyan már, pont az Istvánt! Így pedig csak a Szoboszlay Imre maradt, aki az informatikán van. Az meg egy olyan aranyos fiú, csaknem adják ki az útját. Hacsak nem tett keresztbe az igazgatómnak. Nem hiszem, az olyan ártatlan, és udvarias is, talán még szűz is. Mit lehet tudni ezeknél a mai fiataloknál! Bezzeg a mi időnkben! Hát, meg lennék lepve, ha pont ezt a szegény gyereket. De ő vele meg nem lenne kisegítve a hivatal, a kis bérével ugyan mennyit takarítanának meg? Marad az, hogy totális félreértés az egész. Az a hülye Gizi, még a monogramot is elírta. De most mindjárt nem mehetek vissza! Meg a kis unokám is rögtön visszaér a vidámparkból és akkor mit mondok majd neki, hogy megszámoltam-e az összes flamingókat vagy sem. Mert azt ígértette meg velem, hogy amíg az apjával, ezzel a semmirekellő Tibivel átmennek dodzsemezni, addig nekem is legyen szórakozásom, mármint, hogy számvevőként, biztos számba tudom venni ezt a rohadt sok idétlen madarat. De mér’ mozognak ezek ennyit? Nem jutok tovább háromnál, de elintézem. Ha egyszer megígértem. Bemegyek az irodára, és elkérem a flamingó nyilvántartást. Kíváncsi vagyok mikor leltároztak utoljára!

 

Sorbanállók

kiss márta - sorbanállók

A mennyországba vezető út is szórólapokkal van kikövezve! Ezt olvashatták aznap a Podmaniczky és Eötvös utca sarkán torlódó járókelők, biciklisek és a szórakozott autósok, akik elrévültek a jelenségen, ahogy többen bokáig merültek a színes, nyomtatott papírlapok folyamába. A jelenség több mint zavarba ejtő volt, néhányan félelmetes együttállásról sugdolóztak, sőt baljóslatot és spontán összeomlást emlegettek. Percekkel a nyitás előtt még üres volt az utca, aztán mintegy varázsütésre, a körút felől feltűntek az elsők. Céltudatos, magabiztos vonulók voltak ők, profik, ismerték városszerte őket, a helyfoglalókat. Habozás nélkül közeledtek és mintegy vezényszóra cövekeltek le a megfelelő ponton, sorba rendeződtek és elégedetten kifújták a hajnali várakozás óta felgyülemlett gőzt. Rögvest jött a második hullám, az éberek, akik még nem voltak kellően informálva ahhoz, hogy a legzsírosabb placcokat birtokolják, de elég szemfülesnek bizonyultak arra, hogy egy kis mellékesre szert tehessenek a helyükből. Ezután már a forgatókönyv ismerős, rutinszerű, sőt unalmas is volt. A villamosok, a busz és troli járatok mintegy tíz perc múlva szállították az újabbakat, akik már valahol a külvárosban portyáztak és a reggeli észosztáskor azonnal ráindultak az aznapi akcióra. Mire mindenkihez eljutott a hír a slágertémáról, már a Nyugatinál kígyózott a sor, és hol volt még akkor a nyitás ideje! Ekkor, és itt jól jegyezzük meg a részleteket, valahonnan, a semmiből talán, mint májusi zivatarfelhőből a leszakadó aranyat érő eső, úgy záporoztak a színes nyomtatott lapok a térségre. Valaki nyugati szélről kiabált, mások összeesküvőről, míg újabbak egyszerűen a világvégét látták beköszönteni a kerületbe, de abban senki sem kételkedett, hogy a mennyek országát itt, és ilyen összefüggésben közhírré tenni több, mint hanyagság, már-már a fennálló hiánycikk- fogyasztói hatalommal való nyílt konfrontáció. Senki nem jósolhatta meg a következményeket. Az üzlet kinyitása is érvénytelen volt, sem pezsgős üveg, sem petárda, sem kézigránát nem durrant, a spontán ovációt még egy óvodás dalárda és túlharsogta volna, de ami legaggasztóbbnak bizonyult, hogy elmaradtak a nagy üzletek. A lomis limuzinok nem érkeztek meg időre, az elsők már kényszeres tipródásban, cipőfűzésben és torokriszálásban kérődztek, de hiába húzták. Az idő kifordult, belei a felszínen csillogtak, a villamos vágányok között többen guruló fejeket vizionáltak, amelyre utoljára, lássuk be, bulgakovi időkben volt csak példa. Jézust és Máriát viszont egyre többen emlegették és a szokatlan közhangulatban többen menekülőre fogták. Ilyen évek óta nem volt, vagy ha volt, azt mélyen eltitkolták a közvéleménytelenség elől, mintegy hermetizálták a lokális géniuszok bebörtönzésével párhuzamosan. Példátlan, felkavaró, megrázó és feldolgozhatatlan. A tömeg számára akkor vált visszafordíthatatlanná az esemény, mikor először az éberek között akadtak lelépők, majd a helyfoglalók is egyre többen adták föl. A szórólapoknak, hogy soha többé nem kell immár sorban állni, mert a szép új világunkban nincs, nem lehet helye semminek, ami nem demokratikusan és szociálisesélyegyenlőségesen legitim, tehát mintegy koridegen, szerzőit, terjesztőit, gyártóit azóta sem derítette ki a történelmi titkosrendőrizvénység, így automatikusan bekerült a megmagyarázhatatlanságok nemzeti tudattalanjának archívumába. A múlt feldolgozó hivatal munkatársai figyeltek fel egy utcai kamera által rögzített képre, amelyen oda nem illő karakterológiát definiáltak, ám az arc fel- és kiismerő központi adatbázis ezúttal nem szolgált azonosítással. A fiatalabb nő, e közérzületet semmibe vevő arcátlansága, vagy esetünkben pont inkább arcossága, a hatályos bűnmegelőlegezési törvények értelmében, 12 és 27 év közötti méltánytalansággal ellehetetlenítő.

 

Varázslat

kiss márta - varázslat

 

Az ablakhoz közel ült, nem ez volt a kedvenc helye, de a randi miatt valahogy akart ennyi intimitást. Ezzel is jelezte, ez most más. Nem olyan nap, mint a többi. A bejáratnak háttal, de kilátással az utcára, valahogy biztos volt benne, hogy a tér felől fog jönni. Kicsit előbb érkezett, de már alig bírta otthon, így is megállt minden kirakat előtt a Hajós utcában. A levelezés alapján akár reménykedhetett is volna, de nem merte beleélni magát. A félelem a kudarctól megbénította, de most, ennyi hónap erőltetett keresés után, nagyon nagy lépésnek érezte, hogy el tudta szánni magát a vakrandira. A könyv a kezében lesz az ismertetőjele, ezt beszélték meg. Szerette ezt a könyvet, ahogy az Arno folyót is. Be sem kellett hunynia a szemeit, hogy lássa a tájat, érezze az olajfaligetek illatát, egyszerűen ott volt, ahol a könyve játszódott. Odavágyott. Már reggel elképzelte a jelenetet, még föl sem kelt, de nem tudta kiverni a fejéből, ahogy megrendeli a sütit, a teát és csak mosolyog. Nem akar kihívó lenni, nem akar bezárkózni, csak be akarja szívni a tavasz illatát és hallgatni. De nem, nem! Beszélni akar, el akarja mesélni, hogy mit jelentett neki ez a könyv, amikor először olvasta. És most meg már idézget belőle, folyton ezek a sorok bukkannak fel a fejében. Pedig most itt kellene lennie, hiszen azért jött, hogy a képzelete alkotta teret ez az élő ember lakja be. Már, ahogy leül az asztalhoz! Nem, inkább, ahogy ránéz, kezet nyújt, vagy talán valami mással kezdi, esetleg hoz neki egy csokrot. Nem, csak egy szálat. Vagy a pulthoz megy? Kérdezősködik, rendel? Annyi minden lehet. Közben pedig alig bír ellenállni annak, hogy felüsse a könyvet, és hódoljon annak a szeszélyének, hogy ott olvas bele, ahol a könyv akarja. Még sosem csalódott benne, már ujjaival végig siklik a lapok élén, keresi a hívást, hogy mégis hol álljon meg, amikor megkondul mögötte a bejárat kis harangja, összerezzen, jelzi, hogy a vendég megérkezett, a könyv immár magától kinyílt. A történet elkezdődött.

 

Kolonics Attila: Igézet

kiss márta - igézet

Kép: Fiú gitárral, lány füvet locsol a szobában

Elemzés:

Az egész kép hangulatában nem is, de kompozíciójában kölcsönöz valamit Henri Rousseau The Dream című képéből. Ezen a képen a dzsungel közepén kanapén heverő ledér nőalak és a sűrűből elővillanó oroszlán tekintete a vágyak tudatalatti párbeszéde.
A szerepek fordítottak, ott a festő férfi és a nő a vágy tárgya. Itt a festő nő és a kanapén férfi ül gitárral a kezében, ami a női test jól ismert szimbóluma. A férfi játszik rajta, de a szenvedély és az átélés sajnos egyáltalán nem jön át.
A nőiség utat keres magának, teremt, éppen füvet növeszt, ha már mást nem lehet...
A kép líraiságát és egyben kiúttalanságát elementáris erővel jeleníti meg, kortünet, vélemény a mai férfiakról. A férfi és a nő elbeszélnek egymás mellett. Mindegyikük másra vágyik, és ez valahogy nem találkozik. A férfi mintha magának játszana, és a nő ezzel nem tud mit kezdeni. Mégis a képen ott a remény, egymás közelsége.
A kép számomra az ébredésről szól, a reményről, hogy egyszer talán tiszta szívvel egymás felé fordulnak, és át lehet majd lépni a lélek, a szerelem és szeretet kapuján.
S ha ez megtörténik, akkor testet ölt a teremtő érzelem, az élet örök titkának hordozója.

Történet:

Kati Péter kedvese, de nem olyan régóta ismerik egymást. Kapcsolatuk lassan fejlődik,
per pillanat inkább több dolog választja el őket, mint ami összetartja kapcsolatukat.

- Hogy jutott eszedbe? - Péter

- Mármint a fű? Nem is tudom, untam, hogy nincs élet a lábam alatt. Nézd, ahogy nő.

- Minden nap locsolsz? - Péter

- Szívem szerint mindig locsolnék, csak lássam, ahogy nő a fú. - Kati

- Tetszik, amit játszom? - Péter

- Lehettem úgy 16 éves - Kati - halálosan beleszerettem egy fiúba. Ő gitározott.
Elszöktem otthonról és Pestre mentem, hogy vele lehessek. Elhitette velem, hogy szép hangom van, és én énekesnő akartam lenni.

- Szeretem Pestet. - Péter

- Ő volt az első szerelmem - Kati - Talán az egyetlen.

- Remek srác lehetett - Péter.

- Nem tudom. Talán. - Kati - Nem tartott olyan sokáig, hogy ez kiderüljön.
Igen, valójában nem is emlékszem milyen volt.

- Áááh. Tényleg? - Péter

- Igen - Kati

- Ez nagy kár! - Péter

- Az apám. Az apám megjelent, ez történt. - Kati - Visszacipelt Pécsre.

(Hogy plágium vád ne érjen: a párbeszéd a Ház a tónál c. film feldolgozása.
Keanu Reeves, Sandra Bullock.)