Jáva, emberek

A 220 millió lakosú Indonéziában kb. 110 millió Jáván él. Nézzétek meg a térképet, mekkora a sziget, el tudjátok képzelni, mennyi ember nyüzsög mindig mindenütt? Máshogy osztozkodnak itt a téren, és máshogy is viszonyulnak egymáshoz az emberek. A testi közelség egészen természetes. A buszon például ha egymáshoz érnek a karok lábak, vagy egyéb testrészek… teljesen oké. Vagy bezsúfolódni tízen, húszan a kis bemoba, angkutanba (minibusz), najó, jöhet még két ember, de az már csak az ajtón fog lógni, szóval egymás hegyén hátán, és az emberek nem utálkoznak. Összesimulnak, helyet szorítanak, eltűrik a másik közelségét - nem tehetnek mást. Ugyanakkor a helyfoglalás és helykisajátítás állati ösztöne nagyon is működik, ezt főképp akkor vagyok hivatott tapasztalni, amikor Jogjába utazom vonattal a bisnis járaton. Ahogy befut a vonat a pályaudvarra, az emberek már startra készen állnak, és ahogy kinyílnak az ajtók, usgyi, benyomul mindenki, természetesen a leszállni akarókkal mit sem törődve, és gyorsan helyet foglal. Ebben a tülekedésben nem vagyok elég jó, úgyhogy inkább viszek magammal újságpapírt, esős évszakban esőkabátot, amit szépen leterítek a földre, és azon utazom. Eleinte megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy a helyet nem szokás átadni. Sokszor látok olyat, hogy kismama a nyakán, hátán, oldalán, vagy hol logó gyerekkel, esetleg többel felszáll, és senki nem áll fel. De öregembernek se. Mindenki elszántan ül a már megszerzett kis territóriumán. Ami viszont érdekes, hogy az éppen ácsorgó kismama ezt teljes nyugalommal és beletörődéssel fogadja, nem ellenkezik, nem áll neki följebb. Egyébként, nem igaz, hogy soha. Mert már láttam kétszer helyátadást. De ebből az egyik egy londo  barátom volt…
Igen, van itt valami, amit tudnak az emberek. Hogyan lehet elfogadni és megelégedni azzal, ami van. Hogyan lehet boldognak lenni vele. Nem nagyon kedvelek általánosítva beszélni, de mégis megfigyelhető egyes népeknél egy átlagos tendencia. Itt például ez a kiegyensúlyozottság, nyugalom, elégedettség, életöröm. Meg lehet nézni az arcokat. Az idős embereket. Milyen ráncok vannak rajta. Miként és mennyit mosolyognak. Nem véletlen, hogy Indonéziában van talán a legkevesebb öngyilkosság.
Ehhez persze hozzátartozik az, hogy lélekben nagyon egyszerűek. Na, ez megint általánosítás… de nem tudom másképp jobban megfogni a dolgot. Egyszerűek, gyermekiek és naivak. Nagyon nyitottak és rendkívüli érdeklődőek. Talán ez a közelség is, talán az éghajlat is közrejátszik abban, hogy olyan szeretettel, olyan kedvességgel és érdeklődéssel, törődéssel tudnak fordulni a másik felé. Ez persze olykor fárasztó is, például egy londo-nak, (fehér embernek), merthogy egy londo mindig a kitüntetett figyelem középpontjában van. Nem lehet elbújni, nem lehet elvegyülni. Mindenki ismerkedni akar, mindenki tudni akarja, honnan jöttél, hova mész… hát jó. Tessék. Itt a kérdés toplista, ha valaki errefelé jár majd egyszer, felkészült legyen a válaszokat illetően.
-dari mana? – honnan való vagy?
-sudah lama di Indonesia?- régóta vagy Indonéziában?
-mau ke mana? –hova mész?
-umurnya berapa? – hány éves vagy?
-sudah nikah? – házas vagy?
-saudaranya berapa? – hány testvéred van?

Egy-egy interjúban ezek a kérdések tuti biztosra szerepelnek. Persze megvannak a helyspecifikus verziók is, például tőlem, hogy hol tanulok, és hogy mit, éshogy semester berapa, vagyis hányadik szemeszter, és természetesen, hogy hol lakom. És aztán mindig hozzáfűzik, hogy sudah lancar Bahasa Indonesia, vagyis már folyékonyan beszélem a nyelvet, és ezen mindenki örvendezik. De persze elég három szót mondani indonézül, az már sudah lancar.
Egyébként nem csak a londokat faggatják, hanem a jávaiak egymást is. Erre van egy aranyos történet. Ryo eljött, hogy megszerelje a komport (benzinfőző), és kiugrott a boltba kanócért. A boltosnő persze tudni akarta, hogy minek a kanóc. Hát a londoknál szereli a komport. És miért a londoknál. Saudara. (ami annyit jelent, testvérem). Hát te is külföldi vagy? Igen félig, az anyám magyar - így Ryo, akinél egyébként jávaibb arcot nehéz elképzelni. Dehát hogy lehet, hogy ilyen jól beszélsz jávaiul? Régóta itt élek. És a bőröd színe? Erős a nap… szóval. Ez igazából arra is példa, hogy mennyire együgyűek tudnak lenni. Igen, néha oly naivak, és oly értetlenek. Ehhez eleinte nehéz volt hozzászokni, hogy ötször vagy tízszer elmondtam, mit akarok, mondjuk egy boltban, vagy warungban, vagy a bejakosnak, és tuti, hogy valami mást kaptam, vagy más lett a végeredmény, mint amit szerettem volna. Vagy… fél órába telik elmagyarázni és megértetni, hogy kétszerhármas fényképet, piros háttérrel, csak a fej legyen rajta. Ehhez külön ábrákat kell rajzolnom, százszor elmondani… na, aztán meg árakat egyeztetni… és mindez nem a nyelvi nehézségek miatt… egyszerűen ilyenek. Az is jellemző, hogy rábólintanak valamire, hogy persze, van ez vagy az, vagy értik, mit akarok, aztán kiderül, hogy mégse… merthogy nemet mondani nem ildomos. A bejakos is persze, persze, tudja hol van, ahova mennék. Hát dehogy tudja. Mint utólag kiderül.
Szóval, mindenki ismerkedni akar. Nekik így jön közel a világ. Nem nagyon utaznak, vagyis hogy a nagy átlag nem utazik, így mindig megragadják az alkalmat, ha egy külföldivel beszélgethetnek. Ehhez persze hozzájön ez a tudattalanból kitörölhetetlen gyarmat-hangulat, hogy a fehér, az a miszterrr, vagy a missziz. Aki más, aki különb, aki gazdag. Aki putih, vagyis fehér. A gyerekeket egyébként már kiskoruktól fogva edzik a külföldiekhez való viszonyulásra, a gyerek még beszélni alig tud, de azt már tudja kiabálni, hogy haj misszter, vagyhogy you are beautiful, vagyishogy gyönyörű vagy.

Van még egy teóriám, hogy az emberek miért ennyire nyugodtak itt, persze lehet, hogy tévedek. Ez is csak egy a sok tényező közül, de megfigyelhető, hogy a gyerek amíg nem tud járni, folyton az anyján lóg. Színes, virágos, batikolt kendővel kötik magukra az asszonyok gyermeküket, és folyton, folyton együtt vannak. Testközelség. Védő, meleg biztonság. Nameg a nagy család is mindig ott, egymás hegyén hátán, összezsúfolva, együtt, közösségben. Természetes a közelség, az együttlét, az egymással levés, az összezártság, a szűkös egyéni tér. A gyerekek egyébként gyönyörűek. Az utcán rohangálnak fel-alá, kiabálnak, nevetgélnek, gézengúzkodnak. Ritkán hallok gyereksírást.
Az emberek temperamentumára természetesen az éghajlati tényező is erőteljes hatással van. Nézzünk csak egy olyan tényt, hogy itt mindig meleg van, ezért az emberek állandóan kint lógnak az utcán, leszámítva a dél körüli legrettentőbb hőséget, amikor inkább visszavonulnak a sötét, zegzugos, “barlangszerű” házaikba. Az utca ráadásul tágasabb is, és itt szépen lehet társasági életet élni, csak úgy ellenni, elüldögélni. Solo kétmilliós nagyváros, de ez nem tűnik fel igazából, csak ha mondjuk bicajjal el kéne jutni az egyik végéből a másikba… nincsenek emeletes  házak, hanem kis földszintes épületek, bizonyos rend szerint kampungokat, lakóközösségeket alkotva. Az emberek jól ismerik egymást, hiszen állandóan mindenki kint létezik a közös terekben. Nem, itt a jávaiaknak is nehéz elvegyülni. Mindennek szeme és füle van. A jávai kultúrára különösen jellemző az a tény, hogy a közösség egyik fő összetartó ereje a pletyka. Imádnak pletyizni. Mindig, mindent tudni. Ugyanakkor egy másik fontos és jellemző vonás, hogy nem mutatják ki feltétlenül, mit gondolnak igazából. Rendkívül fontos udvariasnak és jól neveltnek lenni, mutatkozni, de ebből az is fakad hogy nem egyenesek. Sok mindent nem mondanak ki nyíltan, inkább elraktározzak,  inkább nem mondják meg. A másikat nem szabad megbántani. Vagy bizonyos dolgokat, véleményeket egyenesen kimondani.

Egyébként nem csak a gyerekek, hanem a felnőttek is szépek. Alacsony termetűek, vékony csontúak, arcuk széles, orruk is, és lapos, de van egy tipikus jávai orrgörbület, ami szerintem nagyon szép, sőt, bizonyos esetekben egész szexi (szerintük persze a fehér ember hegyes orra az igazan esztétikus)… vastag, húsos ajkak, kevés ránc, kissé ferde szemek, olykor szűkebb, olykor tágra nyíltabb. Barna bőr és fekete haj. Gyönyörű, amikor a nők kirúzsozzák a szájukat. A rózsaszín, vagy a piros festék a vastag, dús ajkakon… nameg a sötétbarna ínyekből kivillanó fehér fogak. És a körmökön a kopott körömlakk.  A nők testalkata kecses és nőies, még akkor is, ha meghíznak. Még akkor is, ha megöregszenek. Valahogy olyan méltósággal tudják viselni a testüket. Persze ezt a ruha is teszi, a szarong és a színes kebayák (csipkéből készült blúz). A férfiak inkább szálasabb, izmosabb, vékony testtel rendelkeznek, persze vannak dundik is, elsősorban a városlakók között. Még egy érdekesség, hogy a férfiak általában a hüvelyk és a kisujjukon megnövesztik a körmüket egész hosszúra. Próbáltam utána érdeklődni, hogy mi az oka, de nem sikerült eddig konkrét választ találnom. Régi fényképeken láttam, hogy az uralkodó is. Talán valami hagyomány, talán a nemesség, talán hogy gitártpengetni, vagy ezt-azt kinyitni (ilyen megoldás is volt!), ehhez viszont még hozzá kell képzelni, hogy nagyon szép, finom kezeik vannak. Jó, persze nem mindenkinek. De általában. Hosszú ujjak, hosszúkás, szép alakú körmök. Ha már a testalkatról van szó, az is megjegyezhető, hogy a nők kismellűek. Az áruházakban meg szinte csak szivacsos melltartót lehet kapni. Az otthon is ismert fehérnemű gyártó cégek külön Ázsia-specifikus cickótartókat gyártanak. A londo nők nehezen találnak megfelelőt. Általában. Igen, a ruhaméret. Más az átlagos standard. Meg az ízlésvilág is. Szeretik a csillogást-villogást. Ugyanakkor meg a végtelen lepukkantságot. A végletek, az ellentétek állandóan itt vannak ebben a világban, kultúrában. Csillogás-villogás. Ugyanakkor  ez a “gagyiságok” országa is. Na, ezt most hogy magyarázzam meg? Például. Ági szokott nevetni magunkon, hogy milyen műanyag hajbizgentyűket vagyunk képesek hordani, amit otthon sohase, és kész röhej, itt viszont teljesen természetes és magától értetődő. (mint ahogy még annyi minden…)
Szóval, az ünnepi öltözék. A szarong, vagy kain panjang (hosszú anyag), batikolt, az eredeti soloi, vagy közép-jávai barnás színű, és ehhez színes, műanyag csipkéből készült felső. A világ elképzelhető majdnem összes színében és mintázatával. (van egy hely Soloban, anyagpiac, a Beteng. Több tucat anyagbolt. Micsoda csipkerengeteg! Húúú). Az idős asszonyok egyébként mindig szarongban és kebayában járnak.  A férfiak is szarongot hordanak ünnepi viseletként, hozzá elegáns kabát, öv, beletűzve a szent kés, a kris, és batikolt anyagból készült félgömb alakú fejfedő. Mindehhez tatapapucs. (tudjátok, az a fekete, zárt orrú). Nőknek van aranyból is. Ennek beszerzésén még gondolkozom. Az átlagöltözék átlagos. Hasonló a nyugati stílushoz, persze ázsiai ízekkel. Aztán vannak a muzulmánok, a színes, hímzett, bő lebernyegekkel, -ban-ben, a nőkön kendő, dzsilbabnak hívják. Sok lány nem hord arab ruhát, csak kendőt. A muzulmán férfiak fekete, lapos tetejű sapkát viselnek. Van egy tipikus kockás muzulmán férfisarong, ebben mennek a mecsetbe. A fentebb említett ünnepi férfiöltözéket inkább a gamelán zenészek hordják, vagy a kratoni népség, a sima ünnepi formula a batiking, sötét nadrág. Pantalló. Egybekent még előszeretettel használnak és hordanak uniformisokat. Az iskolákban egyen-öltözék van, de mindegyik iskolának megvan a saját bevett öltözéke, így sokszor egy gyerekről ruhája alapján meg lehet, mondani, hogy hol tanul, hova jár. Aztán a hivatalok öltözékei. A különféle hadi és rendőri erőkről nem is beszelve. Egyes iskolákban még a tanároknak is ronda szürke egyen-öltönyt (műszálas, selyemfényű) kell hordani. Az stsi-n csak a hétfő az ilyen hivatalos nap. A mi zenetanáraink akkor sem veszik fel a szürke öltönyt… Balin az egyetemen viszont mindig.

Elmondható az emberekről – már megint általánosságokban beszélve- hogy elég toleránsak egymással. Igen, talán, ez a kényszerű és megszokott közellevés. De van egy másik tényező is. A wayangra gondolok. Az ideálokra. A wayangban nincsenek egyértelműen jó és rossz karakterek. Nagyon sok figura van, és igen árnyaltak. Lelkületre és külsőre is. Van pl. olyan, aki melák és bumfordi és ormótlan, de melegszívű, stb, stb, szóval, nincs egy egyetlen konkrét emberideál, hogy csak ez a jó, vagy az… és ez a sok, gazdag archetipikus kép ott él az emberekben.  Ezért is jobban tudják tolerálni egymást. A sántát, a vakot, a bénát, a kar-nélkülit, a bolondot, a kövért, a soványt… és a vallások is egész jól megférnek egymás mellett, úgy tűnik.

A jávai életet több íratlan, de annál betartandóbb szabályrendszer szövi át. Egy idegennek jó tudnia bizonyos etikett-szabályokat, ha kerülni szeretné a kínos helyzeteket. És nyílván ezek az etikett-pontok fontos adalékok lehetnek egy kultúra megértéséhez.
Mivel nagy százalékban muzulmán emberek lakják Indonéziát, a bal kezet tisztátalannak tartják, merthogy azt fenéktörlésre használják (igen, itt nincs wcpapir, hanem minden klotyóban csap, mandi, vizes edény), vagyis így vélik, és borzasztó nagy illetlenség ételt de egyébként barmi dolgot bal kézzel megfogni. Bevallom, ezt nagyon nehezen tanulom meg, még mindig… merthogy a logikája nem megy be… ugyanis nekem mindegy hogy jobb avagy bal kézzel törlöm, és inkább a jobbal, ha jól emlékszem, és különben is, két kezem van, miért csak az egyiket használhatom, de, de, de, azért igyekszem és próbálkozom.
A másik a cipőlevétel. Ez is talán a muzulmán kultúrából jön, hogy a házba nem lehet cipővel, papuccsal bemenni. Eleinte ehhez is nehéz volt hozzászokni, de ma mar ez természetes.
A fej az ember szent testrésze, a láb pedig az alantas. Nem illik a másik fejéhez nyúlni, illetve úgy ülni, hogy a talpak valaki felé néznek. (ez azért többször megdől, mert a sok földön-üléstől az embernek izegnie-mozognia kell, maguk a jávaiak is váltogatják az ülőpózokat, de kétségtelenül udvariasabb a törökülés.
Nem illik magasabban tartani a fejet, ez különösen akkor érdekes, amikor az ember földön ülők mellett, között halad el. Ekkor úgynevezett “meghunyászkodó járást “ (jobb szót még nem találtam) kell alkalmazni, vagyis hátat kissé, meggörbíteni, jobb kezet előretartani, fület-farkat behúzni, oldalogni, sompolyogni, permisi, azaz bocsánat-kérések közepette.
Bevett köszönési formula a mari, ez is egyfajta engedélykérés. Ha üldögélnek az utcán, vagy ha elköszönök valakitől, sokszor ezt a szót használom, vagyis engedélyt kérek az elhaladásra, avagy eltávozásra. Érdekes, nem?
A csípőre tett kéz mérgességet jelent. Erről is nehéz leszoknom.
Az étkezéssel kapcsolatos szokások fura és bonyolult rendszert alkotnak. Ha vendégségben van az ember, és eléje van rakva mindenféle étel, mindenképp meg kell várni amíg kínálják. Ha már lehet enni, nem illik nekiesni, a teát szépen kortyolgatva, az ételt eszegetve… Az viszont nagy illetlenség, ha az ember visszautasítja a kínált ételt. Ugyanakkor bizonyos helyeken illik ételt hagyni a tányéron, pár falatot, mutatva, hogy nem zabálni jöttem (mégha farkas éhes is.) Ha az ember végzett az étkezéssel, a kanalat és a villát le kell fordítani, ez után már végképp nem szabad újra enni, újra szedni. Az újraszedéssel amúgy is jobb óvatosnak lenni… egy rendezvényen, faluban annak is megvan a szabálya, hogy először az öregek esznek, aztán a fiatalok. S a fiataloknak jobb igyekezniük, mert ha az öregek rágyújtanak, már nem ildomos tovább enni.

Ez a jávai etikett valóban átszövi a hétköznapokat, az emberi kapcsolódásokat. A jávai identitástudatban fontos szerepet játszik az önkontroll, a fegyelem, az érzelmi visszafogottság, a kimértség, az egyensúlyra való törekvés, a méltóság. Dehát ők is ugyan olyan emberek, mint bárhol a világon. Ugyan úgy vannak vágyaik, érzelmeik, csak ezt nem fejezik ki nyíltan. Álarcokat hordanak, rejtőzködnek, nem véletlen a topeng (fából készült festett álarc, táncokhoz viselik) jelenléte a kultúrában.
Udvariasak, tisztelettudók és béketűrők. Az is szimbolikus, hogy a krist, a szent kést hátul hordják, az övükbe tűzve. A fegyver el van rejtve, nincs előtérben, ez a végső megoldás.

Egy kultúra megértéséhez a nyelv felépítésének, rendszerének ismerete is fontos adalékot, támpontokat nyújt. Jáván fontos a társadalmi hierarchia, a szociális pozíció, és ez meghatározza, hogy az emberek hogyan viszonyuljanak egymáshoz. A jávai nyelv többszintű, ezért lehetőség nyílik a tisztelet és az egymáshoz való viszony árnyalt kifejezésére.
A ngoko az alap, a legegyszerűbb, gyerekek, egyenlő korú, pozíciójú emberek, nagyon jó barátok használják, de egy tanár is ngokoban szólítja meg a diákját, vagy a főnök a beosztottját, az apa a gyerekeit. Az alacsonyabb pozíciójú ember viszont nem szólíthat meg ngokoban egy felette állót, nekik a formális és kifinomult kromot kell használni. A ngokonak is vannak árnyalatai, amikor a kromoból belekevernek szavakat, pl. amikor a feleség kommunikál a férjjel, vagy egy idősebb ember olyan fiatalabbal, akinek társadalmi helyzete magasabb az övénél.
A madya, a középszint kevésbé kifinomult, sok rövidítést használ, a falusi emberek, városi munkások használják, vagy olyan helyzetben, amikor a kromo túlságosan finomkodó lenne.
Minden találkozásnál nagyon kínosan kel ügyelni arra, hogy az ember a megfelelő szókészletet használja. (természetesen az egyes szintek külön-külön szavakat tartalmaznak…), vagyis tudatában kell lenni a társadalmi pozícióknak, viszonyoknak. Idegenek sokszor indonézül vagy kromoban kezdik el a társalgást, amíg feltérképezik a másik embert.
Érdekes kérdés ez az  indonéz-jávai viszony is. Az indonéz tulajdonképp egy idegen nyelv a javaiaknak, a gyerekek akkor kezdik el tanulni, jobban mondva inkább használni amikor iskolába mennek (merthogy a tévéből megkapják már elég korán az indonéz nyelvleckéjüket). A kormány hangsúlyt fektet rá, hogy a közintézményekben, hivatalokban, médiában az indonézt használják, ugyanis a nyelv az, ami Indonéziát összetartja… a rengeteg szigetet, nyelvet, kultúrát… Az indonéz nyelv jelenléte persze valamelyest a jávai rovására válik. Van, hogy bizonyos egyszerűsítések végett, vagy kényelemből az indonézt használják, vagy sokszor indonézzel keverik a jávait. Erwin barátom azt mesélte, hogy otthon édesanyjával csal indonézül beszélgetnek (Vagy angolul, ez persze egyáltalán nem mindennapos, Erwin egyébként nyelvi őstehetség), azért, mert a jávait túl formálisnak érzik, túl távolságtartónak. Bambang viszont pont arról mesélt, hogy a kisebbik gyerekével csak kromoban beszélnek otthon, mindenkit a saját megtisztelő titulusán szólítanak, (vagyis a nagytestvér mbak akárki, az anyát mindig ibunak hívja…), kérdésemre, hogy miért, hogy hát tanulja meg idejében a tisztességtudó nyelvet a gyerek, az utcán, a pajtások között úgyis a ngokot, a “durva” (kasar) nyelvet hallja, meg egyébként mindenhol. Általában. Viszont egészen fontos, hogy idejekorán megtanuljon a gyerek disztingválni, különbségeket tenni, és tiszteletet adni, átlátni a hierarchiát. Ennek az egyik elsődleges megnyilvánulása pedig a nyelv.
Hogy milyenek még a javaiak?
Az is egy jellemző dolog, hogy kérdeznek valamit, de igazából nem várják meg a választ, hanem rögtön megválaszolják, és ha közlöm is az én válaszomat, nem hallják meg, csak azt, amit már ők kitaláltak, és amit valós ténynek könyvelnek el. Ez persze inkább az ilyen utcai interjúk során szokott előfordulni, és persze, jobb rajuk hagyni. Persze. Dari Prancis. (francia vagyok. Vagy Holland . Vagy UFO.  Vagy bármi).
Ugyanakkor ennek az érdeklődésnek, ennek a kíváncsi természetnek megvan a másik oldala is, hogy tényleg nagyon törődnek egymással, és figyelnek a másikra. A lakóközösségekben –egy egy kerületben, itt RTnek hívják, ez áll mondjuk 20-30 házból családból- mindenki ismeri egymást, és ha valahol baj van, rögtön segítenek. Ha építkezés van, természetes, hogy a szomszédok beszállnak, ha meghal valaki, gyűjtenek pénzt a temetésre… és egyáltalán, az élet az utcán zajlik, mindig együtt ücsörögnek, cseverésznek, egymás közelségében. Vagy ha van egy asszony, aki dolgozik, és kisgyereke van, nem gond, hogy kire hagyja, mindig van valaki, aki vigyáz rá. Például az utcánkban is, a kis Daniel, mindig más ibu hurcolássza. Hát, egyébként elég jó lehet itt gyereknek lenni. Egyrészt sok a gyerek, mindenhol, állandóan kint lehet lenni az utcán, és lehet játszani. Nagyon kiegyensúlyozottak, vidámak a gyerkőcök. Az emberek idegállapotáról még egy adalék: van egy elképesztő találmány, olyan gyerekcipő, hogy lépésre elkezd sípolni, csipogni, szirénázni, villogni… ahogy lépeget a gyerek, folytonos a szirénázás. Bevallom, számomra ez elég őrjítő, pedig elég békés természetű vagyok. Persze, az utcánkban is van egy. Elképzelem, hogy otthon ráadnának ilyen cipőt a gyerkőcökre, és mindenki milyen pillanatok alatt a plafonon lenne. Ó, itt nem. Itt végtelen türelem van és idegerő.
Egyébként az egymásra való figyelés, a csoportban való létezés és együttműködés a gamelán zenében is egyértelműen visszaköszön. De erről már meséltem.
Az is jellemző, hogy nem szeretnek egyedül mászkálni. Egész fura, ha valaki egyedül jelenik meg valahol. Biztos megkérdezik, hol a barátod? Egyedül? Na, amikor magamban utaztam, naponta legalább hétszáznyolcvankettőször meg kellett hallgatnom a kérdést: kok sendiri? Hogyhogy egyedül?  Persze, különösen a nőknél. Mindig kell valaki kísérgető. Este aztán végképp fura, ha egy nő egyedül mászkál. Engem persze nem zavar, és nem is volt még soha gondom belőle, csak nem “biasa” (megszokott).

A nők. Meg a férfiak. Persze, a nők itt is csak nők, a férfiak meg férfiak, ahogy a világ bármely részén. De azért bizonyos dolgok mégis máshogy működnek. Például ezek a csoportosulások. Hogy a lányok együtt mászkálnak, sosem egyedül, és a fiúk is… vegyülni viszont ritkán lehet őket látni. Különösen a dzsilbabos iszlám leánykákat. Este ha zenélő, éneklő fiatalokat látni a házak előtt, az biztos mind fiú, és biztos, vagy nagyon valószínű, hogy nincs közöttük lány. Persze ez lehet, hogy csak a felületes szemlélő megfigyelése. És persze, egy nagyobb és modernebb városban, mint mondjuk Jogja más a helyzet. Van azonban néhány olyan alapdolog, ami mélyen a kultúrában  gyökerezik. Itt valahogy sokkal jobban élnek még a női-férfi szerepek sztereotípiái, hogy a nő az otthon, főzmostakarít és gyereket nevel, a férfi meg az úr, és a családfenntartó. Bár sok esetben ez úgy módosul, hogy a férj nem dolgozik, csak az asszony, ő keresi a pénzt, persze vezeti a háztartást, neveli a gyerekeket. A férfi meg jól elvan, és természetesen szeretőt tart. Itt valahogy a szeretőnek más a jelentése, elfogadottsága. Merthogy nagyon sok férfinak van szeretője, egészen elfogadott dolog, vagyis úgy mondom inkább, hogy bevett dolog, sok asszony persze ezt kevésbé díjazza. A szeretőtartás talán azért is biasa (normális, általános), mert az iszlám vallás megengedi a többnejűséget, és a kratonban, a szultánnak egész háreme van.
Az emberek jellemző módon elég korán megházasodnak. És persze. Sokan egymásra unnak, de még sincs annyi válás, mint Európában, főként otthon. Az emberek kitartanak, mert a közösség alapvetően elítéli a különválást, vagy azt, ha egy férfi elhagyja a feleségét, de van ennek gazdasági oka is. A muzulmán vallás erősen érezteti hatását a női-férfi kapcsolódás rendszerében, ahogy az már az imént említettek során is kiderült. A dzsilbabos (kendős) lányok sokszor igen keményen vannak fogva, képtelen dolog, hogy fiúval kettesben maradhasson, és ha egy fiú közelít, mondjuk csak barátkozásilag is, a dolog komolyan veendő. Persze, bizonyos esetekben. Persze, nem minden lány dzsilbabos. És nem minden dzsilbabos lány van kalitkába zárva.
A szex általában tabu (ez is általánosítás), legalább is kívülről ezt mutatják, ez van a topengen. A szexuális felvilágosítás elég hiányos, a tabugyártás pedig olyan lehetetlen szituációkat is teremt, hogy egy állami kórházban (nem muzulmánban) a nőgyógyász (férfi orvos) nem vizsgál meg egy nőt rendesen, ha még nincs férjnél. Ja. A topeng. Kívülről azt kell mutatni, milyen frankón nyugodtak, letisztultak, önmegtartóztatóak, udvariasak, barátságosak, tisztelet és hagyománytudók vagyunk. A mélyben azonban burjánzik minden. Feltűnő viszont, hogy valójában a jávaiak nagyon érzelmes, álmodozó és romantikus típusú emberek (ismét egy általánosítás). Mennyi fiút látok gitárját pengetve szerelmes dalokat búgni a csillagos este alatt. Mennyi dal szól a szerelemről, legyen az pop vagy hagyományos, vagy akármilyen irányzat, cintaku (szerelmem-indonézül), asmoro (a szenvedélyes szerelem-jávaiul). Dehát. Nincs új a Nap alatt. Mindenhol csak emberek vagyunk. Álarc ide vagy oda, ez a dolog igazán izgat minket. A nőt a férfi, a férfit a nő, vagy az se baj, ha nőt a nő, férfit a férfi, egymásba merülni, kiegészülni, szeretni és szeretve lenni, erre vágyunk… és ezt igazán egy vallás se zárhatja teljesen kalickába.

A jávai karakter ismertetése során feltétlenül szót érdemel a zseniális találékonyság. Szinte nem ismernek lehetetlent bármiféle probléma megoldásában, és mindehhez nyilván az adott, olykor elég szegényes és kezdetleges eszköztárral kell gazdálkodni. Például egy bicikliszerelő-műhely. Avagy hogyan lehet bicikliláncból és csőből csavarhúzót csinálni. A buszok. (a százéves, köhögő, pufogó, szétesőfélben  lévő, de azért száguldozni képes buszok). Érdemes megnézni egy műszerfalat. Például, hogy kazetta lejátszására milyen berendezést eszkábáltak össze. De akár a hétköznapi építészetben. A megoldások. A mosogatónk pl. olyan, hogy a beépített asztalon ki van csempézve egy mélyedés, a falban egy luk, a luk mögött cső, mely kivezet az udvarra. Az emeleti mandiból a víz szintén egy kis csövön a hátsó kertbe, a banánfákra távozik. Dehát ezer és ezer példát lehetne sorolni.
Találékonyság és egyszerűség. A dolgokat nem kell agyonszabályozni, mert a rengeteg szabály nélkül is működik minden. És éppen ezért tűnik olyan életszerűnek az élet itt. Első pillanatban kaotikusnak tetszik sok dolog, és a nyugati, agyonregulázott világhoz képest (különösen mióta minden EU szabvány) megdöbbentő dolgokat tapasztal az idelátogató, de ha itt él, és belemerül a jávai életbe, hamar rájön, hogy a káoszban igenis rendszer van, és tulajdonképpen minden olyan egyszerű. Majdnem minden. Például. A közlekedés. Olyan, hogy záróvonal? Kit érdekel? Az ezerrel tépő és folyamatosan tülkölő távolsági buszokat biztosan nem. Piros lámpa? Sorompó? Sebességkorlátozás? Ugyanmár. És a bejakosok. Rájuk aztán végképp nem érvényes egyetlen szabály sem. Amíg bicajoztam, különórákat vettem tőlük piroslámpán való átmenetelből. Egyirányú utcák? Négysávos úton szemben a forgalommal? Ugyanmár. Persze. Amikor én voltam az utas, azért kerülgetett a frász. Káosz. De amikor benne és vele lüktet az ember, rájön, hogy minden a helyén van.
Aztánmeg a telezsúfolt minibuszok, amelynek ajtaján iskolás gyerekek csüngenek. Anya amikor először meglátta, enyhén rosszul lett. Hogy milyen veszélyes. Persze. De mégsem. Sose zúg ki senki. A motorokon is egytől öt személyig látni utazó társaságot, teljesen mindennapos, hogy egy egész család felül egy motorra. Létszámkorlát? Ugyanmár. De olyat is látni, hogy apuka elé a motoron két egész kis gyermek szabályosan fel van kötözve a járgányra, vagyishogy egy anyaggal egymáshoz és apukához. Fő a biztonság.
És az utcai ételárusoknak sincs köjál engedélyük, bárki árulhat ételt, aki akar, és hiába van 35 fok, mégsem leszünk rögtön szalmonellások, hányingerültek, gyomorrontottak.

Ám amilyen egyszerűek az élet dolgai, annyira bonyolult és felemésztő és feldaráló és degradáló a hírhedt indonéz bürokratikus rendszer. Igen, egész kafkai. A vízumhosszabbítási ügyintézésem során kezdtem egészen bogárszerűnek érezni magam. Például. A rendőrségtől kell egy jómagaviselet- papír. Ahhoz, hogy ezt a papírt megkapjam, előszor el kell menni pak RT-hez (annak a házcsoportulásnak a feje, ahol lakom), ő ír egy beutaló papírt, amin rajta van a nevem, a korom,  a vallásom, az útlevélszámom, ezzel elmegyek pak RW-hez (a nagyobb kerületi főapu), ő is nyom egy pecsétet, aztán a jebresi kelurahan, ez a még nagyobb kerületi nemtudom micsoda, ahol megint papír, megint pecsét, ezzel elmehetek a  rendőrségre, ahol kérdőívek, pecsétek, fényképek, eldokumentálás, nameg nem beszélve az újabb és örökös interjúkról, hogy honnan, miért, minek, mennyit, sudah lancar, van e pacar (kedves). Aztán végre elmehetek az újonnan kiállitott papírral a főrendőrségre, a város túlsó részére, ahol végül kiderül, hogy nincs nálam elég fénykép. Merthogy ide is, oda is kell dokumentálni. Még ujjlenyomatot is. Nemhiszemel. Pedig ez is. Ez is Indonézia.

Amin mindig csodálkozom (és gyönyörködöm), hogy ezek a madártestű, egész apró öregasszonyok miképp tudnak akkora cókmókokat cipelni a hátukon. Hosszú, keskeny, csíkos textíliával kötözik magukra… a bármit. Nagy kosarakat, puttonyokat, zsákokat, vagy amit a képzelet elbír. Lassan és méltóságteljesen lépdelnek agyonmosott, régi sarongjukban, színes kebajájukban, testük meghajlik a súly alatt, de mégis olyan könnyedség, rugalmasság van a mozdulatukban, amely meghazudtolja korukat. Aztán a bejakosok. El lehet mondani, hogy az ázsiai népek, többek között a jávaiak is apró termetűek, vékony csontúak, alacsonyak, vékonyak, izmosak, persze, sok a dundi is, és van itt is mindenfele-fajta népség, de bejakhajto (ja. Ez a háromkerekű, amit ember teker), az szinte mindig a legmadáralkatúbb –általában öreg- ember. A bejakhajtók szinte kivétel nélkül az egész vékony, szálas, izmos emberekből kerülnek ki, és ezen is elcsodálkozom, hogy ezek a bácsikák hogy bírják tekerni a járgányt kövér ibuval aki épp mondjuk kofa, és felpakolta még a fél piacot.
A jávaiaknak van még jónéhány heppjük. Ezek közül az egyik a tűzőgép használata. Mindent összetűznek. Nincs olyan bolt, warung, ahol ne lenne néhány ilyen masina. Ezenkívül szeretik a “bungkusok” használatát, ez a kis csomagocskák, vagyis papírba vagy banánlevélbe csomagolt bármi. Persze jobbára a warungokban találkozik vele az ember. Kérek egy bungkus nasit. Rizst. Elvitelre. Papírzacsi, ibu  kápráztató rutinnal behajtja a papírt, belelapátolja a rizst, összehajtja, és az elmaradhatatlan tűzőgéppel összetűzi. Én bizonyos esetekben frászt kapok a tűzőgéptől, például amikor a tempe keringből (tempéből készuült édes-sós ropogós csodafinomság) és a számból kapcsokat halászok ki. Még az ösztöndíjat, vagyis a pénzt is mindig gondosan összekapcsozva kapjuk. A sarki krupukosnál (különféle rágcsálnivalók, ez is indonéz őrület) is ismernek már, ibu csak csomót köt a zacskóra…
Na, a zacskó. Egy újonnan Európából idelátogató embernek megdöbbentő látványt nyújthat, amikor meglátja az iskolából kiözönlő gyerkőcöket, mindegyikük kezében egy-egy zacskó színes itallal, szívószállal. Ez is indonéz specialitás, hogy zacskóba töltik az italt, és már útra kész… (a bungkusgyártás hagyománya). Egészen hozzá lehet szokni, és nem kell feltétlenül az otthoni szipusokra asszociálni…
Egy másik hepp a dudálás. Hogy miért okoz hatalmas kéjt egy éles és kellemetlen hangot keltő gomb nyomogatása, számomra elég érthetetlen. De ha bekerülünk a forgalomba, mindig készen kell állni arra, hogy másodpercenként a fülünkbe harsan egy dudaszó. Tulajdonképp egyfajta kommunikáció ez, hogy “hé, jövök”. A motorosok általában csak rövidet, kis hetykét duddintanak, az autósok hosszabban és türelmetlenebbül, de a legőrületesebb a távolsági buszjáratok frászt keltő dudaorkánja, azok a buszok, amelyek a varosban is százzal tépnek, lehetőleg az ellentétes sávban, és folyton nyomjak a dudát, szinte megállás nélkül. “hé félre az útból, akinek kedves az élete…” Persze, azért mindig vannak egyedi megoldások is.
Aztánmeg a dohányzás. Szenvedélyes dohányosok, mindig és szinte mindenhol rá lehet gyújtani, például közlekedési járműveken, iskolában, moziban, étkezőben. Szinte minden férfi dohányzik. Sokan kreteket szívnak. A kretek is indonéz specialitás, szegfűszeget kevernek a dohányba. A nőknek elvileg nem illik dohányozni. Az idős asszonyok ezért dohányt rágnak, vagyis kinant, így hívják indonézül, nem tudom, ez végül is milyen levél, de elég érdekes látványt nyújtanak az idős ibuk, szájukból kiforduló összerágott barnás levelekkel, elsárgult fogakkal, szájból csorgó sárga nyállal… ennek is megvan a maga szertartása és a maga tudományos művelete, mert  nem csak az van, hogy beveszik a levelet a szájukba… szükséges még ilyen-olyan más segédanyag, de bevallom, ebben nem vagyok elég járatos. Egyébként állítólag nagyon jó ínsorvadás ellen.

Indonéziában mindenki kell hogy rendelkezzen vallással. Ez nem tabukérdés, minden kérdőíven lecsekkoljak, hogy az ember milyen valláshoz tartozik. De az utcai interjúk során is gyakran  faggatnak erről. A vallás, az Istenhez való közelség itt sokkal jobban érezhető, mint Európában, mint otthon. Az emberek együtt élnek Istenükkel, isteneikkel, szellemeikkel hiedelmeikkel, a mindennapok része a másfajta világok tisztelete, és egyáltalán az Istennel való párbeszéd.  Sok vallás él egymás mellett, amelyek ráadásul sokszor egész egyedi, helyi színezetet vesznek fel, és egymással is keverednek… de erről majd egy külön fejezetben szeretnék írni.

Feltűnt még valami. Az iskolában, amikor alá kell írni a jelenléti papírt, mindig elcsodálkozom az osztálytársaim aláírásán. Mindenkinek nagyon megkoreografált, egyedi és egyéni aláírása van, holott jellemző dolog, hogy egyébként nem kötött, egybefűzött írással írnak, hanem kis, fél-nyomtatott gyöngy betűkkel, és az írások egészen hasonlítanak egymáshoz. Az aláírás… no, ott viszont mindenki belead apait anyait. Közösségi lét kontra individuum? Mindennek helye van. Bármennyire is zsúfolt. Összezárt. Egymásra utalt. Az egyén mégiscsak egyén. Egyedi, és megismételhetetlen. Csoda. Külön univerzum. Ember…

Június 9