Festészet

Hát tessék. Megkaptam minden lehetőséget, hogy fessek. Amire vágytam. Íme, most minden megfestődhet. Minden?
Festegettem én eddig is örömmel és gondtalanul, kedvtelésből, és azt mondtam, bármit megfesthetek, mert senkinek és semminek nem kell megfelelnem (hosszú idő volt, amíg sikerült eljutnom eddig).
Aztán itt Indonéziában, ahová a zenetanulás ürügyén jöhettem, nekiálltam dolgozni, amolyan szép lassú tempóban, a zenélés mellett, ahogy adódott. Gyűltek a képek. Titkon élt bennem az a vágy, milyen jó lenne úgy igazán festeni, mikor az ember tényleg csak ezzel foglalkozik. Mindenkor. És tessék. Mindent megkaptam hozzá, helyet, időt, inspirációt, felhívást.
Hatalmas öröm dogozni, mert most tényleg minden erről szól, hogy megfessem ezeket a képeket, amik itt lüktetnek belül. Nagy utazás és nagy izgalom. Festhetek, mindent úgy, ahogy akarok, nem másoknak, nem kívánságra. Egy ponton aztán mégis azt éreztem, hogy megváltozott valami. Merthogy ott lebeg az a kiállítás. Ott lebeg az a gondolat, hogy ezek a képek kikerülnek a világ elé, és az emberek meg fogják nézni. A képeknek önálló életük lesz… és egyszercsak elkezdtem érezni valamiféle felelősséget. Nem mintha eddig nem lett volna ott az a lehetőség, hogy a képek az emberek elé kerülnek, meghogy önálló életet fognak élni… csak nem törődtem vele. Én csak ülök a kis szobámban, és szórakozásból festegetek. Na nem mintha most nem ezt tenném… de mégis van itt valami. Valami, ami már régóta foglalkoztat. Hogy mit festek, és miért. És hogyan. Meg egyáltalán. Az emberek miért festenek. Mit, és hogyan. És kinek.

Emlékszem, ahogy lógó orral jöttem ki a Képző (Képzőművészeti Egyetem) könyvtárából  többször is, miután végigböngésztem egy csomó festészeti albumot, és arra gondoltam, hogy minek festeni, hisz annyi nagyszerű alkotó volt már, akik mellett én labdába sem rúghatok… de aztán megszólalt bennem egy hang, hogy dehát ebben a világban éppen az az egyik legnagyszerűbb dolog, hogy annyi félék vagyunk, hogy minden lény egy külön univerzum, egyedi és megismételhetetlen, és bár nem vagyok se Picasso, se Matisse, miért is lennék, mégis hozzáadhatok a világhoz valamit, ami egyedi, ami belőlem, pontosabban az én szűrőmön keresztül jön. Erre visszatért belém a lelkesedés. Megtalálni, mi is ez a szűrő, ahogy én látom a világot, mi az, aminek a csatornája lehetek, mi az, ami rajtam keresztül áramolhat. Jó kis kaland és felfedezőút. Vonatjegy önmagamhoz és a világhoz is egyaránt.

Hosszú évekig nem volt bátorságom a saját dolgaimat festeni, hárítottam az egészet ahogy csak bírtam.  Aztán az élet mégis úgy hozta, hogy egyértelművé vált, és egyre egyértelműbbé, hogy ez az út. Közben meg szépen felvérteztem magam egy csomó eszközzel, amelyek birtokában már nem lehetett gond képekbe, evilági képekbe önteni mindazt, ami kavarog belül.
Ahogy elindultam ezen az úton, arra döbbentem rá, hogy tulajdonképpen ezek a képek, a látásmód mindig is ott voltak bennem, csak a megfelelő időre várakoztak, hogy előbukkanhassanak. Nem volt véletlen az sem, melyik festő hatott rám nagyon, ki kísérgette vizuálisan, szellemiekben az életem. (Vermeer, Gauguin, Csontváry, Klimt, Klee, Rothko, Botticelli, Balthus, Remedios Varo és újabban egész  erőteljesen az indiai,  perzsa miniatúrák…) Ahogy festem a képeket egyre jobban tisztul… mi is. Egyre egyértelműbb, hogy mik is ezek a képek, amik belül vannak.
Eddig azt gondoltam, minden felmerülő képet megfestek, nem érdekel semmi és senki. De egyre jobban foglalkoztatott az a kérdés, hogy vajon mi a képek forrása. Merthogy magamba nézek, és állandóan látok képeket, leülök rajzolni, és bármikor eszembe jut több kép is. Magam is meglepődtem ezen a folyamon, ezen a hatalmas tárházon. Aztán ahogy előbukkantak ezek a figurák, a néha számomra is érthetetlen történetek,  azt láttam, hogy bizonyos képek teljesen a lelki világomból jönnek, az én lényemből táplálkoznak, forrásuk valamilyen személyes dolog. Szeretem ezeket a képeket, és jókat szórakozom rajtuk, velük, de valami csak motoszkált mindig is bennem. Hogy igazából… jó, jó, jók ezek a képek, de nem (csak) ezt akarom. Valami… tisztábbat. Hogy is mondjam? Ami nem elsősorban az én lelki bugyraimból táplálkozik, hanem túlmutat azon. Univerzális, hogy úgy mondjam. Csatornává válni. Engedni, hogy átfolyjon rajtam valami. Persze, beláttam, hogy ehhez ki kell festenem magamból azokat a felbukkanó képeket, a “bugyrokat”.
A kiállítás kapcsán megint felmerült ez a dolog. Hogy igazából mi is az, amit igazán meg akarok festeni. Elkezdett foglalkoztatni a kommunikáció kérdése. Egy távoli kultúrában alkotok, és olyan emberek látják ezeket a képeket, akiknek más kódrendszerük van, más kulturális háttérrel rendelkeznek, mint ahonnan jövök. Amikor indonéz barátaim nézték a képeket, láttam az értetlenséget az arcokon, hogy egyáltalán nem tudnak mit kezdeni velük (najó, azért sok mindenkinek tetszenek is).  Míg Áginak teljesen tiszta sor volt, hogy mi az ábra. Tehát vannak ilyen kulturális kódok, amik szükségesek egy alkotás befogadásához? Bizonyos fokig persze… de ahogy elgondolkoztam a kommunikáció kérdésén, felmerült, hogy mennyire járhat az egy művész fejében, hogy akar-e szólni a képeivel, és tudja-e kihez szól, vagy lehet-e mindenkihez szólni, vagy a művészet így a huszadik század óta tényleg csak szűk rétegekhez, -nek beszél…

Aztán a kommunikáció kérdésén túl az is birizgált, hogy lehet-e, szükséges-e, nem nagy botorság-e ily módon kifelé kacsintgatni, és úgy alkotni, hogy tudom, az emberek meg fogják nézni, és ez befolyásolja a képeket. (Tetszeni vágyás, tetszetősség, veszélyes vizek, csúszós talaj…) Szóval, volt valami súly rajtam, mígnem ki nem mondtam Fermina Daza szavait kölcsönözve (Marquez Szerelem a kolera idejénjéből): “szarok én a püspök úrra”. Nem érdekel, ki mit gondol, ki mit ért meg, nem közelíthetem meg innen a képeimet, mert izzadtságszagú lesz. Megfestem azt, amit akarok, amit látok, amit érzek belül. Különösen az nem érdekel, hogy megfeleljek bármiféle kortárs áramlatnak és kritikának, és művészeti okostudoroknak. Viszont mivel csak ott motoszkál bennem a kommunikáció kérdése, visszakanyarodtam a másik motoszkálós dologhoz: hogy lehet a személyesen túljutva eljutni az univerzálishoz? Mi az, ami érthető kulturális kódok nélkül? Hogyan lehet őszintének lenni, valami igaz, és szellemi dolgot megjeleníteni az anyagban, hogy lehet médiumnak lenni… és persze mindezt a saját szűrőmön keresztül. De feltehető az a kérdés is: hogy lehet egyszerűnek lenni.  
Nameg, ami a lényeg… csak dolgozni. Festeni. Nem törődni a kiállítással, meg semmivel. Hadd jöjjön, ami akar. A lelkemben persze ott vannak ezek a kérdések, és biztos terelnek valamilyen irányba. Remélem jó fele. Nameg. Talán nem kell túl komolyan vennem magam, főleg nem kell a világ megváltására törekedni. Nekem elég, ha mosolyt csalok az emberek arcára, vagy örömet viszek a szívükbe.

Elég vicces, ahogy a környékbeliek elkezdtek beszivárogni hozzánk képeket nézni. Gulon meglehetősen falu jellegű hely, az emberek állandóan kint ücsörögnek a házuk  előtt, és borzasztóan kíváncsiak. Különösen Bu Narto, a dundi és jólelkű szomszédasszony. Mindig megkérdezi honnan, hova, mizujs, dehát ez Jáván már csak így van. A múltkor megjelent három ibu és vagy tíz gyerek a házban, jöttek képeket nézni, Bu Nartoval az élen. Persze, elbájcsevegtünk. Bu Narto pár nappal később megint megjelent egy újabb csapat szomszédsággal, és már mint szakavatott műértő magyarázta a képeket, és tárlatvezetést tartott. Sajnos jávaiul, amit nem értettem. Szinten Bu Narto volt az aki akkorát kacagott egy gyors vázlatomon, hogy belerengett Gulon… Az erkélyről lerajzoltam az egyik délutáni ücsörgést, és természetesen kedves szomszédaink látni akarták. Ahogy meglátták magukat, olyan éktelen kacajra keltek, hogy nem hittem a fülemnek. Gurgulázó, gyermeki, egészen őszinte kacagás. 
Nahát, a vázlatok… ha beindul a szekér, nincs megállás.

Még amikor múltkor Pak Nuratanál (a festő, akivel közösen lesz a kiállítás Jakartaban) voltunk Boim barátommal, felmerült, hogy lesz kiállítás Soloban, vázlatok a városról, és Pak Nur szinte kérdés nélkül benevezett minket. Ahh, pár vázlatot tudtok csinálni.

Aztán jött Bandung, meg minden, jól az utolsó pillanatra hagytam a dolgot. Elindultam a városba, és nekiláttam rajzolni. Pasar Gede (a nagypiac). Igyekeztem minél jobban elbújni, dehát. Egy londo önmagában is esemény, nemha még rajzol. Istenem, mennyire vágytam arra a mesebeli láthatatlanná tevő sipkára! Gyereksereg körülöttem, londo bodoh mondókákkal (hülye/buta londo), én meg csak nevetgéltem magamban, és próbáltam maximálisan kizárni a külvilágot, leszámítva a látványt, amit a piac forgatagából kiválasztottam. Jól elbíbelődtem a rajzolással, és rájöttem, hogy hát, jó rég óta nem rajzoltam, skicceltem így, és a kezem valóban “bodoh”, és nincs bennem gyakorlat, a rajzok gyámoltalanok, keresgélők, és egyáltalán, milyen fura a külvilágot szemlélni, és nem befelé nézni, hanem azt, ami körülöttem van. Ugyanakkor nagy örömmel tapasztaltam az új kaput, hogy dehát erre is szükség van, és nagyon is jó szórakozás. Jó kijönni a szobából, elvegyülni az élet nyüzsgésében, ott lenni, jelen lenni, felfedezni, tágulni…
Boim látva a warungos, emberes vázlatokat, mondta, hogy a feladat igazából városkép, városrészlet. Jó. Felültünk a motorra, és irány a Pasar kembang, a Pasar klewer (virág-, ruhapiac), az Alun-alun… Nekiláttam… de csőd. Ez az utcakép nem ment. A nyüzsgő, állandóan változó, nagyobb tereket átfogó dolog nem. Nem találtam a fogódzókat, nem éreztem sajátomnak a feladatot. Nyomasztott a kiállítás, meg az is, hogy buta a kezem.
Aztán már nem volt visszaút, mert a nevem szerepelt a katalógusban, úgyhogy csináltam egy tusrajzot, ami vállalható volt. A kiállítást látva aztán elég vegyes volt a színvonal, kérdeztem is magamtól, minek paráztam, persze, ez a bennem lévő bak, a maximalista, blabla, ugyanakkor hálás is voltam az egészért, mert egy csomó mindenre felhívta a figyelmemet. Hogy rajzolni, rajzolni, rajzolni. Ahogy a nagy festők is megmondták. Állandóan. Aztán… bekopogott a külvilág. Héé, néha nézz körül, úgy igazán… (és milyen jó lesz, motoron bejárom a vidéket, új helyeket fedezek fel, már alig várom…).
Mostanra teljesen nyilvánvaló vált, hogy nem lehet több malomban őrölni egyszerre, és a festés is eljut egy olyan pontra, hogy már nem tűr megalkuvást mással, teljes figyelmet (fegyelmet), jelenlétet, időt követel, úgyhogy a zenélés már csak tényleg elalvás előtti gender-meditációra, némi ciblon-ütögetésre korlátozódik. Az itt töltött, és zenével töltött idő viszont legalább műértő gamelán-hallgatóvá avanzsált. Értem valamelyest, és érzem a zenét, sok gazdagságot hozott, de a festés megkapta a prioritást.
Hát ez.

Mindenkit szeretettel…

Május 8.