Hétköznapok

 Fél nyolc körül a Kraton Inggeris kiürül, de legalább is négy emberrel kevesebben vannak ilyenkor a házban (ahhoz képest, amikor mindenki otthon tartózkodik), ugyanis az öt perces gyalogtúrára lévő iskolában varjuk, hogy kezdődjön a tanóra. Sosem sietem el a dolgot, fél nyolckor indulok el, a két mexikói osztály- és lakótárs (Ivan és Dennise) a sarki warungban falatozza reggelijét, odaintek nekik, és hangulattól függően az alsó nagykapu, vagy a mecset melletti bejáró felől közelítem meg a karawitan tanszéket.
Mind a két úton építkezés folyik, így napról-napra figyelhetem az indonéz kőművesek munkáját. Tetszik, ahogy dolgoznak. Szépen, komótosan, nyugiban, ráérősen, de mégsem lazsálva. Precízen. Műanyag papucsban. Billegő bambuszállványon. Női segédmunkás is. Cementet vagy homokot szitál, vödröket cipel. Mindig köszönök neki, mosolyog. Tiszteletet érzek iránta.

Egy nap egy vagy két óra van, 9-kor már vége is az elsőnek. Könyvtár. Vagy vissza a Kraton Inggerisbe, gyümölcsreggeli, gyakorlás. Vagy mosás. Vagy éppen ami.

A mosás. Hideg vízben, kézzel. Néha, vagyis legtöbbször nincsen kedvem beáztatni a ruhákat, és csak úgy sitty-sutty kimosok mindent, ám a fehér (néhai fehér) pólómat nézve… hm… a mosás inkább csak szag – és nem kosztalanításról szól. Aztán ezzel a ténnyel szembesülve néha melegítek vizet, és azzal mosok. Legalább a fehér pólómat. A néhait.

A Kraton Inggerisben Mas Senon, a helytartón kívül öt londo lakik. (londo=fehér ember, a Bellanda-holland szóból. Holland, vagyis=fehér. Fehér vagyis holland? Londo. A hajjj miszterrr mellett kedvelt beszólási forma. He, londo!)
A lakók tehát a már két említett mexikói, Ági Magyarországról, ő pedalangant (bábozást) tanul, és még egy kanadai srác, Ludger. Meg én.

Ágival épp vacsorázunk és az élet nagy (vagy éppen kis kérdéseit) tárgyaljuk, arról, hogy nem véletlen, az ember milyen szomszédokat, lakótársakat kap maga mellé. Erre Ági erőteljes hahotázásba kezd, amit eleinte nem értek, aztán amikor hátrafordulok, meglátom magam mögött Ludgert, amint teniszütő alakú szúnyogirtójával, vérben forgó szemekkel moszkitókra vadászik (az emberi találékonyság nem ismer határokat. L. beszerzett egy olyan szúnyogirtót, ami valóban úgy néz ki, mint egy tenisz-, najó, inkább tollasütő (-szúnyogsütő). A fémhuzalokban áram van, egy elem táplálja, amit egy kapcsoló benyomás aktivál, ezzel együtt egy lámpa is felkapcsolódik, hogy lehessen látni a szúnyogokat ugyebár. Aztán pikk-pakk, csapni jobbra, csapni balra, és ahogy a szúnyog hozzáér az áramvonalas rácsozathoz, apró csattanással kísért kékes felvillanásban likvidálódik a vérszívó. Bevallom, van ebben valami perverzió).
A szúnyogkérdés persze így is örökké megoldatlan, legalább is este. Hat óra tájban ébredeznek, és aztán beindul a tombolás, a vérszívó-party. Megfigyeltem, hogy imádnak az asztal alatt tanyázni és finom fehér lábacskákból táplálkozni. Különös előszeretettel várakoznak az internetes, illetve komputeres asztalkák alatt. A csípésük elég kellemetlen, pár perc múlva jó hólyagosra dagad, viszont nem tartós, kb. fél órán belül elmúlik az égető, viszkető fájdalom, és nem marad nyoma. Nem úgy, mint a magyar rokonoknál.

Az állatsereg egyébként igen népes a Kraton Inggerisben és környékén. Néha úgy tűnik, hogy az egész Kentingan egy nagy baromfiudvar, de a KI kertje mindenképp. Csirkék, pipik, kakasok, különféle méretben és színárnyalatban, ki szabadon, ki ketrecben. Aztán meg mindenféle madár kalitkában. Mas Seno néha kiveszi és simogatja őket. A múltkor megfürdetett egy csirkét. Merthogy koszos volt.
Aztán vannak macskák. Egy különösen kezd ideszokni, előszeretettel mászik be az ablakomon. De bemegy máshova is. A macskák itt meglehetősen csúnyák. Véznák, aránytalanok, és majdnem mindegyiknek van valami furcsaság a farkával. Soknak meg van csonkítva, de minimum egy kicsit megtöretve, meggörbítgetve. Még sosem láttam, hogy macskát etettek volna emberek… így aztán kedvükre, vagy szükségszerűségből kénytelenek kiélni vadászszenvedélyüket.
Bevallom, a macskáknak van táplálékuk bőven. Rengeteg az egér. Tikus (egér) kecil (kicsi), dan yang besar (nagy). Utóbbi a patkány. A múltkor láttam egy döglöttet az út mentén, fel volt fújódva, a talpai az ég fele meredtek, szája tátva. Olyan érdekes volt a látvány, hogy még a bicajról is leszálltam, hogy közelebbről szemügyre vehessem.
Szóval, egerek. Futkosnak, cincognak, virgonckodnak. Surrannak a sarokban. Kirágják a szemeteszsákot. Beköltöznek a dobozokba. Csótány szerencsére kevés van. Cecak (a falon rohangáló gyíkféle) viszont elég sok. Tücskök, bogarak. Ja, és hangyák. Hangyák mindenhol. Tömött sorokban a maguk kis misztikus útvonalaikon.

Ágival klassz vacsorálásokat tartunk. Jellemző. A magyar lányok értik a módját a gasztronómiai örömforrások kiaknázásának. Elmegyünk a piacra, és veszünk mindenféle jót. Nagy főzőcskézéseket nem rendezünk, mert a warungokban jó és olcsó az étel… de mégis megadjuk a táplálkozás módját. Például salátakölteményekkel. (Az indonéz konyha nem nagyon ismeri a nyers zöldséget, leszámítva az uborkakarikákat. Mas Seno es Bambang egész elborzadva tud rám nézni, amikor a nyers répát majszolgatom. Még sose ettek nyers répát!) A többiek nem ennyire “hasbuddhák”, mint mi (ez Áginak kedvelt kifejezése arra az állapotra, amit egy kellemes evészet után érez az ember). A mexikóiak maximum zacskóstésztát főznek, és kirohannak az utcára, amikor jön a sate- vagy a soto-árus. (ezt a különféle hangjelzésből lehet tudni, éppen ki halad el a ház előtt).
Egyszer főztünk paprikás krumplit. Ubisalival. Tízen voltunk, mindenfele náció. Igen remekül sikerült. Aztán Ivan előhozott két üveg tequilát. Kellemes éjjeli zenélésbe torkollott az est. Szerencsére szolidan iszogatott a társaság, bár Ludger eléggé beindult, aggódtam is érte egy kicsit. Annyi lett aztán, hogy elővette a szaxofonját, és borzasztó hangon, semmiféle toleranciát nem ismerve freejazz-imitációba kezdett. Aztán elment aludni. Így még egy kicsit fellélegezett a gitár meg a fuvola. Chris, a francia srác, akinek ereiben egyébként fele részt jávai vér csörgedezik, nagyon jól gitározik.

Megyek le a lépcsőn, és megcsap a tömjénillat. Tömjén, összevegyítve még valami jávai füstölőanyaggal. Faszénparázson. Olykor meg fantasztikus virágillat lengedezik el az orrom előtt. Mas Seno virágáldozati tálkákat készít. Érdeklődésemet látva engem is be szokott vonni a műveletbe. Rózsa, jázmin, kantil, setap malam, meg még jó néhány virág...  aminek a nevét nem tudom. Mas Seno sokszor matat, pakolászik, áldozatot mutat be, de ez egy külön történet. Ám amilyen nagy gonddal készíti az áldozati tálkáit, annyira hanyag és nemtörődöm egyéb rendbeli és higiéniai dolgokban. Ágival ezért néha főrothasztómesternek hívjuk.
Igen... a tömjén és a virágillat mellett éktelen rothadásszagok is bele bírnak vegyülni a légtérbe. Mas Seno fura szokása, hogy sok ételt vesz, és megfeledkezik róluk... hm, néhány napos leves, tempe, vagy akármi zacskóban a falba vert szögre akasztva... de elhihetitek, hogy ez a trópusi éghajlat a néhány napra kint felejtett tofut is igen érdekes állapotba transzformálja. Az imént volt szerencsém kidobni pont egy ilyen adagot.
Az „itt valami rohad” című felkiáltó mondat szinte mindennapossá vált. Mas Seno különösen szeret papaját rothasztani. Najó. Ottfelejteni. Igazán kiállítási darabnak is beillik egy ilyen penészedő papaja-költemény. (A kiállítási darabhoz annyi megjegyzés fűzendő, hogy visegrádi otthonunkban is voltak hasonló ottfelejtősdi és rothasztósdi, illetve aszalósdi tendenciák -éghajlati specialitások- és egy családi összejövetel alkalmával rendeztünk egy kiállítást a hűtőben és a kamra különféle pontjain lelt „ottfelejtett” objektumokból... teljesen korrekt kultúresemény volt, kiállításmegnyitóval, frissen komponált kortárs fuvoladarabbal és természetesen zongorakísérettel. Nameg természetesen alkalomhoz illő öltözékkel...)
 A hűtőt kisubickoltam. Mas Seno kis zacsijai számára külön polcot nyitottam, mert azért nem lehet mindent kérdezés nélkül kidobni. Nameg a rothadásnak is vannak fázisai. Kell a kis polc, hogy majd csak egy hét múlva dobjuk ki... vagy egy hónap múlva.
Ági a kertet dzsuvázta ki (félig), a másik felét meghagyva a fiuknak, ami aztán azóta is várat a folytatásra. Egyébként kicsit reménytelennek tűnik a baromfiudvar rendben tartása. De Ági lelkes volt. Kijelentette, hogy azon se lepődne meg, ha múmiát találna. (Tényleg hihetetlen, hogy mi kacat képes itt összegyűlni).  A munkálkodás közben aztán Ági félig nevetve, félig feldúlt arccal és „nem hiszem el” kijelentéssel jött be a házba... tényleg talált egy múmiát. Egy cserépedényben, egy néhai madár testét.
A mandi kényes pont. Merthogy a víz néhány napi állás után berohad. Le kell, engedni. Kádat  kisikálni. A rendszer még kialakulatlan. Márminthogy ki mikor takarít. Ügyes női fifikával Ludgert beavattuk a vízleeresztés és kádkisikálás rejtelmeibe.
Nameg a mandi egyszerre mosókonyha és mosogató is. Így néha kajamaradékokon lépkedünk mandizás közben. A kicsit bosszantó dolog a kávézacc volt, de erről már sikerült leszoktatni Ludgert, hogy a padlóra zúdítsa a kávésbögréjében maradottakat. (szegény Ludger, mintha rájárna a rúd, de azért nincs vész, jól elvagyunk mindannyian...) hát igen. Az együttélés örömei. Nem is beszélve a mosogatásról, illetve a mosatlan edények kupacokba való halmozásáról.

Néha áramszünet van, és ilyenkor gyertyával világítunk. Nagyon romantikus. Különösen ha még mas Seno betömjénezi a házat.

Kissé kezdek városmérgezést kapni. Nehéz kimozdulni, mert állandóan van valami program, illetve szükséges tevékenység. Pl. festés. Erre főképp hétvégén jut időm. Bár most eléggé beindult az ihletettség, úgyhogy lavírozok gyakorolgatás és rajzolgatás között. Mindenesetre érik egy újabb tengerparti séta, vagy hegyi levegőszippantás.

A gyakorlás. Erősen toleranciafejlesztő egymás rebab-próbálkozásaihoz asszisztálni, bár azt tapasztalom, hogy próbálunk tapintatosan akkor a rebabhoz nyúlni, amikor minél kevesebben tartózkodnak a házban. Az is szép, amikor Ludger genderezik, Mas Seno gamelánt hallgat, Dennise rebabozik, én pedig sulingon gyakorolok. De ez az „összhang” szerencsére ritka.

Honvágy? Nem, még nincs. Messzinek tűnik Európa, az ősz, nem sóvárgok a sárguló falevelek után, mert van itt annyi minden más, teljesen eltelít az itteni létezés. De bevallom, néhány hiánytünetet elkezdtem felfedezni. A sütik. Mákos bejgli. Mazsolás tönkölysüti. Igen, a tönkölyliszt. A zserbó. Az itteni édességek eléggé felejthetők. A másik, ami után elkezdtem vágyódni: komolyzene. Chopin. Rachmanyinov. Sztravinszkij. Bartók.

A hőség? Néha nehéz. Nehéz viselni, mert nehéz vagyok tőle. Valami erő rám telepszik és letompít. Este, éjjel kellemes, ilyenkor ülni a bicajon, és hagyni, hogy érintsen a levegő... Igen, ez a tompaság az, ami nyugtalanítani tud. 

Holnapután kezdődik a ramadan, a muzulmán böjthónap. Kíváncsi vagyok. (vagy nem is annyira?) Mindenesetre nem árt a változatosság. Tulajdonképp én is vágyódom valami böjtölés után. Valami lelki, szellemi erőfeszítés után. És több éberségre... 

okt. 13.