Jáva, Jáva

És eső és eső, majd napsütés és hőség, és újra szakad, majd megszárad minden, és burjánzó és zöldülő és illatozó és rothadó és virágzó és nyüzsgő és ellankadó. A mangó leérett, itt a klenkeng, a durian, a sawo, a rambutan és a sirsak szezonja. Papaja mindig és örökké. És banán és kókusz és ananász is. Nameg az avokádó.

Klenengan

Minden hónap harmadik szombatján klenengan van mbak Kitzynél (vagy hogyiskellírni a nevét). A klenengan az együtt zenélés, amikor a zene nem aláfestőként szolgál (tánc vagy wayang mellé), hanem csak úgy, önmagában gyönyörködtet. Mbak Kitzy pedig egy amerikai hölgy, aki már jó pár éve Indonéziában él, Jakartában gamelán zenét tanít amerikaiaknak, van jávai férje, és ő szponzorálja ezt a harmadik szombati összejövetelt  a soloi házában. (Elmerengtem azon, miért mbak és miért nem bu, merthogy számomra Kitzy bőven ibu jelenség, aztán elmondták, hogy ez a “mbak” és a “bu” nem annyira szoros kategória. Kitzy nyugodtan maradhat mbak, mégha el is járt feletette az idő).

A Lawayan negyed Solo másik részében van, (értelemszerűleg az én kiinduló helyzetemből nézve), ez azért jó, mert hosszú ideig motorozunk Kesivel. Szeretek este motoron száguldani a városban, hát még hajnalban… hűvös a levegő, és az arcomba csap a szél, zizeg rajtam a ruha.
A Lawayan negyed szűk utcácskáin valaha fehér, magas falak mögött előkelő jávai házak sejlenek.  Jalan Sidoluhur 59. Már gyülekeznek a motorok az udvarban, a zenészek pedig a belső teremben. Solo válogatott, főképp  idős gamelánzenészei  ülnek össze ilyenkor  egy kis örömzenélésre. A “kis” zenélés persze nem adekvát kifejezés, merthogy az esemény nyolc óra körül kezdődik, és hajnali kettő- fél háromig tart. Már kitapasztaltam, hogy az egésznek pontos és bejáratott koreográfiája van. Az első négy órában hosszú gendhingek mennek, lassú, meditatív, álmodozós zenék, egy-egy darab olykor háromnegyed – egy órát is eltart. A második gendhing alatt felszolgálják a hiperédes jázminteát, és a földimogyorót, tavaszitekercset és “klenenganbanánt” (ezt a fajta banánt csak a zenéléseken szoktam látni. Szürkés héjú, főtt és eléggé nem finom). Ezalatt szépen megérkezik mindenki. Szállingóznak a sindhenek, (énekesnők) olykor 10-12 leány-asszony is összejön. Jobboldalt a férfikar ül.
A terem falai kékek, szép, időette világoskék, melyre a beázások izgalmas foltokat varázsoltak. Az ablakkeretek halványsárgára festve, kellemes összhang. Az ablakkeret, illetve maga az ablak is eléggé szimbolikus, mert nem igazán az a funkciója, hogy a világra nyíljon és fényt engedjen be, hanem csak úgy van… a javai házak általában elég sötétek, egyik belső tér nyílik a másikból, nem magukba komponálva a természetes fényt. Persze vannak kivételek (mint például a Kraton Inggeris). A klenengan-teremből is titokzatos folyosókra, újabb termekre, újabb belső ablakokra és ajtókra lehet látni.
Világoskék-türkizes, sűrű ornamentikákkal díszített oszlopok. Türkiz csempe, rajta apró, piros virágok, de csak elővillanva, mert a padlót mindenütt gyékény takarja. Cigarettafüst. A gamelán zene így autentikus. A zenészek a mogyoróval és teával egy időben egy doboz cigit is kapnak. A nézőközönség általában ugyan az, néhány dharmasisva, vagy Soloban élő külföldi kövület, vagy egy éppen odatévedő londo, esetleg soloi fiatalabb zenészek. A zenélésnek nincs konkrét célja, csak hogy játsszanak és örüljenek. A zene gyönyörű. Finom, érzékeny, csengő-bongó, áramló és áradó, az ember észre sem veszi, hogy elröppen az a sok óra.
A sindhenek. Már mindenki ismerős arc, merthogy ugyan azok a nénik fordulnak elő a különféle zenei megmozdulásokon. Annyira szeretem nézni őket. Annyira szépek. Sok boldog, és békés arc. Van néhány asszony, aki különösen tetszik valamiért. Akinek olyan szép, szelíd arca van, és szép tiszta hangja, és mindig olyan visszafogott, és olyan ősanyaenergiák áradnak belőle, mindig olyan érzés fog el, hogy úgy megölelném. Van duci iszlám sindhen néni, van fehérre mázolt arcú (pedig ez nem kiöltözős esemény), van hercegnő-testtartású-gyönyörűhangú, van a banyanéni, aki tényleg úgy néz ki, mint egy boszorka, a hangja is éles és nyekergős, de mindig nagyon kedvesen mosolyog. Nameg Kesi is. A leggyönyörűbb hanggal.
A zenészek váltogatják egymást, ki mikor min játszik, de azért megfigyelhető, hogy mindenkinek megvan a specialitása. Pak Yati dobol. Hogy lehet ennyire finoman megütni azt a kendangot! A zenészek között van két albínó is, ez már egészen megszokott látvánnyá vált, de bevallom, első pillantásra meghökkentő volt. Nem is csak az, hogy albínó, de az egyikük úgy genderezik, hogy közben a szemei fel vannak akadva, és folyamatosan jobbra-balra himbálja a fejet. Mintha állandóan valamiféle extázisban lenne.
A koreográfiára visszatérve: éjfélkor evés. Svédasztal, rizs, zöldségek, sültek, gyümölcs. Kis santai-rilek, aztán folytatódik a zene, de erre az utolsó részre jó pörgős, dinamikus darabokat választanak (mások is ismerik a kumbakarna-effektust)…
Olykor előfordul, hogy imádkozós-meditációs részt tartanak, amikor is lekapcsolják a villanyt, és csak  néhány hangszer szól. Gender, rebab, gambang, suling, kendhang, slentem. Húúú. Ez valóban gyönyörű. Persze a zenei élményeket elég nehéz szavakkal visszaadni. 
tak tak thung dah/ ..thung dah tung dah thung dah thung thung dah thung thung dah thung thung dah thung dah thung dah thung thung dah thung dah ket tak thung dah. A gendervizsgán a tanár megkérdezte fejét pozitív irányban bólogatva, hogy meddig akarok még maradni (folytatni gamelán-tanulmányaimat), a rebabvizsgán meg azt mondta a tanár, hogy selamat belajar lagi, vagyis további jó tanulást… (persze mondott mást is).

 Dieng

 Majd minden utazás hasonló forgatókönyvvel indul ugyebár. Ludgi hatra jön a Kraton Inggerisbe (ugyanis pár hete elköltözött), keksz, kávé cigi (én csak másodlagosan), az elkerülhetetlen Terminal, háromnegyed órás ücsörgés a motort berregtető, emberekkel telezsúfolt, és természetesen telefüstölt buszon, Ludgival kénytelen vagyok szigort alkalmazni, és megkérem, ne gyújtson rá addig, amíg a busz el nem indul. (bár egyel kevesebb vagy több…) Aztán nem maradhat el a tofu, a víz, a kávé-tea, zseblámpa, csavarhúzó készlet, irószerszámok, klenkeng (gyümölcs), papírzsepi, banánlevélbe tekert rizs, földimogyoró, egyéb. Nameg a zenészek. Az ukulele (a minigitár). A hangzást szavakkal nehéz visszaadni, de módfelett mókás. Tra-trililili, tra-trililili, a produkciók kvalitását tekintve igen nagy eltérések vannak, dehát itt nem is ez a lényeg.

A Dieng felé

Buszozás, spacing out. Erre mi a megfelelő magyar szó? El- és kifelébámbulás, szálldosás és csapongás a gondolatok szárnyain. Maradjunk az angol kifejezésnél, mert az kifejezőbb. Öt óra Wonosoboig, ahol majd átszállunk, de, előbb. A Merapi baloldalt, megkerüljük, tiszta idő, látszik a vulkán teteje, elhagyjuk Salatigát, és a hegyek közé érünk. Dúsak az erdők, minden zöld és harsogó, több a növény errefelé. A korábban tett megállapításom, mely szerint a hegyekben sokkal rendezettebb minden, a falvak, a házporták, megint megállja a helyét. Szép kis falvakon suhanunk át. Jó hegyeket látni.
Wonosoboban étek után nézünk, Ludgi bemenne valami gyanús Ázsia nevű étterembe, nem, mondom, itt rossz előérzetem van, keressünk inkább ibukaját. Ha éhes vagyok, a recehártyámban külön receptorok vannak ráállva a színes bádogedényekre, tálkákra, lavórokra, melyek ibuk által főzött táplálékot rejtenek. Persze ismét megtalálom a tutit, gasztronómiai gyönyör, megkóstolhatjuk a helyi ízvilágot, persze, mit is eszünk: rizst, zöldséget, (tempe helyett krumpligombócot). Minden más ízű, mint otthon. Mármint Soloban. Wonosobo hangulatos városkának tűnik. Valahogy mások a fények és a színek itt a magaslati tájon. Minden élesebb, a kontrasztok erősebbek, a színek harsogóbbak.
Dieng innen még kb. egy óra buszút. Mit is tudunk erről a Diengről? Magasan  elterülő (2000 méter körül), vulkanikus hegyekkel körülölelt fennsík. Itt találták meg a legkorábbi hindu templomokat Jáva szigetén. (8-9.század). Régen 400-nál is több templomocska borította a fennsíkot, mára ebből mindössze 8 maradt, jobban mondva ennyit legóztak össze a régészek. Elnéptelenedés, hinduk mentek, iszlámok jöttek, Földanya, idővasfog, emberek széthordják a köveket házépítésre… szokásos történet. Hát így. Már hallottam korábban, hogy a templomok nem valami nagy wasistdas. Egyszerű, négyzetalapú, tömzsi kőépületek.
Ami viszont izgalmasabb, az maga a táj, a vulkanikus hegyek, melyeknek meredek oldalait gondos kezek szépen megművelik, illetve az a különös vulkáni aktivitás és bugyorgás, ami szintén helyi specialitás. Színes vulkanikus tavak, fortyogó sár….

Már ideje volt elhagyni Solot, nagyon rám jött a mehetnék. Nagy öröm újra úton lenni. Köhög, puffog a busz felfele a meredek hegyi úton, gyönyörű a táj, a “csíkos” hegyoldalak, merthogy mindenütt parcellák, teraszok dolgos kezek munkáját dicsérik. A felhők egyre lejjebb és lejjebb ereszkednek, ráülnek a hegytetőkre, majd lejjebb kúsznak, rátelepedve a falvakra is. Dieng falu nyüzsgőbb, lakottabb, mint ahogy azt elképzeltük. Szállás, elég spártai. Ahogy megérkezünk, elered az eső, de ennek tulajdonképp nincs is nagy jelentősége, mert álomtündér valami különös álomport szórt ránk, és szinte beájulunk az ágyba. Rég aludtam így, ilyen furcsa bódulatban, egész parádés álmodással. Világok között lebegve. Álom mozi. Négy óra alvás után aztán csak összeszedjük magunkat. Hideg van, hegyi hideg. Egészen és nagyon hideg, ami az indonéz trópusi hőséghez szokott testünknek furcsa, új élmény. Újra érzem, milyen is az fázni. Milyen a jéghideg kéz- és lábeffektus. Nem harcolok ellene, csak emlékszem, és megadom magma. Jé, hát persze, tényleg, ilyen az, amikor fázom.  Fázni persze nem jó, legalább is nem szeretek. Viszont így több empátiával birok az otthoni telet át-és megélő emberek iránt. (Ezúton is köszönöm a téli tájleírásokat és időjárás-jelentéseket). (Fázni? De azért egy kicsikét! Amíg az újdonság varázsával hat. Amíg helyrebillen az egyensúly).

Szóval, Dieng. Másnap hajnalban két amerikaival és egy helyi vezetővel nekivágunk a sötét útnak, mely kelet felé vezet, hogy megkeressük a reggelt. Meg a bugyborékoló kénes sártavakat. (Reggeli első gondolataim egyike, amikor a mandiba botorkálok, hogy ki az, aki ilyenkor –fél négy óra tájt- tojást főz… vagy záptojást? Aztán kapcsolok, hogy jaaa, a vulkánvidék). A gyaloglás, a túra rendkívül jól esik, a csillagos ég, a Hold, a megszólaló adzanok, innen-onnan, a környéken mindenfelől visszhangozva (sajnos itt is  nyekergésnek hat… nosztalgiával gondolok Törökországra, Göremére, hogy ott milyen szépen szólt a muzulmán imára hívó ének). Aztán meg a derengés, a hajnal, a felkelő Nap, a gőzölgő, sistergő, bugyorgó sártavak, a kénszag, a templom, (candi Bhima, hétszer körbejárni és imádkozni), a Telaga Warna, a gyönyörű színekben pompázó vulkáni tó…

A színes tó

Kirándulók

Délután még megnézzük a templom ”komplexumot”, vagyis a 6 kis templom-maradványt. Érdekes, hogy már megint előjön ez a Dél-Amerika fíling. Ezek a teraszos vulkáni hegyek. Maguk a templomok, mégha olyan egyszerűek és lepusztultak is. A Bromon is. De leginkább a Candi Sukuh. Leginkább ott éreztem ezt a Dél-Amerikai kapcsolódást.

A Candi Sukuh. Hát, ez egy igen különös hely. Solotól keletre van a Lawu vulkán, ennek oldalában van egy azaz kettő hindu templom. Kb. a 15. században épültek, mielőtt a hinduk elhagyták volna Jávát, mielőtt az iszlám rátelepedett volna a vidékre. A Candi Sukuh, maga a templom lapos tetejű piramis, teljesen a dél-amerikai Indián kultúrák templomait idézve. De maguk a szobrok is, szárnyas, démoni lények, szárnyas kígyók, szárnyas emberek, nameg, ami külön kuriózum, hogy van jónéhány erotikus ábrázolás, tekintélyes méretű falloszok, női genitáliák, szóval, mondják, termékenység-kultuszhely. Meg ki tudja. Mindenképp különös energiák vannak itt, az biztos.

Egyik nap beállít a Kraton Inggerisbe két srác, hogy a Mártát keresik, egyikőjüket látásból ismerem. Tudják, fuvolázom, és kérdik, lenne-e kedvem közreműködni egy produkcióban. Lesz valami táncos előadás, meg fesztivál a Candi Sukuhnál, a tánchoz, zene, a zenéhez fuvola, jó, hát miért is ne, meglátjuk, mit tudunk összehozni, van még addig öt nap, (ebből persze kettőt a Diengen töltök), de a tánc, a koreográfia már kész, a zenei koncepció is, két udu (cserépedény, amin dobolni lehet), doromb, tibeti csengettyű, aminek mindig elfelejtem a nevét, asszem k betűvel kezdődik, és egy húros hangszer, amin egy húr van, meg bőrhártya, meg bambuszfogantyú, amivel a húrt rezegtetni lehet, a szitárhoz hasonló hangzást produkálva. Szép lassan összerakjuk a zenét, aztán valahogy egyeztetjük a tánccal is, stsi-s koreográfustanoncok táncolják, három fiú, egy lány, nagyon szépen mozognak, gyönyörű a testük (csak így festő szemmel is…)

A fesztiválon mindenféle szakrális jellegű zenélés-táncolás történik, igen érdekes a hangulat, vegyes is, merthogy délelőtt az előkészületek folytán campur sari bömböl a hangszórókból (indonéz popzene), a hely szellemétől teljesen idegenül. Sok ember gyűlik össze, jobbára a környező falvak lakosai, de a városból is érkezik néhány csapat, elkerülhetetlen a zsivaly, a nyüzsgés… és valahogy ez a hely inkább a maga csöndjében él. De a műsorunk jól sikerül, mindenhonnan pozitív visszajelzést kapunk.

Olajfesték és terpentinszag, zöldek és sárgák és kékek és vörösek és feketék, és csukott ajtók mögött és elmerülve, és pepecselve, és részletezően, csak santai, nem hajt a tatár, de néhány hónapi munka után jó végre elkészülni, jöhet az újabb, melyikkel is folytassam, a fejem tele ötletekkel. Vajon mi vonz az indiai és perzsa miniatúrákban?

A Kasunanan Kraton nagy kapujai egy évben csak háromszor tárulnak ki. Egyszer a hari Idul Adha alkalmából. Iszlám ünnep, a mecsetekben bárányt ölnek, és egyéb áldozatokat is mutatnak be. Többek között a Kratonbol Gunung-formájú (=hegy) felajánlásokat visznek a nagy mecsetbe, melyeken mindenféle táplálék szimbolizálva van, és szépen, esztétikusan el van rendezve. A mecsetben megáldják, összekapcsolják a Földet az Éggel, majd két gunung áldozatot szétszed a nép, egyet pedig díszmenetben visszakísérnek a Kraton elé, és ott esik neki az “udvari” népesség.  Mindenki akar egy kis darabkát kaparintani az áldozatból, merthogy szerencsét hoz, termékenységet, és nagyon erős védő hatása van, a rossz szellemek ellen… A Kraton elött állva nézem végig a  történést, közben megismerkedem Marlenevel, holland nő, aki évek óta Soloban él. Nagyon kedves, megbeszéljük, hogy együtt megyünk a februári jávai Újév ünnepségre, aztán mégsem, a Candi Sukuhnál futunk össze, más dolga van, így nem a Kasunanan Kratonba megyek, hanem a Mangkunegaranba a többiekkel. Rengeteg ember gyűlik össze, nyüzsgés, tömeg, a nagy pendopoban földön ülnek, szenteltvízben mosdás, amott a királyi család székeken ül, elegáns személyzet ételt tálal föl, a pórnép nézi, ahogy az arisztokrácia falatozik, aztán egyszercsak elkezd nyüzsögni a tömeg, felállnak az emberek, és közelnyomulnak az urak felé, akik kis zacskókba tömködött virágszirmokat dobálnak az emberek közé, mint áldást (állítólag fürdővízbe szórni, megmosdani, megtisztulni, eltűnik a balszerencse, a baj, a betegség, a kórság, jön a szerencse, a jólét…). Hááát, bevallom, nekem mindig összeszorul a gyomrom a nagy tömeg láttán, különösen, amikor indulatok fűtik az embereket, érzem, mindig hajszálon múlik, hogy elszabaduljanak az ösztönok, meg a pokol. Ágiék persze bekeverednek a tömegbe, és megtapasztalják, milyen a pórnép között őrjöngeni és áldott virágsziromcsomagokat kapkodni, én meg hátulról bámészkodom, és nézem, milyen kontraszt a lelkesedő tömeg, illetve a kimért és puha arisztokrácia, ahogy fölényes mosollyal arcán szórja az “áldást” az alattvalóknak. (Hozzáfűzöm, hogy igazából az arisztokrácia csak póz, valódi hatalommal nem rendelkezik, de úgy tűnik, a nép tudatában mégis él ez a felállás). Utólag kiderül, hogy nemcsak alattvalói lelkesedők, hanem zsebtolvajok is vannak bőven a tömegben. Ágiékat gyakorlott profizmussal megszabadítják értéktárgyaiktól, de nem csak ők vannak egyedül, hallani, hogy sokan pórul jártak. Kilenckor vége a műsornak, éjfélkor kezdődik egy órás imádság, amit nem várunk meg. A Slamet Riyadin sétálunk, hatalmas a tömeg, ezer és ezer motor az utak mentén, benzingőz hatványozva, alig lehet levegőhöz jutni, az emberek várakoznak a felvonulásra, a Kratonból indul a menet, állítólag egy fehér bika vezeti a sort, és szent tombakokat hordoznak, és végigvonulnak a városon, majd hajnalban, de már nem bírjuk megvárni, mert hullafáradtak vagyunk és légszomjasak, persze a hazajutás nem egyszerű, az utak tömve, bedugulva, mennyi, mennyi ember és jármű. Elkezdődött a jávai újév is. Ezúton is buék. Mindenkinek. Szeretettel…

Februar 10.