Wayang

Kesi küld sms-t, hogy este wayang előadás lesz Klatenben, ez egy falu Solo es Yogja között félúton, s ha van kedvem menjek. Elég fáradt vagyok, mert egész nap Yogjában voltam. Azt is  kipróbáltam, hogy a hétvégi csúcsforgalmas vonatozás (oda út), vagy az őrült és véget érni nem akaró buszozás (visszaút) a fárasztóbb-e. Nem tudok dönteni.

Kesi a jávai barátnőm. Énekesnő, amit itt úgy hívnak: sindhen.

Taxival megyünk a soloi dalang házához, innen visznek kocsival Klatenbe. A dalang háza nagy, puccos, díszes (mindig elcsodálkozom a jávai elit ízlésvilágán). Üvegvirágok üvegvázában az asztalon. Az elmaradhatatlan hiperédes jázmintea. Tudom, meg kell inni, nem utasíthatom vissza… de a keksz meg a mogyoró már tényleg nem fér belém. Lassan kortyolgatom a teát, ahogy előírja az etikett.

Aztán mélyhűtött kocsi a helyszínig. Sátor, feldíszített házporta, a zenekar már készülődik. Vendéglátás, újabb jázminteák, újabb ilyen-olyan ételek, rágcsálnivalók, kihagyom.
A dalang –úgy tűnik- nincs túl jó passzban. Mintha szenvedés és fáradtság lenne az arcán. Mintha beteg lenne. A kocsiban is –úgy hallom- köhécsel. De aztán amikor –végre valahára- elkezdődik az előadás, szinte átszellemül, s teljes erőbedobással, beleéléssel játssza el a különböző történeteket.

Kesivel beülünk az énekesnők és a zenekar mellé, hátam mögött a bonang, izgatottan figyelem, mit és hogyan játszik (oly könnyedén). Meglepetésemre Kesi énekli a nyitódallamot, az oly gyönyörű hangján.

Mit is tud kezdeni egy fehér ember a wayang előadáson? Hallgatni a zenét, bámulni a csodálatos bábokat, ámulni a hihetetlen cizelláltságukon, aprólékosságukon, dekorativitásukon, figyelni, ahogy a szél fújja az arany-műanyag oriásflittereket a függöny rojtjain, figyelni a zenekart, ahogy éppen rutinnal, avagy éppen átéléssel játszanak, ahogy folyamatosan szívják a kreteket, s figyelni az előadás atmoszféráját, és azt, ahogy a közönség szórakozik, fel-felkacag.
A fehér, aki nem beszél jávaiul, nem sokat ért a történetből. Esetleg kiderítheti, hogy éppen melyik szereplő van porondon, ki kivel beszélget, és nagyjából miről van szó, de az igazi lényeg, az esszencia, hogy mit és hogyan mondanak az egyes figurák, amin a közönség annyira jól mulat… nos az nem jut el. Barátkozok a gondolattal, hogy nekiállok a jávainak is, de kicsit sziszifuszinak tűnik a dolog a nyelv bonyolultsága és rétegződése miatt.

Kis kitérőként néhány szót erről az összetettségről: van egy ősi nyelv, a jawa kuno vagy kavi, amit a hétköznapi halandó nem ért. Régi irodalmi szövegekben, versekben, énekekben, többek között a wayangban is használják, de tényleg csak igen kevesen értik.
A használt nyelv három szintű. Van egy magas jávai, a kromo, egy középszint, mondjuk hétköznapi, a kromo madya, illetve a ngoko, ami a legigénytelenebb, illetve leginformálisabb változat. A jávai etikettben nagyon szigorúan megvannak a szabályok, hogy kivel, mikor melyik nyelvet kell használni. Például a Kratonban, elit körökben a kromot használják, de egy diáknak is így kell a tanárjához szólni, a tanár viszont válaszolhat a közép- vagy a legalacsonyabb szinten. Általában az idősebb embereket kromoval kell megszólítani. Barátok, munkatársak közt mehet a kromo madya, és nagyon közeli barátoknál, gyerekeknél, vagy igénytelen beszédben a ngoko. Az egészben az a gáz, legalábbis egy külföldi, éppen jávai nyelvet tanulni szándékozó szemében, hogy  mind a három nyelvben szinte teljesen más a szókészlet. A struktúra, najó, bizonyos szavak is persze megegyeznek, mégis, szinte három nyelvet kell (ene) megtanulni.

Jól szórakozom, és élvezettel bámészkodok, mégha csak kívülálló is vagyok és megfigyelő. A jávaiak viszont teljesen jelen vannak, részt vesznek az eseményben. Tulajdonképpen a jávai életben ez az egyik Nagy Esemény: a wayang. Úgy tűnik, egész multifunkciós szerepe van. Egyrészt kulturális esemény, zene, színház, másrészt a Mahabharata és a Ramajana történetekből kifolyólag van némi vallási-erkölcsi nevelő szándéka is, aztán meg nem utolsó sorban a mindennapi élet dolgainak kibeszélésére, kifigurázására is szolgál – vagyis kabaré. Van néhány bohócfigura, vicces, torz lények, akik bohóckodnak, elviccelődnek az éppen aktuális eseményeken. Nagy öröm részt venni egy teljesen autentikus falusi előadáson, mert így érzékelhetem, hogy miként is működik az egész az életben. S meg kell, hogy mondjam, teljesen élő a dolog. A nyitózene és a nyitótörténet szereplőinek felvonultatása után rögtön megjelenik a két női bohóc-figura, Limbuk és Cangik, egy nagyon dagi és egy nagyon sovány. Nohát, elkezdenek beszélgetni, pletykálkodni. A dagi mindig fejbe kólintja a soványt. (ilyenkor a kendang is üt egyet). Remek jókat kacagnak az emberek. Egy óra múlva aztán ismét visszajön Arjuna, Bhima, meg ki tudja kicsoda, van harci jelenet (ezt nem nehéz kódolni), repkednek az életfák… viccelődés folyamatosan… gyönyörködöm a bábokban, és minden megnézhetőn legeltetem a szemem, amíg végleg  be nem bandzsítok az álmosságtól… éjfélkor feladom, és elvonulok az autóba aludni. Pár órát szundíthatok, aztán a szükség visszatessékel a helyszínre. Sejtem, hogy már nagyon hajnal lehet, mert az együttesen, dalangon, és néhány kitartó bácsikán, nameg persze a házigazdákon kívül már senki sincsen ott. Pont elcsípem az utolsó jelenetet az utolsó gonggal. Jó volt az időzítés. Fél három van.
Sikerül megúsznom, hogy megreggeliztessenek, de biztos ami biztos, kis dobozkában csomagolnak reggelit, süteményt, tojást meg rózsaszín kókuszlabdákat. Ez a kis kajás doboz amolyan indonéz szokás.

De talán nem ártana egy kis összefoglalót írni a wayangról, hogy mindenki képben legyen.
A wayang egy összetett előadói műfaj, sokféle változattal. A két nagy indiai eposz, a Mahabharata és a Ramajana történeteit dolgozzák fel (persze mindezt  jávai köntösbe öltöztetve), némi aktuálpolitikai és helyi eseményekkel tarkítva. Előadhatják táncban, színpadon (wayang orang), árnyjátékként – wayang kulit, és fából készült bábokkal játszva: wayang golek. Mindezt természetesen gamelán zene kíséri.
A klateni előadás wayang kulit volt, Közép-Jáván ez a hagyományosan elterjedt. Bőrből készítik el a figurákat, minden egyes szereplőnek megvan a pontos ikonográfiája, szabályrendszere, és persze mindennek megvan a maga szimbolikája. A bőrt nagyon finoman, aprólékosan a vonalak mentén kimetszik, majd kifestik. A bábok mindkét oldalon festettek.
A szinpad úgy néz ki, hogy van egy nagy, széles, kifeszített vászon, előtte egy lefektetett banántörzs, ebbe vannak beszúrva a bábok, jobb oldalon a jók, bal oldalon a gonoszok, nagyjából nagysági és gonoszsági sorrendben, a szélek felé növekedve. A jók oldalán is azért a szélek felé bedurvulnak a vonások. Egy lámpa világítja meg a vásznat, és a vászon előtt ül a dalang, háttal a közönségnek, ő az, aki báboz. A dalang háta mögött és a közönség között helyezkedik el  a gamelán zenekar. Az egészben az a klassz, hogy az előadás két oldalról nézhető. A vászon túloldalán árnyjátékként lehet látni a figurákat, a dalang oldaláról pedig  magát a bábmestert és a zenekart.

Egy fontos kellék a Gunungan, vagy életfa, nagyjából háromszögletű alakú, teljesen finoman áttört és festett bőr, melyen mindenféle ábrázolás látható. Ez a gunungan áll a színpad közepén, ez jelzi az előadás kezdetét, végét, s a különböző epizódokat, színhelyváltásokat is.
A dalang. Ő a kulcsfigura. Tudása sokrétű, ismernie kell a történeteket, bizonyos énekeket, verseket a régi kavi nyelven recitál, amit rajta kívül senki sem ért, aztán meg mozgatja a bábokat, és persze ismeri és irányítja a zenét, a zenekart. Fizikailag is igen megterhelő feladat, mert egy előadás általában 8-9 óra körül kezdődik, és hajnali 3-4 ig tart. És persze nem árt némi humorérzék, és a maximálisan jól informáltság. Sok dalang maga készíti a bábokat is. Tulajdonképpen kissé papi szerepet is betölt a dalang. Általában apáról fiúra száll a tudomány, de az iskolában is lehet tanulni.

A wayangról egyenlőre ennyit.

09. 20