Szanatórium

November van. De lehetne akar szeptember vagy március is. A naptárnak itt igazából nincs jelentősége számomra. Esős vagy száraz évszak, dögmeleg van mindenképp. Most, hogy elkezdődtek az esőzések, még füllesztőbb tud lenni a meleg. Megtapasztalhatom, milyen az, amikor minden pórusomból víz távozik, amikor patakokban csorog a hátamon az izzadtság.

A dolgok, az idő, az évszakok belém kódolt menetét nem tudom követni ebből a fajta időtlenségből. Elfeledkeztem a Mihály-napról, ami pedig egy fontos szellemi fordulópont, elfeledkeztem a Mindenszentekről, arról, hogy a világok között rés nyílik... Otthon természetesen érzem az évszakok változását, az ünnepek helyét.  A dolgok valóban úgy vannak a helyükön, hogy a Föld visszavonja energiáit télen, jó az a csönd, az a hideg, az a sötétség, megvan ennek a maga fontossága és jelentősége. Nyáron meg minden kiárad, kibomlik, virágzik, érik és terem.

Hát, most szabadságra mentem. Jöttem. kiléptem a kódjaimból, elszakadtam a gyökereimtől. Jó ez a tapasztalás... de az a tudás  megerősödik bennem, hogy a dolgok mégis úgy vannak a helyükön -számomra-, ahogy azok belém lettek kódolva. Hogy télen tél van, nyáron nyár. Hogy hideg van és meleg.

Itt mindig meleg van. Mindig virágzás, mindig burjánzás, és persze mindig enyészet. Mert az egyik nincs meg a másik nélkül.

A karom gyorsan javult, egy hét múlva már tudtam használni erre-arra. Azért még mindig nem tökéletes, mert nem tudom teljesen kinyújtani, és forgatni se, de már újra nekiláttam gyakorolni. Bevallom , egy kicsit fájlaltam is, hogy csak ilyen rövid ideig tartott a "szabadság"? Hogy máris visszatérek a megszokott rendszereimhez. Ej, és mi lesz a festéssel?

Persze, visszatértem a gyakorláshoz, mert valami belső kényszer szólt bennem. De ez nem valami  elvárásnak való megfelelni akarás? Kétségek merültek fel bennem. Különösen azután, hogy az utolsó két próbán, amin újra részt tudtam venni, elsősorban nem örömet és boldogságot, hanem szomorúságot, zavart és frusztrációt éreztem. Hogy nem megy a kendang, mindenbe belegabalyodok, mindent mindig eltévesztek... és nincs belső fíling. Mert oké, máskor is bénázok, de akkor megérint valami az egészből. Most meg csak ez a teljesítmény-gyanús érzés maradt. Hogy gyakorolni "kell", mert béna vagyok, ügyetlen, lassú, koncentrálatlan, széteső. És ez a "kell", ez a belső elvárásnak való megfelelési kényszer megöli a dolog szépségét.
Merthát persze, hogy béna vagyok, ügyetlen, gyakorlatlan. De pont az a szépség, amikor ebben a bénázásban, a gyakorlásban, a folyamatban örömet lelhetek. Hogy valami szépen lassan kibomlik bennem. Amikor a dolog önmagáért, és nem a célért szép.
Persze, hogy nem leszek gamelán zenész. Egy év alatt nem sok mindent lehet megtanulni. Persze, hogy mi sok, az relatív fogalom. A dolgok lényegéig, velejéig úgysem juthatok el. Merthogy nem vagyok jávai, nem itt nőttem fel.
Sok ember eljön Amerikából, Európából, innen-onnan. Éveket töltenek el egyesek, és persze, meg lehet tanulni sok mindent. Ugyanakkor minek? Persze, kinek minek... Mindenkinek biztos megvan a maga oka, hogy miért vonul el a saját kultúrájából, hogy miért akar távol lenni, miért akar szanatóriumba vonulni...

Csak egy legyintés volt mas Seno részéről, egy apró kis mozdulat. Számomra mégis sokat mondó. Az esti próbáról hazamenet mondtam el neki kétségeimet. Haladó próba volt, olyan külföldiekkel, akik már több éve itt vannak. Akik már nagyon bonyolult dolgokat tudnak játszani bonangon, kendangon, genderen... én meg csak a pekinggel bénázok. Ezt viszont komoly szakértelemmel.
Ott van Eszter is a próbán, aki két és fél évet töltött itt el, énekelni, sindhennek tanult. Elég szépen és ügyesen énekel, jó, már amennyire én hallom. Mindenképp rengeteg munka van benne. Folyékonyan beszél jávaiul is. Nem olyan rég visszajött még fél évre.
Amikor Eszter szóba került, akkor láttam meg mas Seno legyintését. Belum bisa... még nem tudja. Hát persze. Hogy is tudhatná. Hiszen nem jávai.

Persze mindezeket biztos az álnok bakság, perfekcionizmus és maximalizmus mondatja velem. Természetesen nem lehet cél, hogy jávaiakká váljunk. Csak az kezd el foglalkoztatni, hogy miért egy más kultúra világát tanulom, miért pont ebbe próbálok merítkezni, amikor egyértelmű, hogy igazán mélyre úgysem merülhetek. Miért nem a saját kultúrámmal foglalkozom?

A válaszhoz csak a dolgok nevén nevezésére van szükség, vagyis őszinteségre: a zenélés ürügy. A zenélés belépőjegy a szanatóriumba. Merthogy ez van: szanatóriumi üdülés ez az egy év. Nekem lehetőség arra, hogy a képeimmel bíbelődjek, és ne legyen másra gondom.

Amikor azon az ominózus próbán ütöttem a slentemet, újra és újra ugyan azokat a hangokat, ürességet éreztem, és azt, hogy unom ezt a zenét most. Hogy nem lelek benne örömet. Most. Ott, a próbán, úgy, ahogy minden volt. Sokkal inkább izgatott, hogy milyen színnel fessem alá a hátteret a képen, és hogyan fogok kopottas felületű Csontváryzöldet, avagy indiai-miniatúra-türkizzöld felületet festeni, hogy milyen színű lesz a víz, és hogy mivel rajzoljam át a körvonalakat. Igen, van itt valami teljesítmény-hajkurászás. Minél többet megtanulni az egy év alatt. Minél jobbnak lenni. Mert milyen ciki, ha állandóan bénázik valaki. Mert a többiek is mennyi mindent tudnak már. Meg otthon is azt várják, hogy majd mennyi mindent tanulok...

De nem. Nem akarok minél jobb lenni. Az egyedüli ok, amiért zenélek, mert jó. Mert örömet okoz. És ha ez nincs meg, ha csak frusztrációt érzek és teljesítménykényszert, akkor megette a fene az egészet. Akkor tényleg jobb, ha magamra csukom az ajtót és festek...

A dolgok persze mindig mozgásban vannak. Egy sulingóra pak AL-lel újra meghozta a kedvemet a zenéléshez. Nameg a fíling is visszatért, ahogy elmentem a Mangkunegaranba... A böjt ideje alatt szünetelnek a próbák a kratonban, már hetek óta nem hallgattam az öreg bácsikákat. Egyik este aztán Dennissee szólt, hogy lesz valami tánc a Mangkunegaranban, a tanárja táncol.
Mint kiderült, valami német turistacsoport részére rendezték az előadást. Elhízott, pocakos, görbehátú, nehezen mozgó nyugdíjasok, vagy igen öregnek tűnő emberek ültek le a kikészített székekre. A zenekar csöndben várakozott. A bácsikák! Az ismerős arcok, akiket annyira kedvelek. Ludgerrel, Dennissee-szel meghúzódtunk a gambangok mögött, onnan figyeltük az előadást.
Szép kebayákba öltözött jávai nénik teát szolgálták fel a turistáknak, akik aztán felváltva szürcsölték a (biztosan hiperédes) fekete jázminteát, illetve kattintgatták a fényképezőgépeiket.
Merthogy elkezdődött a zene, a tánc. A nagy pendopónak gyönyörű akusztikája van. Ez az amúgy is lebegős, úszó zene még könnyedebb lesz, ahogy a tükörsima padlóról visszaverődik, szétárad a térben, és a hatalmas fa-tetőzet elnyeli a hangokat, rezgéseket.
Rájöttem, hogy mennyire hiányoztak a mangkunegarani próbák. S most megint előjött az a különös boldogságérzés, amit a gamelán zene tud okozni. Rádöbbenek, hogy ez ajándék, és igencsak megbecsülendő.
Szóval, elkezdődik a tánc. Két nő táncol, harcosat. Persze minden nagyon szépen, finoman kezdődik, rengeteg kimértséggel, eleganciával, megfontoltsággal, rengeteg finom mozdulattal. Alázattal.
Aztán begyorsul a zene, a mozdulatok elevenebbek lesznek, a két harcos összecsap. Először kris-szel harcolnak, (aminek a végére jázmin-virágok vannak felfűzve, és a csata közben virágszirmok röpködnek a levegőben). Majd íjakat hoznak a táncosoknak, és azzal folytatódik a harc, hogy nyilaznak egymásra.
Közben a jávai nénik valami ételt szolgálnak fel a turistáknak. Kultúra, ételkóstoló kipipálva. Persze, a táncok végén nem maradhat el a közös fényképezkedés se.
Apa jutott eszembe, amikor azt mondja, be kéne tiltani a világon a turizmust. Az egyik legbutább, legkártevőbb dolog. Tán van ebben valami.
Nevetséges és kicsit szánalomra méltó is volt az egész. Nem az "egész", hanem ahogy ezek az eltunyult, jólét alatt megroskadt öregemberek egyik kézben teát szürcsölve, másik kézben videjózva, harmadikban pedig ételkóstolva merültek el a jávai kultúra mélységeiben... na, bocsánat a túlzott iróniáért.
A másik meg, hogy én is turista vagyok valahol. Csak én meghúzom magam a gambang mögött, és  a sarki warungban vacsorázom.

Bár pont a "sarki warungba" nem megyek többet. A terongoshoz. Bedurcultam, mert húst kevertek a nangkába, amibe pedig nem szoktak húst rakni. Igazán rosszul esett valami nyunyás húsdarabot kihalászni a számból. Most ezt a helyet messze elkerülöm. Fanatikus vegetariánusságomat persze alább kellett hagynom, ami tán nem is baj. Rugalmasságra tanít az itteni létezés, és ez rám fér. Alapjában véve teljesen jól elvagyok az itteni táplálékon...de azért van, amit nem vesz be a gyomrom. Az ilyen húsnyunya darabkákat biztosan nem.
Két napig feltűnően sokat forogtam a Kraton Inggeris konyhájában. Főztem kókusztejes céklalevest lepkeszegmaggal, jeruk nipissel. Végre valami új íz! Kínáltam mas Senot is, de nem egy bepróbálós fajta, eléggé ragaszkodik a saját jól bevált ételeihez. Szokásaihoz. Hiedelmeihez. Átfogóan jellemző ezekre, hogy zárt rendszert alkotnak, amibe nem nagyon fér egy kis kísérletezés. Főleg nem a „vér-leves”. Merthogy a céklaleves úgy néz ki, mintha vért ennék.
Csináltam sült padlizsánt is, mindenki odavolt, aki kóstolta. Ági a Sörgyári capriccioból szokott idézni: Ibu Márti, "leborulok a konyhaművészete előtt".
Néha elképzelem, milyen vicces lenne otthon egy warungot nyitni, de persze egy ilyen "kaki-limásat", vagyis ötlábút, ahol három keréken (vagy egy kerék és két lábon) fadoboz van, benne a kajásbödönök, esetleg melegítésre alkalmas szerkezet, a dobozon üvegszekrény, kakasos tálkákkal, rózsás tányérokkal, zöldségekkel, tésztákkal... és azért ötlábú ez a szerkezet, merthogy a háromhoz hozzáadódik még a két emberi láb...
Milyen vicces lenne egy ilyen mozgó warungot tologatni a körúton, a korzón, a Margit-szigeten. Ibu Márti warungja. S gondolom, mivel az egész nem lenne még elég feltűnő, egy bonangot is ütögetnék. Vicces gondolat, de nem tudom, az otthoni emberek mennyire tudnák ezt értékelni. Itt annyi minden annyira természetes. Kezdem elfelejteni, hogy ott, ahonnan jövök, közel sem természetes ennyi minden.
A konyhaművészetre visszatérve: mas Seno egyébként remek jól főz. A múltkor elleshettem, hogyan kell tempe keringet, tempe bacemet, nasi udukot és nasi liwetet készíteni.
A tempe kering. (Aki nem tudná, a tempe szójababból erjesztett valami, általában vékony lapocskákra vágják, és kisütik). Apróra vágott, édes-sós-csípős, ropogós. A tempe bacem: édes-sós sült tempe. Amit a warungban ettem, nagyon nem ízlett, de a mas Seno által készített igen ízletes volt.
A nasi uduk... az csodafinom. Kókusztejben főtt rizs jeruklevéllel, és serevel (ez utóbbi citromfűízű növény, hasonlóan néz ki, mint az újhagyma... s ha épp nincs otthon, szaladj át a Wisma seni kertjébe, és onnan hozz néhány szálat.). A rizs titka, hogy félig meg kell főzni vízben, vagyis ebben a kókusztejben (ami egyébként úgy készül, hogy a friss kókuszt lereszelik, vízbe áztatják, és aztán kinyomkodják, leszűrik ezt a levet), majd víz fölött párolni kell.
A warungokban árult rizs az persze teljesen egyszerű, ízesítetlen, főtt. Egészen hozzászoktam, hogy minden nap rizst eszem. Jó, néha gondolok a finom kis tönkölykenyérre, de ki lehet bírni.

Aztán van itt még más is. A reggeli szertartás részeként nekiálltam mandit takarítani. Mivel nem ment le rendesen a víz, felszedtem a lefolyórácsot - máskor is tettem már így - hogy megpucoljam. Egyszercsak azt látom, hogy valami kotor, kúszik rohan felfele az ujjamon, a karomon, a csudába, egy óriás százlábú, de ezt persze nem is gondoltam végig, mert olyan sikítófrászt kaptam, és olyan villámgyorsasággal hagytam el a mandit, hogy a Kengyelfutó Gyalogkakukk leckéket vehetne tőlem. A toporzékolásomra és hidegrázásomra odacsődült mas Seno és Ludger, és nem értették, hogy mi a baj. Próbáltam kinyögni, hogy százlábú, és hogy rohant, és hogy belém csípett...
Ilyenkor persze megdöbbenek magamon, és az idegeim állapotán. Hogy mi is az, ami ilyen stresszhelyzetbe tud lökni, mi az, ami így kizökkent a harmóniából. Pedig azt hittem, túl vagyok ezeken az izgő-mozgó lényekkel való konfliktusokon. Három hónapi trópusi élet után... szinte közönyösen veszem tudomásul csótányok, egerek, patkányok, hangyák, szúnyogok és egyéb lakótársak jelenlétét, teljesen normálissá vált, hogy osztozkodunk az élettéren. Mindenki megtalálja a maga helyét.
Ez a százlábú viszont besokkolt... de azért elárulom, ennek az van a hátterében, hogy Ági belém oltotta a lipán-fóbiát. Tudod, a lipán  az a borzasztóan veszélyes százlábú, amelynek csípése halálos. Egy kis misztikus ködként azt is hozzáfűzte, hogy ahol megjelenik, ott biztos fekete mágia van, mert annyira démoni ez a teremtmény.
A múltkor láttam a mandiban a wc mögött egy százlábút. Szóltam Senonak. Begipszelte a lefolyó körüli lyukakat, és mondta, hogy ez nem veszelyes. De Ági, ahogy a szuggesztív kék szemeivel néz, és mondja, hogy lipáááán, és jobb félni, mint megijedni... persze, hogy belém kódolt valami távolságtartást és undort.
Amikor abban a pillanatban ott teper az ember kezén felfele egy ilyen óriásszörny, aktiválódnak ezek a kódok, és nem kezdek el azon gondolkozni, hogy nem, ez nem is veszelyes, csak egy a sok teremtmény közül, blablabla....
Egyszerűen visítok.
Ludger annyit mondott: that was good! Valami életszerű a csöndes, visszafogott, harmonikus Mártikától?
Egyébként meg tényleg jó néha visítani. Mert ilyenkor nincs kontroll, és az ember velejéig őszinte.
Ajánlom mindenkinek.

A szanatóriumban egyébként teljes hírzárlat van. Nem kötelező, inkább önként vállalt, és többed magammal gyakorolom. Immár három hónapja nem tudom, mik a hírek a világban. Semmi újság, rádió. Vagyis azokhoz az előregyártott, becsomagolt és kiporciózott hazugságmaszlaghoz nincs közöm, amivel a média az emberek tömegeit mérgezi. Az egyedüli hír, ami eljutott, hogy Busht újraválasztották. Igazából nem akarom kommentálni, de ez elég aggasztó dolog. Bár… mindennek megvan a maga oka. Célja.  Hogy beteljesedjék az Írás…

Igen, az esős évszak elkezdődött. Majdnem minden nap esik az eső, de még csak szolidan, esténként egy kicsit. Eltűntek a szúnyoghadak, helyette jönnek a hangyák. Ezek is csípnek, úgyhogy végtére mindegy... csak ellenük még a szúnyogháló sem véd. A levegő  rendkívüli feszültségektől terhes. Ehhez hozzájárul még az alkonyati ég színe... amely egészen meseszerű, álombeli, különös, elvarázsoló, megdöbbentő. Alkonyatkor már gyülekeznek  a felhők az égen, és a lemenő nap az összes felhőt, ami a városra borul vörösre, barackszínre, lilára és rózsaszínre festi, és mindenhova ez a szín árad. Egyszerűen szavakkal nem is lehet  leírni. Meg lehet kattanni tőle. Aztán felzendül az esti adzan, most ramadánkor külön műsorszámok is vannak, egész este szól az ének. A háttérben villámlások. Hajnalban a zenés ébresztő kettőkor kezdődik, fiatal muszlim fiúk dobokkal és kolompokkal járják az utcákat, hogy felébresszék a jónépet, merthogy háromig lehet enni. Egész különös hangulata van ennek a hajnali dobhangnak. Persze, ez is leírhatatlan. Néha egy csodálatos, fájdalmas női hang citálja hajnalban a koránt. Tücskök ciripelnek, békák brekegnek, csillagos az ég. Hamarosan megjelenik a déli féltekén a Dél keresztje. Hajnalodik. Olykor nem ébredek fel a kakasokra. Rájöttem a trükkre. Néha mas Seno is megelégeli őket, és ketrecben a ház elé, vagy a szomszédban lévő senkiföldjére száműzi őket, (ami egyben szeméttelep és ruhaszárító placc is egyben). Mas Seno reggelente létszámlálást tart a baromfiudvarban. Egyébként gyarapodunk, van öt egészen kispipi. Sárgák és feketék. Fel-alá rohangálnak.
Piacra korán reggel jó menni, amikor még hűvösebb a levegő. A piacokat egyszerűen nem lehet megunni. Otthon is és mindenhol nagy piacjáró vagyok, de a plázásodás megölte a piac igazi lényegét. Lásd Lehel-téri esete. Itt viszont... piacok vannak a szó klasszikus értelmében. Kofák ülnek a földön halmokba rakott zöldségek és gyümölcsök mögött.  Vannak aztán mangóhegyek, papajakupacok, banánlerakatok, sárgarépa, káposzta, paradicsom, padlizsán, mindenféle zöld levelek, sárgított halak, csirkefejek, csirkelábak, bélhalmok, édességstandok, csilihegyek, krupukok, karakok (pufasztott, rizsből készült rágcsálnivalók), motorok, bicajok, kavalkád, tofustand, banánhéjban erjedő tempe,  pucolt ananász, bambusztálakon mindenféle csíra, rózsa és jázminszirmok tálakon kiterítve... Szeretem, amikor mas Seno elvisz motorral. Szeretem, ahogy az arcomba csap a szél.

nov.7.