Zene

Ji, ro, lu, ma, nem, ji. (1, 2, 3, 5, 6, 1: ezek hangokat jelölnek, mint a do, re, mi…)

A zenei megfelelőjét úgy képzeljétek el, hogy van egy oktáv, és az öt egyenlő hangra van felosztva, nem úgy, mint az európai zenében, ahol egy hangsornál ahhoz van szokva a fülünk, hogy egy-egy hang között van kisebb vagy nagyobb távolság. Egyenlő részre. Nagyjából. Ezert olyan különös hangzású. Nekem. Ez a slendro hangsor. Van egy másik is, a pelog, itt még van plusz egy hang, a pi, vagyis a hetes, nameg a pat, a négyes, ami amolyan helyettesítő szerepet tölthet be, ritkán használjak, és amikor megjelenik a zenében, olyan bizsergető érzéseket kelt. (Legalább is bennem). Olyan misztikus. Itt már nem egyenlő távra vannak a hangok, de persze ez is más hangzású, mint amihez a kis európai fülecskénk hozzá van szokva.

Van szolfézsóra. Ez az egyik kedvenc órám. (Nohát, micsoda változásokra vagyunk képesek – igen, mondják, hogy hétévente sejtszinten lecserélődik az ember- anno, amikor a szolfézsórákról való ellógás tudományát fejlesztgettem, biztos nem gondoltam volna, hogy ez megeshet velem. De… persze azt sem gondoltam volna, hogy újra iskolában fogok ülni, sőt, zeneiskolában, és módszeresen nekilátok újra zenét tanulni).
Pak Darsono – aki egyébként egy nagyon helyes ember, kedvesen, megfontoltan, lassan beszél, minden szót jól érthetően artikulál, amit mi, külföldi diákok meglehetősen díjazunk – elénekli a slendro hangsort, mi meg utána. Aztán felír egy dallamot a táblára (itt nem hangjegyekből áll a kotta, hanem számokból és egyéb jelekből), s nekünk el kell énekelnünk. Aztán eldúdol egy dallamot, nekünk meg nevén kell neveznünk. (hogy ji, ro, lu…)
Próbalom bevarázsolni a slendro hangsort a fülembe. A lelkembe. Az ittenieknek olyan egyértelmű, hogy az a távolság a ro és a lu (2-3) között mekkora, nekem még nincs a véremben. Rájöttem, hogy nincs rossz hallásom, de azért meg kell dolgoznom mindennel.

Mondjuk a rebab. Az aztán egy kicsit gáz. Húros hangszer, két húrja van, és vonóval kell huzigálni, hangot kinyerni belőle. Aki tanult már hegedülni, tudhatja, hogy az első lépések elég nehezek, amíg szép hang sikeredik (aki meg nem hegedült, de van elég fantáziája, az elképzelheti). Nekem ez még azért is nehezített pálya, mert a slendro hangsor hangjait kell megtalálnom, megéreznem a húrok lefogásakor… és érzem, hogy nem az szól, aminek kéne… de hogy igazán hol vannak a hangok… ez még bele fog telni egy kis időbe, míg kapásból megtalálom. De sebaj, elég lelkesen gyakorolok.
A rebabóra elég vicces. Nyolcan vagy kilencen ülünk egy kis teremben, a tanárbácsi (Pak Rusdiyantoro) mutatja, mit és hogyan, aztán mindenki egyszerre nekilát. Húzza, vonja, ríkatja, nyekergeti, azt a keservit. Az egész fílingjéhez még hozzátartozik az is, hogy az óra a rebab fel – behangolásával kezdődik. Megkeressük a hatos hangot, hozzáhangoljuk a másik húrt, ami a kettes, (ro,  a hangtáv egyébként egy kvint), csakhogy a hatos hang meghatározása, illetve a kvint távolság néha egészen szubjektív ítéleteken alapul, tehát amikor a nyolc rebab egyszerre nyekereg, meglepő interferenciák lépnek föl. Tulajdonképp… élvezem. Elképzelem, hogy valami nagyon modern zenei koncerten vagyok. Vagy valami távoli bolygón. Vagy esetleg én vagyok UFO, és rácsodálkozom a Föld bolygó zenéjére.

Nade, tudok még jobbat. Vagy súlyosabbat? Suling óra (a suling a gamelán zenében használt bambuszfurulya). Itt tizenöten vagyunk ugyan abban a kis teremben. Tanárbácsi mutatja, így kell fújni. A tizenöt meg mind fújja. A magáét, de hogy ez mi is, azt már nehéz meghallani a nagy kavalkádban. A rebab órán volt annyi tolerancia, hogy mindannyian külön-külön is eljátszhattuk a dolgokat, a suling órán ez a megkönnyebbülés nem adatott meg, úgyhogy szégyen-gyalázat, de megfutamodtam, távoztam az óráról, és úgy döntöttem, magán-diákként fogom folytatni a suling tanulmányaimat. Találtam is egy nagyon kedves embert, Pak Aelt, aki tanít.

Itt nem bírom ki, hogy ne idézzek Jakab Géza gamelán-zenélős kollégámtól, aki két évvel előttem tanult dharmasiswaként a soloi Stsi-n. Ő így ír az órai élményeiről:

„...a kiscsoportos hangszeres órák igen érdekesen zajlanak. 8-9 ember van bent egyszerre, és csinálják egyszerre, amit kell. Ennek az összhatása elképesztő. Például a genderórán (aki nem ismeri: ez egy közel 3 oktáv terjedelmű, bronz hanglapokból és rezonátorcsövekből álló ütőhangszer) skálázással, meg skálaszerű gyakorlatokkal kezdtük. Igen ám, csakhogy két hangnem van, a slendro és a pelog, és a pelognak is két változata, ami különbözik egymástól. Egy oktávban 5 hang van, ebből a slendro és a pelog között kettő azonos, a kétféle pelog között négy azonos. Csakhogy egyféle hangolású hangszerből csak kb. 5 van egy teremben, ezenkívül főleg a slendroban van, tehát fél hanggal magasabbra van hangolva az egész hangszer. Vagyis ha bemegy 9 ember, nem jut egyforma hangolású hangszer. Viszont nem cserélgetjük egymást, mindenkinek egyszerre kell játszania, nem baj, ha különböző hangolású hangszereken. Tehát ha egyszerre skálázunk, az kb. úgy hangzik, mintha három zongorán egyszerre skáláznának H-dúrban, C-dúrban és  cisz-mollban... isteni, nem?
A rebab (ez egy 2 húros vonós hangszer, kb. kvint hangolással, fél tok szerű testtel) más problémákat vet fel. Mindenki kezdő, tehát senki sem tud semmit. Viszont egyszerre húzzuk, így senki sem hallja a magáét, tehát még hangosabban húzza. Ráadásul a rebab hangja még jó előadó kezében is elég nyekergő, hát még egy kezdőnél... Ennek következtében a hangzást így tudnám leírni: képzeljétek el a zeneiskola első osztályos hegedűseinek Mikulás-koncertjét, amikor kórusban húzzák ugyanazt a nótát; ezt felvesszük egy tölcséres gramofonnal, majd meghallgatjuk egy Sokol rádión... Többek közt ezért is hagytam fel a rebabozással...”

Az iskola egyébként jó élmény. Igazán nem vagyunk túlterhelve, most ha jól számolom (mivel dobtam a suling órát) hat órám van összesen. Két közös zenélés, egy gender, egy rebab, meg a két notasi, azaz szolfézs. Be lehet járni a magasabb évfolyam óráira is, de ők már igencsak előrehaladtak a gamelán tudományában. Meg nem is érzek stréberségi késztetést. Inkább hazamegyek gyakorolni, meg festeni. (végre nekiláttam, de ez egy másik történet).

Van olyan óra, hogy együtt-zenélés. Igazán nagy öröm, hogy teljesen az alapoktól kezdtük el a tanulást. Több emberkének van már zenei előképzettsége (a jávaiakra gondolok), vannak, akik zenei középiskolából jöttek, de ugyan úgy mindent szépen elmagyaráznak a tanárok (úgy nevezik magukat, hogy dosent). Szépen, jól, érthetően beszélnek, igázóból nincsenek nyelvi nehézségek. Tényleg, szinte mindent értek. Nekem is van már néhány sejtésem a dolgokról, de igazán nagy öröm az, amikor a puzzle-darabkák a helyükre kerülnek. Amikor a dolgok viszonyát meglátom egy struktúrán belül. Amikor egyszercsak fény gyullad. Amikor megértek valamit. A megértést mindig valami kellemes elégedettségérzés követi. A homály persze óriási, a gamelán zene összetett és bonyolult, és sok szintje van. Tulajdonképpen egy bizonyos szintig könnyedén meg lehet érteni, akár kapásból le lehet ülni egy hangszerhez, mondjuk a saronhoz és nekilátni ütögetni, első lépésben azzal birkózva, hogy milyen technikával is lehet tompítani a már leütött hangot, vagyis a tompítgatós kézzel követni a dallamot… én is így kezdtem. De amint egy kicsit is beleásunk, kiderülnek a mélységek...

Maguk a hangszerek: főképp fémből készült, ütős hangszerek; ha csoportosítani akarjuk őket, vannak a balunganok, vagyis amelyek a dallamot játsszák: saron (fa talapzaton fém lapocskák), demung (ez olyan, mint a saron, csak nagyobbak a lapocskák, és mélyebb a hangja), peking (ez is olyan, mint a saron, csak kisebbek a lapocskák… igen, bingo, ez magasabb. Játékában meg annyi különbség, hogy a dallamot megkettőzve játssza, plusz még egyéb variációkat…) és akkor van a slentem, ahol a fémlapok alatt rezonátor-cső helyezkedik el, ezert szép, mely, búgó hangja van.
Van egy olyan hangszer, amit úgy hívnak: bonang. Fakereten madzagokon fémbilik vannak (annyit gondolkoztam, mi lehetne a megfelelő szó a bonang hangszer, mint tárgy magyar leírására, de még nem találtam meg… ezennel meghirdetem a Kazinczy versenyt, nyelvi kreativitást különös figyelmet fordítva a gamelán hangszerekre. Inspirációhoz maguk a tárgyak megtekinthetők a budapesti Indonéz nagykövetségen. A nyertes legújabb rebab-demo felvételeimet kapja meg. Ja… ez nem eléggé inspiráló?)
Szóval a bonangnál tartottam. A bonangok két sorban helyezkednek el, két oktávnyi terjedelmet átfogva, két ütővel játszanak rajta, és nagyjából körülírja a dallamot, amit a balungan játszik, mondjuk ha ez a dallam, hogy 5312 (kérem slendroban dúdolni!) akkor a bonang 53531212-t játszik. Bizonyos esetben. Máskor meg mást, de most nem bonyolítom túl a dolgokat.

Aztán vannak a “strukturális” hangszerek, amelyek a darabok meghatározott pontjain ütnek, a dallamnak megfelelő hangot. Van a kenong, ez egy jó nagy fémbili (lefele fordítva faláda-keretben), kempul, olyan mint a gong, csak kicsiben, a ketuk, a kempjang, ezek akkorák mint a bonangok, szintén faládikában, madzagon, és hát ott a gong.

Mondjuk, hogy érthető legyen a struktúra, nézzünk egy lancarant. De mielőtt nézzük, elöljáróban annyit, hogy a gamelán zenben is vannak zenei formák, bizonyos rendszerek, mint mondjuk az európai zenében a szonáta. A gamelánban egy nagyon fontos momentum, ami igencsak eltér az európai gondolkodásmódtól: nem az első, hanem mindig az utolsó hang a hangsúlyos. Nahát, ezt megszokni… de úgy igazan, lélekből… talán az egyik legnehezebb dolog ezt a fordított lüktetést érezni.  Szóval, vannak különféle formulák, struktúrák, mint a már említett lancaran. Egy zenei részletet mindig a gong zár le, ugyebár az utolsó hangon. Az alap zenei egység a gotro, ami négy hangból áll. Egy lancaran forma négy gotróból áll, vagyis négyszer négy hangból.
A darabot mindig megelőzi egy buka, vagyis egy nyitódallam, amit játszhat a bonang, a rebab, vagy a gender, illetve énekelhet a sindhen. Az utolsó hangoknál belép a dob, a buka legutolsó hangjára üt a gong, és erre lép be az összes hangszer.
A struktúrális hangszereket tekintve a következők ütnek (ütődnek):

Tuk-szün-tuk-kenong  tuk-kempul-tuk-kenong  tuk-kempul-tuk-kenong tuk-kempul-tuk-gong

Megkíméllek benneteket, hogy az összes zenei formát ismertessem, ez csak egy példa volt, hogy mégis hogyan lehet elképzelni.

Közben meg visszatérek a hangszerek felsorolásához, mert még kimaradt a gender, ami hasonló a slentemhez annyiban, hogy itt is a fémlapocskák alatt rezonátorcsövek vannak, viszont itt két kéz játszik, és elég bonyolult dolgokat, ebbe most inkább nem megyek bele, mert én is most ismerkedem vele… mindenesetre mindenkit megnyugtatok, hogy nagyon szép. Gyönyörű hangja van. S már pár hete beköltözött egy gender a szobámba, egy szép, régi hangszer, több, mint negyven éves, gyönyörű búgó hanggal… Bármikor, ha kedvem szottyan, leülhetek gyakorolni.

A rebabot, meg a sulingot már említettem, és van még a citera is, meg a gambang, ez fakereten sok falapocska, és nagyon gyorsan kell rajta játszani. És hát nem utolsó sorban van az ének, a sindhen, a női énekes, és mindezt olykor még kiegészíti a férfikar is.

Majdnem elfelejtettem a kendangot, a dobot, pedig ez az egyik lelke a zenekarnak– ha lehet egyáltalán ilyenről beszelni. A dob határozza meg az “iramát”, vagyis a tempót. A jávai zenében jellemző, hogy különféle gyorsaságú tempók váltakoznak, persze ez is a maga rendszere szerint. A lancar egész gyors, majd a tanggung, ezt követi a dadi, (ez már olyan elég jó meditációs tempó), és van a wiled, meg a rangkep. Például ezt úgy lehet elképzelni, hogy a dadiban egy balungan ütésre négy dobütés jut. Tanggungban kettő, lancarban egy. Asszem ez egész egyszerű, csak egy kis matematika.

A dallam ismétlődően visszatér. Újra és újra lehet játszani, nem úgy, mint az európai zenében, hogy elkezdi és végigjátssza, hogy valahonnan eljut valahova, hanem többször visszatér az elejére. Ciklusokban gondolkodik, ugyan úgy, mint ahogy a keleti filozófia az időt is szemléli. Nyugaton lineárisan gondolkodunk az időről, valahol elkezdődik, és tart valahova, volt múlt, van jelen, lesz jövő, keleten viszont körforgás van, újra és újra visszatérés. Nahát, ez nagyon szépen megjelenik a zenében. (zárójelbe: bizonyos nyugaton megjelent filozófiák, szellemi áramlatok megpróbálták a két időszemléletet egyesíteni, és kitalálták, hogy van olyan, hogy spirális időszemlélet, vagyis bár a dolgok ciklikusan megismétlődnek, mégis oly módon, mintha egy spirálon felfelé haladnának…)

A gamelán-zenélésben egyébként más keleti életérzés is megjelenik, ami tanulságos egy nyugati embernek. Egyrészt az, hogy itt nincsenek individuumok, nincsenek szólózások, itt minden hangszer ugyan olyan fontos, minden hangszernek megvan a feladata, a funkciója, és az összhangzás a lényeg. Itt nincs olyan, hogy valaki, valamelyik hangszer elkezd külön életet élni. Mindegyik együtt mozog, és figyelni kell a másikra. Maximális jelenlétet követel. Ez a közös zenélésről szól. Egyébként itt a zenészek minden hangszeren tudnak játszani, és ahhoz, hogy a zenét tényleg érteni és érezni lehessen, ismerni kell minden hangszert.
Érteni és érezni. És, illetve vagy?
Ez a másik. A zene lelke. A zenélés lelke. Szinte minden próba, minden óra alkalmával hallom a jávai zenészektől, hogy harus senang! Vagyis boldognak kell lenni, gamelánozni nem lehet erővel, akarattal, borzasztó komolyan…csak könnyedén, érzéssel és örömmel.
És ez egy igazán fantasztikus tapasztalás.

Például a Mangkunegaran kratonban lévő pénteki próbák. Az öregek jönnek össze zenélgetni. Először csak hallgatni mentem a zenét, de hamar megismerkedtem a bácsikkal (ó, a magyar foci, Puskás, meg a többiek, mindenki képben van). Olykor invitálnak, hogy üljek be közéjük játszani, természetesen csak saronon. Hát, ez igazán nagy megtiszteltetés és az egyik legnagyobb ajándék. Ez valami csoda. A megáll-az-idő effektus. Persze, bénáztam az elején, de egyre jobb a helyzet. “Belülről” egész máshogy hangzik a zene. Sokat lehet tanulni. Ezek a bácsikák végigzenélték az életüket, minden hang ott van bennük. Minden a helyén van. Végtelen nyugalom és békesség. Kretek cigi, édes jázmintea. Pak Yati mellett ülök a sarongnál, ő dobol. Néha odamond valamit. Hogy jó, jó a gyakorlás, meg az STSI (ez a suli neve), de igazan az együttes játékkal lehet tanulni. Megmutatja, hogy fogjam rendesen az ütőt. És persze, elmondja, hogy legyek senang, hogy örüljek, hogy gamelánozok. Amikor játszom velük, pillanatokra mintha megnyílna valami. Mintha megérezném az univerzumban lüktető csodálatos összhangot. Pillanatokra feloldódom, és tényleg megszűnik az idő. Csak áradás van. Boldogság. Szívvel való jelenlét. Összhang szív és fej között. Amit mindig is kerestem.

Pillanatokra.

A gamelán zenét tényleg csak érzéssel lehet játszani. Néha borzasztóan elkavarodok, nehéz megtalálnom a struktúrát. Kipróbáltam, hogy milyen, ha számolok. Teljes csőd. Merthogy ilyenkor aggyal játszom, és az elkavarodás szinte biztos. Vagy megérzem belül a lüktetést… vagy… nem. És össze-vissza játszom, amíg… egyszer aztán csak megérzem a lényeget.
Mas Bambang (a gendertanárom) azt mondta, megvan bennem az adottság a gamelán-zenélésre, csak a memóriát és a figyelmemet kell erősíteni. Egyébként érdekes, hogy a zenélés mennyire megmutatja az ember gyenge pontjait. Nekem például az élet több területén előjön az, hogy hajlamos vagyok elveszni a részletekben. Nem figyelek, nem koncentrálok az egészre, nehezen látom át a struktúrát.
Amikor pl. kottából eljátszom a dobot, simán megy. Amikor külön, egyedül. Viszont amikor együtt kell játszani, az összes hangszerrel, elveszek. Belezavarodok. Nem tudom hol járok, nem tudom irányítani. Én próbálok a többiek után kullogni, holott a dobnak kéne vezetnie az egészet. (Egyébként meg összjátékról van szó, ugyanis van egy csomó fogódzó pont, visszajelzés, hogy pl. a már említett lancaranban, amikor a kempul üt, akkor üt a kendang dah-t, vagy a gong mindig jelzi a sor végét…)

Amíg nem lüktet bennem a struktúra, az egész ritmusa, érzete, addig a kempulok között is elveszek és összegabalyodok. Aztán egyszercsak meghallom, megértem, megérzem.

Egyébként a genderjátéknál is van egy ilyen “bekattanási pont.” Amikor új cengkokokat (a selehre, vagyis az utolsó hangra tartó, meghatározott dallammotívum) tanulok, leizzadok amíg kikeresek, összerakok minden hangot, de ahogy megvan a dallam, ahogy megtörténik ez a “bekattanás”, simán megy minden. 
Talán azért szeretek festeni, restaurálni is, mert ott van mód arra, hogy elbíbelődjek a részleteken. Persze a rendszer átlátására, a struktúrák felismerésére mindig szükség van. Ezt szem előtt kell tartanom.

Egyik nap bedobok a szemetesbe néhány kifacsart jeruk nipist (angolul, és “magyarul” is lime, tessék, újabb Kazinczy-díj a magyar szóújítóknak), és azt látom, hogy  milliméternyi hangyák pánikszerűen hagyjak el a terepet, vagyis a kukát. De nem is ez az érdekes… hanem a mód, ahogy. Van egy vonal, egy girbe-gurba vonal, amit mintha egy láthatatlan kéz húzott volna, és a hangyák ezen vonal mentén közlekednek. Hogyan találják meg ezt a vonalat? Miért mindegyikük ezen a vonalon megy? Még amelyik az árral szemben haladva a szemetes fele teper, az is megteszi ugyanazokat a kacskaringókat, mint a többiek, csak fordított irányban ugyebár. De a madarak röptén is mindig elcsodálkoztam, azon a varázslatos együtt-mozgáson. Mintha egy láthatatlan, égi karmester vezényelné őket.

Ezt érzem néha ezeket az öreg zenészeket figyelve. Mintha lenne ott egy ilyen láthatatlan égi karmester… valami erő. Amit mindannyian a szívükben éreznek.

Asszem mindennek van lelke. Éppen ezért minden felé kellő tisztelettel és alázattal jó közeledni. Amikor szegény rebabot nyekergetem, akkor is van bennem valami öröm… bár érzem, hogy még nem szép a hangja, hogy még teljesen csiszolatlan az egész, mégis élvezem pontosan ennek a csiszolásnak a folyamatát. Élvezem azt, ahogy megpróbálok ráérezni a hangszer lelkére. A kellő hozzáállással, figyelemmel, érzékenységgel, rácsodálkozással, csenddel ráérezhetünk. Megközelíthetjük a lelkét, és akkor egyszercsak minden olyan könnyedén megy.

De tán így van ez minden dologgal. Csináljunk barmit is… mennyire tudjuk azt szeretettel művelni?

10. 04.