Bandung, Cirebon

 Az esti vonattal indulunk. Mivel egész nap hasmenésem volt, elég alacsony energiaszinten rezgek, úgyhogy a vonaton rögtön alvásba ájulok. Reggel, mikor kinyitom a szemem, már hajnal van; csipkés hegyvonulatokat látok tükröződni ragyogó sárgás-rózsaszínes ég-háttérrel az eláztatott rizsföldek felszínén. Már közel járunk Bandunghoz.

Bandung kb. 10 órányi vonatút Solotól, Nyugat Jáva szívében lüktető modern nagyváros. Mondják, Jáva Párizsa. Mivel 600 méter magasan fekszik a hegyekben, klímája meglehetősen kellemes, a levegő elég friss, esténként sokszor valóban pulóvert kell húzni. A hollandok építették, gyarmati rezidencia volt, erről tanúskodik ma sok kápráztató épület.

Totyogunk a reggeli dugóban az egyetemi buszban ülve (amibe a kiküldött helyi delegáció összegyűjtött minket a pályaudvaron). Van időm bámészkodni. Az első benyomásom az, mintha nem is Indonéziában lennék. Egy modern nagyváros reggeli csúcsforgalmában ülök, emitt McDonalds, amott KFC, ilyen-olyan áruházak, gazdag épületek, és meglehetősen rendezett utcák. Utólag felvilágosítanak Bandungban lakó diáktársaink, hogy maguk is meglepődtek, pár nap leforgása alatt mennyire kipucolták a várost, vagyis néhány kerületét, ugyanis pont az érkezésünk előtti napokban tartottak itt az Afrika-Ázsia konferenciát, úgyhogy volt nagy puccparádé. Szóval, ez a nagy tisztaság és rendezettség nem alapjárat… mégis egyértelmű, hogy Bandung teljesen más hangulatú hely, mint közép-jávai otthonunk.

A dharmasiswa-találkozó. Így szokott ez lenni. Ez idő tájt minden évben összecsődítik az ösztöndíjasokat – szerencsére már csak három napra - találkozás, eszmecsere, az elmaradhatatlan protokollok végett, nomeg azért, hogy a diákok brillíroztathassák az Indonéziában magukba szippantott tudományt. Vagyis, utolsó este nagy közös pentas (előadás). Ez az, amire oly lelkiismeretesen próbáltunk készülni… hogy aztán mi lett belőle, arról majd később.
Az ilyen dharmasiswa-találkozóról tudni kell, hogy a szervezők igyekeznek a programot úgy összeállítani, hogy lehetőleg minden perc be legyen osztva, mindig, mindenki le legyen foglalva, ha nem valami programmal, akkor evészettel. Az ellátmányozás bőséges és folyamatos, hozzáteszem, hogy elsősorban húsevőknek. De én egyenlőre csak főttrizsben, krumpliban és répában tudok gondolkodni. Úgy tűnik, vannak még páran, akik szintén. Vírus asli Solo. (eredeti soloi vírus). Ludgi, Ági, Rheane is kidőlnek egy kicsit, és mint kiderül, még jópáran, de szerencsére nem vészes a helyzet, ez amolyan jövő-menő dolog, kis tisztítókúra. (Ránk fér).  
Maximálisan pozitívan próbálok az egészhez hozzáállni. Tulajdonképp sok érdekes dolog várható, ahogy a programfüzetet böngészem. És valóban. A kezdet eléggé elbűvölő. A bandungi rendezőség nagy lelkesedéssel prezentálja a helyi kultúrát, első körben gamelán zene és táncok formájában.

Nyugat-Jáva szundanéz terület, mely külön kultúrával, nyelvvel rendelkezik. Vannak átfedések a jávai nyelvvel, de mégis más.
A zene... teljesen elbűvölő, a közép-jávaitól eltérő hangzásvilág. Pörgős, tüzes, életteli, olykor édeskés és érzelmes, olykor vad és örjöngő... A táncok is. A mozdulatok energikusak, dinamikusak, a ruhák színesek, díszesek, változatosak, a lányok gyönyörűek. A három nap folyamán elég sok táncot láttunk, hallottunk. Bevallom, teljesen lenyűgözött és elvarázsolt. Egyazon sziget, hasonló kultúra, de mégis más világ. Csodálatos ez a sokszínűség és gazdagság, ami megtalálható itt Indonéziában. Az összehasonlítgatásnak nincs értelme. Lelkem egészével elmerülök a szunda zenében, és gyönyörködöm. Aztán amikor leülünk gyakorolni (végre, valahára, nagynehezen...), és soloi gamelánt játszunk, egy másik csodavilágba csöppenek, és minden porcikámmal szétterülök benne, és azt érzem, otthon vagyok.
Ami még nagy élmeny, hogy végre látok wayang goleket, vagyis fabábos wayangot, mégha csak szűk fél óra keretében is. A bábok iránt van valami érthetetlen, lappangó szenvedélyem, ami egy bábelőadáson általában és várhatóan aktivizálódik. Ahogy a Ramayana figurái meglehetős cizelláltsággal és finomsággal püfölik, bunyózzák illetve öldöklik egymást (komolyan, egészen varázslatos és elvenné tevő mozdulatokkal), óhatatlanul eszembe jut Kemény Henrik László vitéze, aki az ördögöket csapkodja palacsintasütővel (amiért gyerekkoromban teljesen meg voltam őrülve), végül nincs új a Nap alatt, ilyen-olyan tálalásban, ilyen-olyan finomsággal avagy szofisztikáltsággal mindig ugyan arról van szó...

Aztán van természetlátogatás, fel a hegyre vulkanikus kráterhez, hideg, hideg, hideg, kénszag, árusok rohama, akik az epertől és egyéb erdei bogyóktól (???) kezdeve a féldrágakő nyakláncon, kulcstartón, tollakon keresztül a műszőrsapkák- és táskákig mindent ránk akarnak sózni. A hegyi utak gyönyörűek, fenyvesek közt haladunk, de nem olyanok ám ezek, mint az otthoni fenyőerdők... az aljnövényzetben ott a trópusi burjánzás. Például óriáspáfrányok.

Aztán. A protokoll. A főpolgármester fogad, vacsora. Elegánsan kell megjelenni (ami azt jelenti, nem lehet flipp-floppot felvenni, vagyis strandpapucs szerű cipőt, illetve pólót). A társaság igen eltérően értelmezi az elegánsságot, úgyhogy az összkép meglehetősen vegyesre (és viccesre) sikerül. Néhány japán lány kimonóban jelenik meg (az érzékenyebbek gyönyörködtetésére), a bali-különítmény balinéz népviseletben, valaki egyszerűen farmerben, van ki batikingben... Ági végre magára öltheti Irma fáradtrózsaszín alkalmi ruhakölteményét, nameg az újonnan beszerzett, hegyes orrú, tűsarkú csodatopánt, amivel bevallottan le akarta kőrözni az én ezüstszállal átszőtt, csillogó-villogó megjelenőpapucsomat. Ráhagytam, ő győzött... Ja. Igen. Nem csak az időjáráshoz, nyelvhez, emberekhez, táplálékhoz aklimatizálódunk, hanem a helyi ízlésvilághoz is. Bár mindig is favorizáltam a csillogó-villogó beöltözködős buliruhákat, itt viszont annyi a helyzet, hogy nem kell ”buli” címszó alatt ekszkuzálni magunkat, hanem nyíltan és természetes könnyedséggel hordhatunk ilyesfajta holmikat, akár a hétköznapokban.
Az étvágyam meglehetősen visszatért, és a nasi putihból (sima rizs) eléggé elegem lévén, valami jó vacsorára áhítozva pislantgatok a parádés kajakipakolás felé. De ezt a blamázst! Minden ételben hús van! Még az üvegtésztában is. Még a sültrizsben is. Minden zöldségben. Egyedül a salátában nem, de az meg agyon van ecetezve meg cukrozva. Úgyhogy marad a nasi putih. A sima rizs. Nameg a desszertes pult. Fagyi. Amit nem is szeretek, de hadd jöjjön. Végül még valami édes nyunya leöntve valami szintén édes, kókusztejes, barnás löttyel. Nahát, elárulom, ez a fagyival és nyunyával való jóllakás nem igazán jött be. Különösen, hogy hetek óta édességelvonón vagyok.
De ami még ezen is túltesz, az a ”kesenian”. Kesenian annyit jelent, mint művészet. Ezt egy indonéz bapak kérdezi meg Ágitól, hogy ”bagaimana kesenian”, vagyis milyen a művészet, hogy tetszik az énekesnő dalolása a színpadon... Indonéz ”Megasztár”, populáris könnyedség, slágerfeldolgozások, keyboard-kíséret,  gitár és szaxofonszólók szintetizálva, a lányon fekete patacsízma, elasztikus tornadressz, csillogó flittermellény, fodros fekete szoknya, arc, amelyen nem sok értelem ragyog, műszempillák és szünetes fogak.
Bagaimana kesenian? Ez azóta szállóigévé vált köreinkben. Talán még nem meséltem az indonézek karaoke szenvedélyéről... de tény, ha meglátnak egy mikrofont, lázba jönnek. Imádnak mikrofonba beszélni, szónoklatokat tartani, nomeg énekelni. Úton útfélen bele lehet botlani ilyen videokba, ahol popularizált, átdolgozott (még jobban felhigított) slágerszámokat adnak elő és a szöveg megjelenik a képernyőn, hogy lehessen együtt énekelni.
Szóval, a karaoket ezúton sem ússzuk meg. Először a polgármester-helyettes ad elő nekünk valami slágert, aztán néhány egyetemi docens, meg kiacsoda, ibu-ibuk is, kezd olyan szintén súlyossá és nevetségessé válni az egész, hogy kellő nevetésbe fojtjuk. Ági azt sustorogja, hogy úgy érzi, kezd apokaliptikussá válni a hangulat, ezek itt a szeretet nevében kínoznak és gyilkolnak minket – közben bekeményít a keyboardos gitárszóló. Majd hogy a lehetetlen szituáció tényleg humorral oldódjon fel, Ági fogja Ludgert, kihúzza a publikum elé, és nekilátnak táncolni, míg valamelyik bapak édes-romantikus nótát búg a mikrofonba. Erre aztán felbuzdulnak néhányan, és csatlakoznak a táncolókhoz.

Nagy nehezen aztán csak véget ér a móka, de a beigért esti próba, a másnapi műsorra való felkészülés megint elmaradt. Ezúttal a második. Lelkiállapotunkat ez a szervezetlenség és káosz kissé feldúlja. Számunkra a próba azért is különösen fontos, mert Ivan és András, akik balin tanulnak, csatlakozni kívántak a produkciónkhoz, dehát ezt össze kellene gyakorolni.
A bandungi STSI-n a közép-jávai gamelánt sem túl könnyű összeszedni. Nameg a társaságot. Végül aztán csak sikerül próbálnunk, és egészen összejön a Wilujeng. Napersze, az egy dolog, ha egy össze nem szokott csapat egyszer vagy kétszer eljátssza jól a darabot. Ahogy aztán Murphy  mondja, ami elromolhat, az el is romlik. Az előadáson... ami elromolhat, az el is romlik. Kezdve azzal, hogy Ludek elfeljeti kicserélni a bonangon az 1-es és 7-es hangokat, így az első pár taktusban pelog nem-ban játssza a Wilujenget, ami meglehetősen gyászosan szól (ezt most nem magyarázom el jobban); én nem lassítok le eléggé a kendanggal (bár a ladrangot megtanultam végre kívülről), András nem jó helyen üti a gongot, Mindyvel folyamatosan hátrasziszegünk, hogy GONG NOW! A kenong is siet... uhhh... de a sindhen, vagyis Ági, az énekesnő viszi a szólamot, nem törődve, mi zajlik a háttérben, szeme se rebben, a közönség meg tapsol...
Maga az egész pentas elég érdekes. Persze a színvonalt tekintve vannak igen nagy eltérések, de ettől függetlenül is jó látni mindenkit. Az indonézek valami különös érzékkel kiválasztottak három embert konferansznak azok közül, akik nem szerepeltek. Három embert, akik meglehetősen artikulálatlanul, és/vagy meglehetős erős akcentussal beszélik az indonéz nyelvet. Egy japán fiú, Besney, a török lány és Pero, a spanyol fiú, aki még spanyolul sem igazán tud kommunikálni, és van benne jónéhány kattanás, de kétségtelen, hogy rendkívül szórakoztató figura. Így a számok közti konferálások kisebbfajta spontán paródiává alakulnak. Jót mulatunk.

Egy ilyen megszervezett, mindent-seggalátoló össznépi talalkozót asszem max. 3 napig lehet bírni. Egyáltalán, az egyéni ritmus állandó másokhoz igazítását (najó. Három nap az elkényeztetetteknek. Most hagyjuk figyelmen kívül az extrém szituációkat). Persze, azért ez is egy jó tanulság. Áradni azzal, ami jön, és elfogadni azt, amit kapunk.
Bambanggal ittunk egyszer együtt kelapa mudat. Ahogy a warungos ibu meglátott bennünket, rögtön elkezdte felvagdosni a kókuszdiókat. Mikor ezt megláttam, megemlítettem Bambangnak, hogy dehát én nem ezt kérek, csak pohárban és nem jéggel és kevés cukorral és jerukkal, erre Bambang, hogy santai, jó lesz az, amit kapsz, már készítik, fogadd el úgy, ahogy jön. Erre én, hogy nyugati fejjel biztos kifejezném azt, amit szeretnék, és pontosan elmondanám, mi az amit kérek. De most Jáván vagy - így Bambang.
Ezen aztán mélyen elgondolkoztam. Igen, a dolgokat elfogadni úgy, ahogy jönnek. Merthogy úgyis azt kapjuk, amire szükségünk van (a kelapa mudát bevágtam, nagyon finom volt, és jól esett. Úgy, ahogy volt). Néha kell az, hogy ne ragaszkodjunk a saját ritmusunkhoz, de aztán mennyire jó újra függetlennek lenni!!!

Nem megyek haza a többiekkel. Már régóta foglalkoztatott, hogy jó lenne megnézni Cirebont. Már az első nap mondogattam a többieknek, mit szólnának egy kis kiránduláshoz. Ági nem lelkesedik, mert tép haza hercegéhez, Mindy fáradtságra hivatkozik. Hát akkor egyedül. Talán ez a legjobb! Nekivágni újra csak úgy a világnak. Utazni. Menni. Áradni azzal, ami jön. Nem tudni, hol alszom majd, mit eszem, kivel találkozom... csak menni, nézni, látni...

Szóval, Cirebon. Fent északon, a tenger partján, régi királyi város, kratonokkal, Nyugat és közép Jáva határán, szintén érdekesen egyedi kultúrával, nyelvvel, hangulattal.
Délben pottyanok ki a buszból egy cireboni utcán, minden térkép és információ nélkül. Szeretem ezt az izgalmat. A felfedezés örömét, az újdonság illatát. Angkotannal eljutok a város központjába, és elindulok. Bármerre. Amerre visz a lábam. Irdatlan hőség. Piac. Itt és most épp az óriáscitrus-gyümölcs a menő, ami kétszer akkora, mint a grapefruit, aztán meg a jambu, ami kicsit körtealakú, belül piros, lédús, édeskésen fanyar gyümölcs. De van minden. Tengeriherkentyűk is, az ezzel járó szaggal.
Az utcák, a házak. Minden olyan lepukkant, de mégis színes és élettel teli. Olyan valaha szebb napokat látott város érzetét kelti Cirebon, de ahol az élet folyton megy a maga kerékvágásában. Közel s távol sehol egy fehér rajtam kívül. Mindenhol meglehetős feltűnést keltek. Fársztó. Viszont rengeteg csodálatos, kedves és barátságos emberrel találkozom. Folyamatosan.
Mikor törtétnhetne meg otthon például olyan, hogy már jó ideje internet helyet keresek a városban, és össze-vissza küldözgetnek, míg eljutok egy kompjuteralkatrész boltba, és a tulaj megkérdezi, mennyit akarok netezni, jaa, csak e-mail, hát tessék, itt a gép a boltban, nyugodtan használjam. A kratonba későn érek, már be van zárva, de egy helyi fiú segítsgévél megnyílik minden zár, és amellett, hogy végignézhetem a kratont, egy csomó történetet is meghallgathatok. Sok érdekes dolgot tudok meg. Bárkivel elegyedek szóba, mindenki nagyon kedves, barátságos, segítőkész, érdeklődő és kíváncsi. Első körben mindenki azt szeretné tudni, honnan jöttem, aztán hogy miért vagyok egyedül. Ez itt Indonéziában igen fura dolognak tűnik, ha valaki egyedül mászkál. Nem értik miért. Kb. 1000-szer hallom a kérdést: kok sendiri? Miért egyedül? Ha egy nő van egyedül, az még furcsább. Különösen este.
Én persze nemigen zavartatom magam. Abban az utcában, ahol megszálltam, van egy mozi. Tavaly július óta nem voltam moziban, és az indul a Bakterházon kívül nem is láttam más filmet. Azaz a múltkor az egyik próba után Christophe-fal belenéztünk a Szombat esti lázba, hogy táncol, diszkózik John Travolta a nyolcvanas években, elég sújtó, de jól szórakoztunk). Szóval, elhatároztam, hogy bepróbálom a mozit. Valami amerikai, Ridley Scott film. Ahogy belépek a terembe, pillanatnyi villámlásként belémnyilall, hogy még most gyorsan elrohanhatsz! Ahogy megérzem az áporodottság, elhasználtsag, a poros lepukkantság-szagot, nameg meglatom, hogy csak nehány férfi lézeng a teremben. Na, mindegy, már belefogtam, lássuk, mi lesz. Persze kis idő elteltével kissebbfajta csoportosulás támad körülöttem, és a misszel akarnak beszélgetni, de intek, hogy én meg filmet akarok nézni. (Távolságtartásban elég kitűnő vagyok). Egyébként érdekes, hogy itt Indonéziában sose féltem, tartottam emberektől. Szelídek. Barátságosak. Érdeklődők. Van bennük valami gyermeki naivitás és báj. Az megint más, hogy néha nem bírom az állandó rohamot, és szeretnék láthatatlanná válni...

Ami tulajdonképp Cirebonba vezetett, hogy rendkívül tetszenek az itteni batikok. Van egy különös felhőmotívum, ami csak cirebonra jellemző, és itt készítik azokat a fantasztikus burjánzó kert- és növényi motívumokat. Másnap reggel kibuszozom Truzmiba, ahol sok batikfestő műhely és bolt működik. Kedvemre bámészkodom és gyönyörködöm a sok szépséges textíliában. Csak megyek és megyek, amíg egy kis utcában találok egy házat, kis bolttal. Egy nagyon kedves asszony fogad. Hamar megtudom, hogy a házban működik egy műhely is, és a boltban a helyben készített batikokat árulják. Ámulok. Újabb és újabb szekrények nyílnak ki, míg elő nem kerülnek a japánoknak rendelésre készitett batikok, (hogy szavajárásomat használjam: batik-költemények). Vagy nem is tudom, milyen szófordulat lenne a legjobb. Egy batik elkészítése kb. három hónapot vesz igénybe. Ibuval igen hamar összebarátkozunk. Megmutatják a műhelyt, végignézhetem az egyes munkafázisokat. Ibu meghív ebédre. Kert. Tavak. Lótusz és tavirózsák, rengeteg növény, aranyhalak, gránátalma- és mangófa is. No, ezt nem mind ebédre. Csak amíg eszem, ezt látom. És ibu mosolygós arcát.
Két kaint (anyagot) választok. Kedvesen elbúcsúzunk. Persze. Ha újra Cirebonban járok, mindenképp meglátogatom.
Hát jó. Vissza Soloba. A hétköznapokba. A munkába, ami nem hétköznapi. Mert minden kép újabb kaland. Ahogy minden nap is. Ajándék. Köszönöm.

ápr.30