Sekaten és hétköznapok

Tekerek az egyirányú utcán (természetesen a forgalommal szemben) az Agung mecset felé, nyakamban a frissen készült feszítőkeret lóg, a bicaj kormányán meg fekete nejlonzacskók mindenféle gyümölcsökkel. A pasar Klewer felé (anyagpiac) egyre sűrűsödik a forgalom, kénytelen vagyok leszállni… s így szépen, komótosan vetem bele magam a vásári forgatagba. A vásár! Az Alun-alunt (ez egy tér a város közepén, a kraton előtt) két hétre ellepték az árusok, a ringlispírek, a fánksütők, a jónépek. A vásárokban mindenhol van valami közös, hasonló hangulat, ugyanakkor megvannak az egyedi jellegzetességek is. Például talán sehol a világon máshol nem tudnak olyan ciklámen vattacukrot csinálni, mint Indonéziában. Sőt, a ciklámen különféle árnyalataiban pompáznak ezek a zacskózott vattacukor-hengerek. (Egyébként van hupikék is. A művészi érzékkel megáldott vattacukor készítők összeöntik a cikláment és a hupikéket, és elég érdekes lila az eredmény. Nyami, mondhatom. Elég étvágygerjesztő). Aztán van ciklámen puffasztott rizs, hosszú, vékony műanyag zacskóba töltve, mint egy hurka, és ezt szintén a kreatív árusok különféle formulákba tekerik. Például láttam biciklit a rizspufi-hurkából.

Csak ámulok és bámészkodom. Elvonulok a pisang mollen, a pisang goreng és fánksütők mellett (pisang=banán), aztán jönnek az italárusok, üvegedényeikben mindenféle színes lé (főként permanenszöld és meggypiros, de itt is akad ciklámen). Megcsap a szantál illat, igen, amott szantálgyökérből készült állatfigurákat árulnak. Aztán vannak ruhák, gyümölcsök, vízen körző bádoghajó, amit egy belül égő kis gyertya hajt, (egyetlen indonéz vásárból sem hiányozhat), műanyag játékok tömkelege (például műanyag bejakhajtó, elemmel működik, a furfangos árus kiköti  madzaggal egy szöghöz, így az említett objektum körbe-körbe  köröz). És… ne feledkezzünk el a teletubbies maszkokról! Ez persze az otthoniaknak nem mond túl sokat, de a “teletubbies” itt már fogalommá vált köreinkben. A teletubbies valami rendkívül bugyuta rajzfilmfigurák. Annyira bárgyúak, hogy az már szép. Nahát, az álarc… az különösen. Bevallom, hogy karácsony környékén már megleptem a Kraton Inggeris lakóit egyel … igen nagy sikert aratott… de az álarc végül a költözés forgatagában ott maradt. (Viszont az alvómatracomon, ami meg Géza örökségéből való, kárpótlásul ott tündökölnek a teletubbiek…)
Hogy mi van meg? Nehéz is lajstromba szedni. De ami feledhetetlen, az a zaj. Jó, jó, már ¾ éve Ázsiában élek, akár hozzá is szokhattam volna. Akár. De a  zajnak is vannak fokozatai. Ez itt most határeset.

Lerakom a bicajt, és megpróbálom megközelíteni a mecsetet. Már hallom a zenét. Tulajdonképp ezért jöttem. A sekaten. Ilyenkor, Mohamed születése előtt két héttel nagy ünneplés van. Az egész vásári forgatag és felhajtás is mind ezért van. A mecsetben minden nap folyamatosan (az imádságidőt leszámítva  gamelán zene szól. Vagyis, a gamelán zenének egy csak külön erre a jeles alkalomkor játszott fajtája. A sekaten. Maguk a hangszerek is mások annyiban, hogy hatalmasak, szinte minden duplája az eredeti, szokványos méretnek. Sikerül bejutnom a mecset előtti térre. A földön mindenütt gyékények, melyeken ibuk ülnek banánlevéllel takart, zománcozott bádogtáljaikkal, teásibrikeikkel, színes löttyöket tartalmazó üvegcséikkel. A gyékényeken itt-ott emberek ülnek, esznek-isznak. Itt nem virsli van, mustár meg sör, hanem nasi liwet, (kókuszos rizs valami tökszerű zöldséggel), sate, bubur, gorengan, csirkelábak.
Jobb felé veszem az irányt, ahol emberfürtöket látok egy rácsozott, pendopo szerű létesítmény oldalán. Sejtésem nem csal, innen jön a zene. Becserkészem a helyszínt, keresek valami rést, ahol vizuálisan is közelebb férkőzhetek a hangok forrásához. Sikerrel járok. A rácsnak dőlve élvezhetem ezt az egészen különös gamelán zenét. És nem csak a zenét… van abban a jelenlétben valami misztikus. Ahogy a világ zajai, a népek morajlása keveredik a gamelán zenével. Ahogy az emberek csüngenek a kerítésen. A zenészek rezzenéstelen arccal, földöntúli nyugalommal, becsukott szemmel játszanak. (van, akinek nincs is szeme). Ott, a rácson túl mintha nem lenne idő. Az a zene mintha nem e világból szólna. És az emberek vágyakoznak rá, és a rácsra tapadnak, és néznek, néznek bele… az időtlenségbe.
S a sekatan zene hangjai belevegyülnek a vásári zajba. A fülemben, mint erők dinamikája hol az egyik, hol a másik kerekedik felül. Merengve nézem és hallgatom az elém terülő jelenségeket. Az erők táncát. Felidéződik bennem a reggel. A candi Sukuhnál jártam. Erős hívást éreztem, hogy fel kell mennem a hegyre, rendbe rakni a gondolataimat, a lelkemet. A Lawu felhőbe burkolódzott, a levegő hűvös volt és friss. Alighogy szétszórtam az isteneknek vitt virágáldozatot (ami a temetőben szedett kambodzsa virágokból állt), eleredt az eső. A piramis, vagy cikkurat, vagy minek nevezzem, lépcsőjének egyetlen eső-védett pontjáról szemlélődtem kifelé, befelé egyaránt. Szépen esett az eső. Kívül és belül is.

És ott fent valahogy minden olyan egyértelműnek tűnt. Békesség töltött el, és azt éreztem, minden jól van ahogy van. A lehető legnagyobb rendben. Az Isten a tenyerén hordoz, és rábízhatom magam. Minden, minden helyen és rendjén való.
Ági a candi sukuh-s élményekre (sajátjaira is) vonatkozólag Kurt Vonneguthot idézi. Kronoszinklasztikus infundibulum. (krono=idő, szinklasztikus=elhajló, fundum=tölcsér). Ahol bizonyos igazságok úgy megférnek egymás mellett, hogy nem ütköznek egymással. Ahol a paradoxonnak tűnő dolgok nem azok. Mert minden Egynek és Ugyanannak az arca. A sok-sok-sok közül.
Fentről lejőve aztán újra erőt vesz a Világ zakatolása, a zaj.
Állok ott a rácsnak dőlve, érzékelve az erők dinamikáját, s a lelkemet betölti a határtalan szomorúság és öröm egyszerre való jelenléte.
Bár látszólag ellentmondó. De mégis megférnek.
  
A hétköznapok. Hajnalban kelek, jávai üzemmódban, körletrendezés, rendrakás, felsöprés, a szomszédok üdvözlése, ruhamosás, buburevés (az utca sarkán árulja a néni, de korán kell ám kelni, mert fél hétkor már el szokott fogyni). Ja, a bubur? Egészen enyhén sós rizsből készült nyunya. Lehet kérni rá zöldséget, tofut. De natúr a legjobb. És természetesen mindez banánlevélbe csomagolva.
Ha bemegyek az iskolába –ami egyre ritkábban fordul elő- negyed nyolckor indulok. Még a kendang óra és a közös-zenélős óra tartja magát, ez a két tanóra, amin megjelenek. A többi hanyagolva. Dolgozom. A festés végül megkapta a prioritást az életemben. A gamelán inkább kísérőzenévé vált, de örülök neki így is. A játékomon látszik, hogy nem gyakorolom szét magam, de úgy vagyok vele, hogy rám ragad, ami rám ragad. Végül elkezdtem megbarátkozni a kendanggal. Végül a ladrangot is megtanultam kívülről, mert jövő héten Bandungban  a dharmasiswa fellépésen nekem kell dobolnom. Nameg gendereznem is. (persze külön-külön darabban, mert egyszerre még nem megy a kettő. Haha.) Igen, a gender is. Ebbe fektetek a legtöbb energiát. Persze, csak szép lassan. De ezen érzem, hogy érnek a dolgok. Lépésről lépesre haladok a wileddel, ez a negyedik tempó, amikor egy balungan alatt 16 ütés van, úgyhogy kapkodni kell a kis kacsokat rendesen. A rebab úgy tűnik a feladás fázisába érkezett. A pelogtól megkímélem Ágiékat és a szomszédságot. A gamelán a sötétség idején kerül előtérbe, amikor már nem látok festeni. Ha nem vagyok túl lusta és fáradt, bármelyik este elmehetek próbálni, mert mindig van lehetőség. Csak ehhez nagyon sokat kell biciklizni. Fontolgatom a motorozni-tanulást, de az ügyben a fontolgatásnál nem történt további előrelépés.
A festés. Ez egy külön történet. Majd küldöm a képeket a festményekről.

Április 21.