Húsvét

Már hetek óta. Minden hétvégén. A tengernél.

És csak jönnek és omolnak a hullámok, dübörögnek, tajtékoznak, fehér habbá válva szétterülnek, vagy a sziklákhoz csapódnak. A végtelennek tűnő, véges horizontvonal hol ködbe veszik, hol éles vonal. A szürke árnyalatok pompájába öltözött Messzeség hívogat. Három ember áll a parton imára kulcsolt kézzel, virágot áldoznak az Istennőnek, s a halványuló hullámok rózsaszín rózsaszirom-vonalakat rajzolnak a homokba.
Déltengeri mámor, mediterrán illatok a parti öblöket összekötő sziklás ösvényeken, mintha zsálya lenne. Lila csillagvirág, s a habok örökös zúgása, madárének és a szúrós mangróvlevelek kaszabolása a bőrön, a durva, fehér homokba süppedő talpak, csendes merengés az elemek kavargó táncában.
A tengervíz mindig megújító, megtisztító ereje. Most húsvétkor talán még jobban szeretném érezni ezt a megtisztulást és újjászületést. Transzformációt. A felkelő Napban vasárnap hajnalban a feltámadott Krisztust üdvözölhetném, ha nem lenne teljesen felhős az ég. Dehát Krisztus megmondta már kétezer éve, hogy velünk marad a Világ Végezetéig. S ha nem látom a Napban, hát keresem a szívem közepén.

Mint már korábban említettem, a keresztény ünnepek otthon sokkal kézenfekvőbbek, mert egybeesnek a természet ritmusával, az évkör eseményeivel. Bár a trópusi világban állandóan jelen van élet és elhalás, keletkezés-elmúlás, burjánzás és rothadás, virágzás-gyümölcsözés-levélhullás, bár állandóan egyenlő hosszú nappal és éjjel… a megújulásra, az újjászületésre, a transzformációra mégis szükség van. A lelkemben most mindenképp nagy szükség. Már hetek óta bujkál bennem valami. Készülök a húsvétra, vágyom valami változásra. Az ember mindig talál magának megszokásokat, amelyeknek rabjává válik, s amelyek irányítják őt. Gépi üzemmód. Márpedig elég sokan ebben a gépi üzemmódban tapogatózunk.

Jó, legyen hétvégi kirándulás a magyar csapattal. Kati és István, Yogjában élő barátaink, Józsi, aki táncot tanul szintén Yogjában, Krisztina, aki hat éve él kint, Ági és én. Kati az értelmi szerző, a program jól hangzik, már csak a húsvéti egybeesés miatt is. Ganjuran, egy keresztény templom Yogjától délre, Mária barlang, szintén meditációs zarándokhely, Baron, Kukup, tengerparti császkálás, Imogiri, ahol a királysírok vannak.

Különös, mámoros állapotban szállunk fel Ágival csütörtök este a yogjai vonatra. Mindkettőnk életének színjátéka olyan fordulatokat vett, amely katalizált egyfajta újra ki -és –megnyílást a Mindenséggel való összhangra. A máskor oly vontatottnak és hosszúnak tűnő Solo-Yogja távot mintha két pillanat alatt tettük volna meg. Vagy három. De az is lehet, hogy egy örökkévalóság volt. Mindenesetre világok között utazunk, nézve az estébe vágó villámokat, örülve a fel nem húzható ablakon becsapódó esőnek.
Másnap reggel Katiéktól indulunk a sofőrrel együtt bérelt kisbusszal délnek, útközben felvéve Józsit és Krisztit, nameg néhány kazettát, hogy megmentsük magunkat a sofőr zenei kedveskedéseitől. Kati idegei ugyanis –és Ágié úgyszintén- nehezen tolerálják az untig lejátszott, turistacsalogató szundanéz kecapi zenét, amivel alapjáratban nincsen semmi gond, csak "nincs az gyönyör, amit a folytonosság ne változtatna csömörré". Múltkor a Warung Baruban 3 órán keresztül édesítette a hárfa és suling hangja az atmoszférát, oda-vissza. Elég volt.

Ganjuran egy keresztény zarándokhely. Egyszerű templom, a bejárat előtt jávai Madonna szobor. Mária és Kisjézus jávai öltözékben, fejdíszekkel. Bent a templomban az oltáron is jávai angyalok. Fehér márványból, térdelnek, és fejet hajtanak. Szép. Nagypéntek. Minden (ami nem sok) lilával van bevonva. A kórus próbál, indonézül énekelnek. Napsugaras a templom, tiszta és egyszerű. De ami mégis a legkülönösebb, az a sztupa ott a sétány végen. Egy külön kaputól magas és méltóságteljes, fenyőfákkal (!) szegélyezett, széles út vezet egy fekete kövekből épült sztupáig. Az úton gyékényeken emberek üldögélnek imákba és meditációba mélyedve. Többen várakoznak a sztupa lépcsője előtt, törökülésben. A lépcső a sztupa bejáratához vezet, belül egy fehér Jézus –szobor ül törökülésben, virágokkal (setap malammal=tubarózsával,) karácsonyfaégőkkel övezve. Az emberek leülnek a szobor elé és imádkoznak. Fényesség, béke és nyugalom árad. Beszűrődik a délutáni misére érkező csoportok éneklése, felolvasása. (hova is? Ebbe a békességbe. A gondoltaim és imáim közé, ahogy ott ülök a földön.)
Érzem, hogy ezen a helyen a Nap ragyog. És mivel a Nap nincs Hold nélkül, a nappal nincs éjjel nélkül, a férfi nő nélkül, nekünk is megadatik, hogy ezen a jeles napon egy Hold helyet is meglátogathassunk.
De hogy ne szálljunk el nagyon, végignézzük a kegytárgyvásárt, rózsafüzér, gyertya, Krisztuspóló, medál, szoborcsoda-bódékat. Hogy-hogy nem, két kegytárgywarung között nagy tábla hirdeti, hogy organikus gabonát árulnak. Ilyet sem láttam még errefelé! Sőt. Barna, vörös és fekete rizst is árulnak. Mivel barna rizst most látunk itt előszor, felcsillan a szemünk, de az utolsó háromkilós kiszerelésbe meglehetősen –a kelleténél több- hangya költözött, úgyhogy maradunk a fekete rizsnél.
Ezután Parangtritis felé vesszük az útirányt, ahol újra megcsodálhatjuk a tengert. Szűk és kanyargós utakon, dús növényzettel benőtt, hegyes parti vidéken kelet felé tartunk, míg el nem érjük a Goa Máriát, vagyis Mária barlangot. A hegyek között megbúvó cseppkőbarlang ez, de nem is igazán barlang, hanem egy hatalmas üreg a hegy oldalában, egy mélyedés, ahol évszázados és ezredes cseppkövek lógnak mindenfele. A kőképződményekbe pedig beleköltözött a természet, mindenféle moha, páfrány, különféle csillogó levelű növény, kúszósak, indásak, burjánzóak. A csöpögő vizet agyagedényekben fogják fel, ezekből inni lehet.
Amennyire érezni lehet Ganjuranban a Logosz ragyogását, itt annyira elemi erővel hat a természet, a Földanya, a Hold ereje. A hűvös, de mégis meleg, párás, nedves barlang, a csepegő kőképződmények, melybe beköltözött a természet burjánzása, a tér, melybe madarak éneke vegyül, puhaság, meleg, pára, anyaöl, befogadás, oltalom…
A barlanghoz kálváriaút visz, lépcső, stációdomborművek, minden, ami kell. Itt is zarándokló csoportok énekelnek, ácsorognak az egyes képek előtt. A barlangban van egy Mária és egy keresztre feszített Krisztus szobor. A madarak ki-be repdesnek, és énekelnek. Csodalatos energiájú hely.

Ezután pedig elkezdődik a tengerpari kalandozás. Baron, halpiac, halmegsüttetés, (ami rajtam kívül mindenkit lázba hoz). Egyik partról a másikra gyalogolni sziklás-köves tájakon, erőteljes illatú növényekkel borított ösvényeken, s alattunk a tenger, az őrjöngő hullámokkal, és amott délen a Messzeség. Telihold és éjjeli part, Ági tűzzsonglőrködik, együtt van minden elem, ah, borzongás, aztán őrületes vihar, majd másnap egyik part a másik után. Csendes belemerengés a világba, érezve az elemek erejét. Hálával a létezésért.
Sundaból Krakalba menet egy néhany kajibából álló településen megtaláljuk Carolát, argentin dharmasiswa-társunkat, aki fogta magát, és leköltözött a tengerhez. Gyönyörűen megcsinálta, kifestette egyszerű kis hajlékát. Tán még marad öt évig. Látogatásunk rövid, de örömteli. És bevallom, inspiráló. Hetek óta vissza-visszajárok a Nagy Vízhez, és azon morfondírozom, jó lenne egyszer tenger mellett élni. Jó. Majd. Egyszer.
Imogiri. A hegyek közt. Tudtak ezek a királyok valamit, hol keressenek maguknak impozáns örök nyugalmat. Nem számoltam, de rengeteg sok lépcsőn kellett fölmenni, jó kis vérpezsdítő séta volt a szakadó esőben, a létesítmény zárva, de körbejárjuk a sírkertet a falon kívül, és megcsodálhatjuk a tájat, a hegyekre ráülő párát, a mélyzöldbe vesző völgyeket. Mindezt az esőfüggönyön keresztül.

Aztán…mint mindig, jó hazamenni. Már várom, hogy leülhessek a genderhez, meg elvonuljak a kis birodalmamba…de a megérkezés mégis vegyes érzésekkel teli. Mostanában többször érzem ezt. Valahogy fura energiák vannak Soloban. Vagy csak bennem, a Solohoz való viszonyulásomban? Olyan ülepedést, vonszorgást, bepunnyadást, levegőtlenséget érzek. Talán már mozdulhatnékom, mehetnékem van? Biztos nem véletlen, hogy állandóan a tengernél lógok.
A Kraton Inggeris. Szokásos kérdés mas Senonak szegezve, apa kabar, mi újság, és amikor nevetve azt mondja, hogy nagyon jó, örült, hogy nyugi volt hétvégén, mert Ági nem volt otthon, akkor nem tudom, mit kezdjek ezzel. Bevallom magamnak, hogy elegem van mas Senobol, meg abból, hogy mindig mindenki a másik szájában lóg, mindig mindent mindenkiről tudni kell, úgy egymás köreiben lenni, hogy zavarjuk egymást, hiába figyelmes az ember, nameg, a szokásos történet, egy hetes tempe rohad a konyhában, mocsok mindenütt, a mandi napok óta, kábé mióta elmentünk, nincs kitakarítva, és azt mondom, elég. Elegem van. Most először érzem azt mióta itt vagyok, hogy szeretnék újra a magam ura lenni, hogy senki ne szóljon bele az életembe. Eleresztem ezt a gondolatot, kiküldöm az Univerzumba, majd meglátom, mit felel. Azonban már látom, hogy próbálok kompromisszumokat kötni, tudva azt, milyen nehéz londonak megfelelő szállást találni itt Soloban, ami minden szempontból okés… meghát azért a Kraton Inggerisnek megvan a maga előnye, blabla. De ott piszkál a belső hang. Figyelj a szívedre, és kövesd, és ne félj a bolondugrástól!
Jó, jó, figyelem, hogy mi történik, milyen jelek jönnek.
Ez a Mindenséggel való újraösszehangolódás elég jó dolog. Elég jó érezni az áramló energiákat, és engedni, hogy áthasson ez az áramlás. A dolgok pedig történnek. (Istenem, legyen meg a te akaratod).
Két nap múlva már kész tények előtt állunk. Költözni fogunk. Ági gurítja a golyót, löki a dominósort,  miután mas Seno beszól neki, ő pedig ezt zokon veszi, és közli, oké mas, akkor én szépen elköltözöm innen.  Mi sem természetesebb, hogy én meg csatlakozom. Tudom, hogy ez a dolgok rendje, és itt az ideje. Hát erre vágytam már mióta, valami változásra. Végre manifesztálódik. Még nem tudjuk az irányt, de lényeg, hogy a bolondugrás megtörtént. És az ilyen kavargó áramlásban rögtön adódik a következő lépés. Fél napon belül akad egy hely. Hatalmas ház. Napfény. Némileg privátabb. Pikir dulu. (előbb meggondoljuk). Dehát ez az! Szabadság. És majd minden megoldódik…

Márc. 30.