Istana putri raja (királynői palota)

Malam jumat kliwon. Vagyis csütörtök este, a jávai naptár szerint kliwon nap, ami ha csütörtökre esik, valami miatt különleges. Például ilyenkor wayang előadás van a tbs-ben (ez egy hely, Taman Budaya Seni, a nagy pendopo). Ma egy női dalang fog játszani. Ott leszek. Tekerek a bicajon felfelé, micsoda vádlikat és seggizmokat fogok fejleszteni, hacsak nem veszek motort (természetesen miután jól megtanultam motorozni), a sötét, hepehupás, köves-kátyús utcán, kerülgetve a tócsákat, őrült vihar volt megint, minden nap esik, szakad, zuhog, az esős évszak utolsó hónapja még jól kitombolja magát, neszenektekeső, de jó is ez, mert felfrissül a levegő. Fehér ruhába öltözött férfiak jönnek a mecsetből, kebayás (jávai csipkeing, az ünneplőruha) nők is, talán valami ünnepség van valahol, mindenkinek tisztességesen köszönök, selamat malam bu, mari, mongo, és persze nem hagyhatják ki, hogy megkérdezzék, mau ke mana, vagyis hova mész, és belekiáltom az éjszakába, hogy ke sana, vagyis “oda”, és keresek valami étkezdét, még nem derítettem fel teljesen az új környéket, de az már feltűnt, hogy meglehetősen jó az infrastruktúra, találok is egy bubur kacang hijau-s helyet, van minden, ketan hitam, pisang mollen. Ja. Az édes zöldbabfőzelékről beszélek, amibe péppé főzött fekete rizsszerű gabonát raknak és leöntik kókusztejjel, luar biasa, vagyis rendkívüli, a pisang mollen pedig egy az ezerféle mód közül, ahogy elkészítik a banánt, tésztába tekerik és kisütik. Igen jó csemege.

Gulon, az új hely. Kellően távol, de kellően közel is a civilizációhoz. (Hiányos a térerő például). Családi házak, fák, friss levegő, az ázsiai viszonyokhoz képest viszonylagos csend. Van egy temető is. Ennek Ágival egyértelműen megörültünk, merthogy a temető kicsit olyan, mint egy park, és ez a soloi viszonylatokban nem kis dolog. Sok kambodzsa-fa, édesen illatozó fehér virágokkal. Kínai és keresztény sírok. A kínai sírok színesre vannak festve, csicsamicsák, arany kínai betűk, néha kecskék alszanak a kövön, vagy legelésznek a sírokon, és reggelente a sírokra teregetik a vizes ruhákat. Hétvégenként meg a családok kimennek a temetőbe "piknikezni", ott ücsörögnek a sírok körül, füstölögnek, elvannak az ősökkel, a család apraja nagyja, talán még  uzsonnáznak is.

A ház? Luar biasa. Rendkívüli. Hatalmas, tágas, fényes, új és tiszta, kis kert, banánfák, amelyeken érik a banán, hatalmas erkély, ahova beújítottunk egy fakeretet, nevezzük ágynak, rajta gyékények, nameg egy párna, és remek jót lehet santai-zni, meg szunyókálni a délutáni hőségben, nézni az eget, a felhőket, és a csillagokat, amikor majd nem lesz felhős esténként az ég. Szól a jazz és belekeveredik az adzan, a muzulmán imaének.

Minden olyan hirtelen történt. De persze, tudom, hogy így van ez. Ha egy dolog megérett, ha valami kívánalom valóban a szívünkből fakad, és ez egybeesik az univerzum akaratával, akkor az óhajtott dolog rendkívül gyorsan manifesztálódik. Vasárnap este gondoltam először arra, hogy újra szabadságra vágyom, önállóságra, hogy ne más után kelljen takarítanom, hogy nem szeretném ha állandóan belelátnának az életembe, hogy a magam ura szeretnék lenni. És péntek este már az új szobámban aludtam, egy óriási házban, amin királylánypajtásommal osztozunk. Péntek estére már belaktuk a házat. Ezek az otthonteremtő női energiák!
Vasárnap este kiment az info az Univerzumba. Kedd este Ági mondta, hogy költözik, mert zörrentek mas Senoval. Persze, költözünk. Szerdán találtunk egy házat. Oké. (osztás-szorzás. Megér ennyit a szabadság? MEEEEEG). Csütörtökön a logisztika. Beszerezni a szükséges dolgokat. Gyékények, párnák, vödör, kés, vágódeszka, wckefe, tányér, víztartály, felmosórongy, hosszabbító, zsineg, tálkák, mosogatószivacs, tisztítószerek. Aztán meg a pakolás. Hihetetlen. Én nem is értem, hogyan. Hogyan lehet ennyi cuccot összegyűjteni? Lehet, hogy ez festőművész-betegség, hogy ennyi holmit halmozok fel magam körül? Nem, nem is halmozok, halmozódik. Egyszerűen csak lesznek. Szóval, rámolás. Pakolás. Takarítás. Egy csepp rossz érzésem sincs, egy apró ragaszkodás se, hogy elhagyom a kraton Inggerist. Boldog voltam itt, és remek hely volt, de tovább kell menni. Így van rendjen. Vár az új. Bizserget a változás, hogy megmozdultak az energiák körülöttem. Tünk. Este már kellően hullafáradt vagyok, amikor rám telefonál Kesi, hogy van-e kedvem Cremebath-hoz, ami azt jelenti, hogy a hajszalonban megmossák az ember haját, aztán kennek rá krémet, és jól megmasszírozzák, az egész fejet, a nyakat, a vállat is, hát, elég jó dolog. Naná, hogy nem tudok ellenállni az invitálásnak.
Péntek. Hajnalban még eltekerünk a Ledoksarira. Ez egy piac. Veszünk fonott kosarakat, meg ezt-azt. Ági jávai módon a hátára köti a kosarakat, igazán nagy sikere van, nem mintha alapállapotban nem keltenénk nagy feltűnést, nade így… aztán jön a teherautó, kétszer kell fordulni. De megy minden, mint a karikacsapás.
A takarításnál derül ki, hogy valóban mekkora a ház. Felmosni. Neeeem, ablakokat viszont nem pucolunk. Majd.
A szomszédságban persze nagy csődület támad. Kíváncsiskodva összegyűlnek az asszonyok, megnéznek, körbenéznek, kikérdeznek, és persze hoznak ételt is. Annyi név hangzik el, hogy zsong a fejem, Ági, jegyzed, ne aggódj, emlékszem, persze, neki bölcsész-agya van, bu Narto, bu Sukiti, én egyenlőre ennyire vagyok képes. A szomszédokkal jó jóban lenni. Itt persze nincs ezer ember, aki a ház körül lóg, nem úgy, mint a Kentinganban, a Kraton Inggeris körül, de azért megy a szájtátás, a csekkolás. Dehát ez ilyen. A jávaiak rendkívül kíváncsiak és érdeklődőek, mindent tudni akarnak. Persze, hogy ez olykor bosszantó, és többek közt ezért is költöztünk kiljebb, de úgy tűnik, itt elég korrekt az egész. Nem beszélve arról, hogy sokkal frissebb a levegő, és csöndesebb a hely.

Nameg. Nem beszelve arról, hogy van egy hatalmas műtermem.
Fura dolog ez. Valóban úgy működik ez a világ, hogy amit szeretnénk, amit kívánunk, ami igazán a szívünk közepéből jön, és ami megegyezik az univerzális akarattal, aminek ideje van, az megtörténik, megjelenik az életünkben. Nem csak magamon, de sorra látom, hogyan teljesülnek a kívánságok. Vigyázz, hogy mit kívánsz, mert megkapod!!!
Szóval, régóta vágytam arra, hogy legyen egy műtermem. Egy tágas, világos hely, ahol nem kell állandóan elpakolászni az állványt, ahol ottmaradhatnak a festékesdobozok a földön, a papírok, a minden, szanaszéjjel, ha úgy esik jól. És tessék. Neszeneked. De ez még csak a tortának egy kis szeletkéje. Merthogy a szívem mélyén kívántam mást is. Amikor néha megtorpantam, vagy kérdeztem, mit is akarok igazán most az életemben. Meg miért vagyok én itt. És amikor ültem a kis szobámban a Kraton Inggerisben, arra gondoltam, milyen jó lenne minden nap festeni. Sokat. Miden nap hat órát. Csak dolgozni, dolgozni. Dehát csinálok ezt is, azt is, idemegyek, odamegyek, zenélek, gyakorlok, satöbbi. Aztán arra is gondoltam, hogy lassan érik a helyzet a kiállításra. Ha hazamegyek, fogok csinálni egy kiállítást. Olyan igazit. Galériában. Persze, erre még nem nagyon kell gondolnom, mert majd lesz valahogy, de a szándékcsíra már ott volt bennem.

És mi manifesztálódott mindebből?
Találkoztam Pak Nurataval. Balinéz származású festőművész, aki itt él Soloban, az STSI-n tanít. Indonézia és Délkelet-Ázsia szerte elismert festő. Hírneves és befutott. Boim barátom mesélt nekem róla, a tanárjáról, hogy biztos érdekelne, amit csinál, mert ő is hasonló hozzáállással fest, mint én. Aprólékosan, kitartóan, részletesen, mint egy meditáció. Már régóta mesélt róla. Aztán láttam képeket is, eléggé felkeltette az érdeklődésem. Kicsit Bosch-jellegű rajzok, édes-fanyar szürrealista festmények. Persze Boim rólam is regélt Pak Nuratanak, így mikor találkoztunk, már kellően be voltak izzítva a szálak. Megnéztük egymás munkáit, és Pak Nur elég hamar elkezdett a kiállításokról beszelni. Nem, nem gondoltam arra, hogy itt Indonéziában. De aztán… úgy néz ki, hogy szinte hozzám vágnak, elém szórnak elég komoly lehetőségeket. És szinte a kisujjamat se kell mozdítanom. Na persze, ez nem igaz… merthogy dolgoznom kell, keményen dolgoznom, de nesze neked! Hát nem erre vágytál? De.
És nagyon boldog vagyok.
Pak Nur beszelt erről a kiállításosdiról, de csak hagytam, hogy a hangfoszlányok szétterjedjenek az éjszakában a cigarettafüsttel. Egy hét múlva azonban Pak Nurata felhívott. Beszélt a galéria menedzserével. Szeptember, vagy október. Jó, jó, pak, jöjjön el, nézze meg élőben is a munkáimat, aztán majd beszélünk a dologról. Pak Nur ahogy ígérte, el is jött. A menedzserrel, feleségestül, diákostul. Jó, legyen kiállítás. Jakartában. Katalógus. Profizmus. Média. Pak Nur „öreg róka” a szakmában, sok mindenkit ismer. Közös kiállítás. Szeptember.
A gépem július közepén megy haza. A házbérlet és a vízumom viszont egyetértésben október 1-ig szólnak. Egy repjegy nem lehet akadály. Legyen szeptember.
Festés. Sok kép kell. Hát nem erre vágytam? Hogy végre kifessem magam, úgy, ahogy szeretném, azt, amit akarok. És egy ilyen hajtóerő áll a sarkamban. Kell még nyolc festmény. Rendkívül izgalmas. Kissmártának ki kell lépnie a világ elé. Hát így legyen.
Emellett persze elzenélgethetek, kell is nyúznom a rebabot, mert három hét múlva Bandungban dharmasiswa-talalkozó, és fellépünk, és úgy tűnik, rám hárul a rebabjáték, de állok elébe.

Jó, jó. Majd küldök képeket. Kerítek digikamerát, lesz dokumentáció. De előbb befejezem az éppen aktuális festményt.
Mindenkit, szeretettel.

Április 7.