További kalandok

Előjáték

Az úgy volt, hogy megint elmaradt a latihan (próba) vasárnap délután pak Panggah pendopojában. Gondoltam, akkor megyek a Mangkunegaranba pak Hartonohoz, de előbb megnézem, mizujs Kesivel. Kesi aztán elhívott egy esti zenés összejövetelre, ismerősei házába, ahol egy zenekar kroncongot játszott, és ő is énekelni volt hivatott. Hát jó, lássuk is, mi az a kroncong. Állítólag portugál gyökerű zene, elég vidám, gyors lüktetésű, valóban van valamiféle latinos íze, de elég érdekes helyi hangzásvilággal elegyítve. Hegedű, gitár, ukulele, cselló (amit a hónuk alá fognak, és úgy játszanak rajta, mintha basszusgitár lenne), később aztán még egy fuvolás is megjelent. Igen vidám hangulatú zene, jókat mulattam. Nameg skicceltem a zenészeket, a cseverésző társaságot. Kesi megkért, hogy énekeljek én is, mondom micsoda, hát a Ngimpit azt tudod, kroncong verzióban is elő lehet adni (igen érdekes feldolgozás a gamelán hangzásvilág után).
Dehát miért is ne, eléneklem.
Akár holnap is -mondta Kesi- merthogy csatlakozni szándékoztam a Pak Enthusszal (ejtsd Pantusz) esedékes pentasra, ugyanis PE wayang golekkel (fabábokkal) is játszik, és erre igazán felcsillant a szemem. Hát miért is ne csatlakoznék. Igaz, hogy 5 és fél óra az út az előadás színhelyéig, Tegalba, (amiből aztán 7 óra lett), de sebaj, mivel meglehetősen izgatott Pak Enthus wayang-gyűjteménye.

Sindhensors

Végigjátszva, végigélve egy ilyen pentast elejétől végéig, beleláthattam, hogy meglehetősen kemény pálya ez a sindhen-élet. 7 óra utazás, maszkírozás, öltözködés, hajnali négyig csillogás, szereplés, szórakoztatás, frissnek és vidámnak látszani folyton, akkor is, amikor majd majd leborul az álmosságtól a székről, vagyis a kis gyöngyökkel díszített, párnás zsámolyról, amin nyolc órán keresztül egyhuzamban térdeplő ülésben üldögél, és legyezi magát, és csipeget az ételből, és amikor nem énekel, megnézi magát az énekeskönyvébe rejtett tükörben, újrapúderezi az izzadó arcát, mobiltelefonon sms-t ír, beleásít a legyezőbe. Aztán meg énekével, hangjával tündököl a színpadon. De böfög és fingik is olykor, egész jól hallhatóan, ez egy sindhen betegség, hogy szépen kikészül az emésztőrendszerük a folytonos mozdulatlan üléstől, a rendkívül szűk, elszorító ruhától, nameg a majszolgatástól, a sok földimogyitól…
Aláírom, hogy a jávai női viselet, legalábbis az ilyen elegáncs, megjelenős, meglehetős börtönérzést tud nyújtani egy idő után. A bandungi pentason öltöttem először magamra az új kebayámat, és a teljes jávai díszruhát. Másfél óra elteltével azt hittem, megbolondulok. Nem kapok levegőt, kalodába vagyok zárva, minden szorít, fojtogat. Jó. Lehet, hogy az alsó ing kissé szűkre lett szabva (vagy az is lehet, hogy meghíztam)? Mert egyébként nem kell feltétlenül fuldokolni egy ilyen öltözékben, de ahogy elnézem a sindheneket, sportot űznek a karcsúsításból, van aki egyenesen fűzőt hord. Ez különösen a dundiknál érdekes, ahogy itt-ott kibuggyannak a hájpárnák. Nameg a felpockolt mellek.
Én már elejétől fogva tudtam, hogy ez a sindhenség nem az én kenyerem, énekelni ettől függetlenül persze jó, csak úgy szórakozásból.

A rémálom megszűnik annak lenni

Már akkor éreztem, hogy itt gáz lesz, amikor feltessékeltek minket a színpadra, és láttam, hogy milyen hatalmas tömeg gyűlt össze. Ez nem egy kis falusi előadás volt, hanem egy nagy város szülinapi mulatságára rendezett haccacáré, Jáva egyik legjobb, legprofibb dalangjával.
Előérzetemet megerősítette az a tény, hogy sindhen guest-sztárként üdvözöltek, Martha dari Hongaria. Ajjaj. Azt sem tudtam, hova és hogyan süllyedjek el. Pak Enthusnak már le volt adva a drót, hogy jövök. Kesi mondta, hogy ne féljek énekelni, de arról nem volt szó, hogy 1-2 ezer ember bámulja majd a színpadot, meg engem, és azt, hogy miként csinálnak belőlem bolondot.
Bolondot persze nem kell belőlem csinálni, magamtól is éppen eléggé az vagyok. Egyébként pedig mindenkiből bolondot csinálnak, nem csak belőlem. Hogy kik? Mindjárt elmesélem.

Gyerekkorom óta van egy visszatérő rémálmom. Valami előadáson szólítják a nevemet, kihívnak a színpadra, a reflektorfénybe, a publikum bámul, minden tekintet rám figyel, és várjak a produkciót, és gőzöm sincs, hogy mit kell előadnom, nem tudok semmit, sose tudtam, vagy már elfelejtettem… és borzasztó kínosan érint az egész.
És lám, egyszercsak ott volt ez a kép, az álom manifesztálódva az életemben, ott álltam a színpadon, mikrofonnal a kezemben, a dalang és egy ripők komédiás kereszttüzében, akik mindenféle hülye kérdéssel vicces helyzeteket próbáltak teremteni…

Hát jó. Játsszuk el ezt a szerepet! Tudtam, hogy nincs visszaút, és végig kell menni, szembe kell nézni vele. Mindig rettegtem ettől, hogy a nagyközönség elé kell lépnem, hogy mindenki engem néz, és én meg bénáskodom. Most azonban rájöttem, hogy ezen a félelmen túl lehet lepni. Ott volt egyrészt a fuvolázás, meg a kroncong-estés tapasztalat, az, hogy igazán nem kell magam komolyan venni, hogy bolond vagyok és szabad, és bármit megtehetek. Akár azt is, hogy eléneklem a ngimpit, hogy hagyom, hadd szórakozzanak rajtam. Amit kérnek tőlem, az csak egy szerep, és ez nem én vagyok, a lényegem az nem ez. Jó kis egoleépítő gyakorlat.
Amikor kiálltam a színpadra, a reflektorfénybe, éreztem az ezer égető tekintetet, hallottam a kacagást… egyszerűen én is nevettem az egésszel. Merthogy bizonyos dolgokat, sőt, szinte mindent csak humorral lehet túllépni és megemészteni.
Hát nem vicces ez az egész? Meglehetősen.
Valami határtalan nyugalom szállt meg. Valahogy kívülről láttam magam, a Bolondot. Akivel bármi megtörténhet, és semmi sem jó, vagy rossz, minden újdonság és érdekesség és tapasztalat.
Elénekeltem a ngimpit, életemben először zenekarral, úgy, hogy hónapok óta nem énekelek… az autentikus jávai sindhen hangzástól oly távol van a hangom, mint Makó Jeruzsálemtől, de legalábbis Rómától. De azért tisztán.  Erőteljes akcentussal. És azért helyén volt minden. (Kesi mellettem állt és ütötte a balungant, a mérőt). Kesi szerint lumayan (elég jó), szerintem meglehetősen béna, asszem a produkcióval nem jutnék tovább a Megasztár elődöntőjén. De nem is ez volt a lényeg. Hanem, hogy képes voltam kiállni. Állni az égető tekinteteket. Vállalni, hogy bolond vagyok. És mindezt valóban a Bolond pozíciójából, érdeklődéssel és örömmel, nem a biztonságához ragaszkodó ego piti kis félelmeivel.
Az is elég nyilvánvaló, hogy ez egy előzetes, vagy felkészítés az elkövetkező jakartai “megpróbáltatásokra”.
  

Pak Enthus

És a pentas amúgy?
Amúgy zseniális volt. Méltán tartják pak Enthust Jáva egyik legjobb dalangjának. Elmélyült tudású, nagyon ügyes és érzékeny, kreatív ember, aki a tradícióra építve egész egyedi színt, kezdeményezéseket visz a wayang-művészetbe. Saját maga rajzolja, teremti meg bábjait, mindegyiken ott az egyedi jelleg,de mégis követve a hagyományt.
Ami az előadást illeti, meglehetősen kreatív és találékony, egész speciális effekteket használ, amin persze Soloban biztos húznák a szájukat bizonyos szenyorok. Effektek? Pl. stroboszkóp, színes fények, nameg a zenekar is, van minden, jávai, bali, szunda hangszerek. A műsorban jaipong (szunda stilus), dangdut, campur sari (ezek indonéz könnyűzenei irányzatok), iszlám pop, tradicionális gamelán (amit főleg Kesi képvisel, prezentál).
Aztán nem is beszelve arról, hogy elég nagy lazaságokat enged meg magának PE, már ami a jávai tabuk feszegetését, vagy csak negligálását illeti… (bizonyos kínos helyzetbe hozva az éppen aktuális sindhent), gondolok itt egyértelmű szexuális jelentéssel bíró jelzésekre, játékokra…
Ugyanakkor van valami nagyon erősen spirituális is az előadásokban, a figurákban, a gununganokban (életfa, lásd a wayangról szóló írást), tekintve azokat a lakonokat (történeteket), amiket választ, és azt is, ahogy megfogalmazza. Jó, használ ilyen-olyan effekteket… de végül is az a lényeg, ami átjön.
És nem utolsó sorban nagyon ügyesen, egész virtuóz módon játszik a bábokkal.

Az ember?
Nagy, pufók, gyermeki arcú, csillogó szemekkel, a jóllakott óvodás vonásaival, a huncutság életteliségével, valami csodálatos bájjal. Focistafrizura, bajuszka, muszlim tokaszakáll, és valami mély, emberi melegség. Nagy mackótest, mégis könnyed ember. Topeng (maszk) nélkül. Hiteles és őszinte.
Bevallom, az előadás elején alig bírtam nyitva tartani a szemeimet, a hét órás utazás kicsit lezúzott, aztán amikor sorra került a színpadi szereplésem, kénytelen voltam teljesen felrázódni…
A harci jelenetek egyébként briliánsak voltak, de ami miatt kitartottam, az természetesen a várva várt wayang golek volt. Hát, hajnali kettőig kellett várni. Végre, a goro-goro, amikor a Punokawanok szórakoznak (ezek a jávai bohócfigurák).
Nem értek jávaiul, de azért van másfajta kommunikáció is, mint a szavak. Bevallom, remek jókat kacarásztam. Sok-sok geg. Kezdve a dohányzó bábtól a fejét eldobón keresztül addig, hogy önmaga figurája is megjelent, és így már két pak Enthus osztotta a humort.
Szóval, megérte. Az első pentas, amit végig bírtam nézni. (hajnali négyig)
Sok részletet nem is lehet elmesélni, de meglehetősen cizellált volt az egész.

Megpróbáltatások és filozófiák

Az este folyamán azért volt egyéb megpróbáltatásban is részem. Amikor megérkeztünk Pak Enthus házába, ibu Nur, a feleség kedvesen vacsorát prezentált a számunkra. Nasi gorenget. Rendkívül éhes voltam, a tükörtojást egész laza mozdulattal halásztam ki a bungkusból (papírzacskó, ugyanis ibu a warungból hozatott nekünk ételt). Aztán hamar rá kellett döbbennem, hogy húsdarabok is vannak benne. Most mi legyen. Legelőször is kikotortam a húscafatokat a számból, a fogaim közül, aztán nekiláttam kivarázsolni a rizs közül a rizst, lehetőleg cafatok nélkül. Persze így is éreztem a dög ízt, és kellemetlen volt az óhatatlanul a számhoz érő hús-textúra, de az adott szituációban úgy döntöttem, hogy megeszem, amit kaptam, mert nagyon éhes voltam, és… mert így láttam jónak. Sokminden megborult már, ami az önbeszabályozásomat illeti, de a húsevés az nem. A húsnemevés egészen belső késztetés, ez újra és újra kiderül. Viszont képes vagyok bizonyos kompromisszumokra, hajlékonyságra, és ezt jó volt konstatálni.
Ahogy a cafatokat halászgattam a számból, eszembe jutott a délelőtti ücsörgésem és filozofálgatásom… mégpedig arról, hogy teljesen letisztultan látni véltem azt a tényt, hogy a világban nincs rossz és jó, csak… indonéz egyszerűséggel kifejezve: ada yang cocok, ada yang tidak (cocok=jól áll, illik, megfelel). Hogyan is lehetne magyarul mondani pontosan? Valami megfelel, valami nem? Valami éppen aktuális, valami nem? Van, ami az én utam, van, ami nem? Van, aminek ideje van, van aminek nincs? Felidéződött bennem, hogy ezt már Rudolf Steiner is megmondta: a rossz nem más, mint az idejét múlt jó.
De minek is állandóan “jó-rossz” kategóriákban gondolkozni. Nekem ez a “cocok-tidak cocok “ sokkal inkább megfelelő.
Igazából az eddigi ittlétem nagy tanulságainak ez a leszűrt esszenciája. Szóval, erre este megkaptam azt a húsos rizst, na ezzel mit kezdesz, pajtikám?
Azt, hogy nincsen szabály! A hús nekem nem “cocok”, még ha éhes vagyok, akkor se, de olyan kompromisszumra hajlandó vagyok, hogy félretolom a húscafatokat, mert az adott szituációban így “cocok”.
Hát így.

A golek

Persze, már megint az előbukkanó belső tűz, szenvedély. Fura vonzódás a bábok iránt. Megint előtört belőlem, dehisz ezt szeretném csinálni (ezt is), fából bábokat faragni. Már régi, régi álmom.
Reggel felkeltem, és óvatosan szétnéztem Pak Enthus házában. Nahát, különös egy hely. Hatalmas épület mindenféle sötét, belső terekkel, zegzugokkal, van ami világos, van ami homályos, ami tágas, ami szűk, az ember csak vonul az egyik térből a másikba, a mindenütt jelenlévő és elraktározott tárgyak összevisszaságában, rumliban, koszban. Milliókat erő fafaragványok és ócskavasak egymás hegyén-hátán, az egész ház mint egy raktár. Elég greenawayes hangulatú.
Szóval reggel elindulok az emeleten (itt-ott matracok, ébredező, fiatalemberek, akik ott dolgoznak a háznál, például bábokat készítenek), nézelődök, bekeveredek egy hatalmas terembe, ami tele van gamelán hangszerekkel. Innen többfelé nyílnak ajtók, természetesen arra indulok, ahol a földön félig kifaragott bábtestek sejlenek fel. A műhely. Bábok. Különféle stádiumban. Hát, kedvemre gyönyörködhetek.
Aztán végre személyesen is találkozhatom Pak Enthussal. Egy nagy, félhomályos, telezsúfolt teremben ül az alsó szinten, nagy faasztalnál. Rajzol. Wayang-kulit figurát. A reggeli már az asztalon (rizs, sülttofu, szószos tempe, sambel, sült kacsa, édes jázmintea).
Beszélgetünk.
Arról is, hogy mennyire szeretnék faragni tanulni, meg az egyéb technikai trükköket is, hogyan mozog a fej, a szem… hogy aztán egyszer a saját bábjaimat is meg tudjam csinálni.
Szívesen tanít. Valamikor, valahogy. Hoz majd fát, meg kést, ha Soloban jár. Amúgy is érdeklik a képeim. Vagy talán majd visszamegyek Tegalba.

Május 27.