Megérkezés
Tépés, hajtás, sietség, utolsó pillanatban elkészülni, izgalom és fáradtság. A repgépen, főleg a szardíniásdobozban, ahova a jegyem szól, nem lehet aludni, még mindig sehol az indonéz fíling, még mindig nem érzem, hová megyek, csak izgalom a köbön, merthogy tudom, az ismeretlenbe repülök, és a mégis ismerősbe. Ezért nem érezném a hangulatot? Vagy mert olyannyira lefoglalt a sok tennivaló, hogy semmi időm és energiám nem maradt a felkészülésre? (ilyen-olyan indonéz témába való beleolvasás, történelmi háttér, satöbbi), ohh, csak legyintek, majd ott, mindent majd ott, meg majd ha a repülőn leszek. A repülőn vagyok, és semmi fíling. Csak fáradtság. Aztán amikor a gép lehuppan Jakartában, Indonézia földjén, valami különös bizsergés fut át a sejtjeimen. Két pillanat az egész, semmi katarzis. Hát itt vagyok újra. A felhők alatt már a szürkület lóg. Csak lopva látom mindezt, meg a távolban integető kókuszpálmákat, ahogy kipillantok az ablakon. Kilépek az ajtón és bennng. Megszűnik a légkondicionálás, rámzuhan a párás hőség. Emlékszem az érzésre, amikor először léptem ki a trópusi éghajlatra anno Balin, és most felkészültem valami még durvább és nyomasztóbb, fejbecsapósabb érzésre, de nem... ott állok a párás melegben, és ez a puha hő(ség) körbeveszi és simogatja a testem. Nem idegen, hanem jó ismerős. Hiszen mennyire tudom és érzem, milyen ez a meleg. És most, hogy itt vagyok, megint minden milyen egyértelmű. Az is, hogy 10 taxis esik nekem, és mindenki felkínálja rendkívül olcsó szolgáltatásait, én mosolyogva elmondom, hogy köszönöm, nem, busszal megyek. Beállok az indonézek közé a sorba, jön a busz, feltuszkolódom a csomagjaimmal, csak a sofőr mellett van hely, így panorámás látkép nyílik az útra. Zötyögök a buszon a város felé, és határtalan boldogság tölt el. Nem tudom, miért. Itt vagyok ebben a teljesen idegen világban, amely mégsem idegen, hanem ismerős. Minden másmilyen, ahogy megszoktam, és mégis egy kicsit hazaérkeztem. Ám még egy kicsit elidőzök Jakartában. Minek is rohanni. Pihizni szeretnék, tényleg egy kicsit megérkezni, nameg így Gézának is el tudom intézni a bélyegezős ügyét. (Géza gamelános társam, aki szintén Soloban töltött egy évet, emellett szenvedélyes bélyeggyűjtő). Utólag látva az eseményeket, azért mégsem ilyen egyszerű minden, de jobb is ezzel rögtön az első nap szembesülni. Például a kantor filateli (bélyeggyűjtő iroda) még sincs nyitva akkor, amikor a Géza mondta, úgyhogy megutaztatom magam meg a bélyegkatalógust is, amit sikerül szépen elhagynom. Erre ebéd közben döbbenek rá, éppen amint a csípős ételtől amúgy is a könnyeimet nyelem. Furamód sikerül egész nyugodtnak maradnom, bár először egy kicsit rosszul vagyok, hogy eltűnt a katalógus, biztos a tuk-tukban hagytam, (tuk-tuk: háromkerekű motoros járgány), na, annak annyi, dehát ez csak egy könyv, szegény Géza, biztos nagyon kiakad, ha elmondom neki, de majd megoldjuk valahogy. Mindenesetre befejezem az ebédet, ami egyébkenet nasi (fehér, ízetlen rizs), nangka (egyfajta érdekes gyümölcs, textúrája kissé hússzerű, mindezt szószosan megfőzik). Tényleg igaz az a szabály, ha azt mondom, ne legyen csípős, akkor az étel meglehetősen csíp, de még nem lángol, ha nem mondok semmit: határeset, ha meg csípősen kérem (kérném)... azt találja ki mindenki maga. Egy év múlva biztos megértem, mi a jó a csípősben, merthogy a legtöbb ilyen meleg éghajlatú országban nyomják magukba az emberek a chilit (itt: cabe-t, ejtsd csabe), most azonban még nem éreztem rá az ízére. Csak arra, hogy csíp (kétszer is). A másik szembesülés, amin szintén jó túl lenni az elején: a szúnyoghálót igenis fel kell rakni éjszaka. De hogy visszatérjek az elveszett katalógus történetéhez: már szinte beletörődök, lenyelem az utolsó falatot is, amikor bevillan, hogy talán nem is a tuk-tukban hagytam, hanem a pénzváltóban, és azért ez nagy különbség, mert a pénzváltó ott maradt helyben, a warung mellett. (warung: szó szerint bódé, de csak így röviden az étkező helyekre használják, amelyek terjedhetnek a bodegától a kis étteremig. A teljes szó egyébként warung makan=étkezőbódé). És tényleg. Ott a sárga zacskó. A pénzváltóban. Elképzelhető, hogy mekkora kő esik le a szívemről. Délután ellátogatok a Taman Minibe. Nahát, megint a bis umum élménye (közjármű). A várakozás, a rikkancsok, a mozgó járműről való le- felugrás, a pénzérmével kopogtatás (ami megfelel a "megállj" jelnek)... az őrült jakartai forgalom, a tömeg, és megint egyedül fehérnek lenni, megint hallani, hogy hello misterrr, vagy haj misszez. A tökösebb gyerekek haj hon-nak hívnak (hon=honey, angolul méz=kedveském), ver arjú from, és mindig van egy kis meglepetés, hogy indonézül szólok hozzájuk... oh, sudah berbahasa, (már beszélsz indonézül), igen, kicsikét, és valóban, mekkora élmény, mennyivel másabb így, mennyivel könnyebb és jobb, mennyivel otthonosabban érzem így magam, hogy az ő nyelvükön szólok hozzájuk... mert ők is másképp viszonyulnak hozzám. Tényleg igaz lehet az, hogy az ember a nyelv és a kultúra által kapcsolódik igazán egy néphez. Talán ezért is tudom itthon érezni magam az idegenben? Itthon... pedig tényleg annyi minden fura és más, mint a megszokott. A trópusi meleg, ami tegnap még simogatott, újabban megmutatta, mire is képes. Folyamatosan izzadok, olyannyira, hogy szinte alig pisiltem. Szegény vesém biztos porzott, eszembe is jutott az indiai tehenek sanyarú sorsa, akiket festékgyártás céljára tartottak. Najó, én még nem rágcsálok mangó levelet... (állítólag így készült az indiai sárga, hogy tehenekkel mangóleveleket etettek, és szomjaztatták őket, így jó sárga lett a vizeletük, és ebből...) Beülök a vonatba, ekszekutív, de mondhatnék hűtőládát is, mert valami miatt Indonéziában ami ekszekutív, az légkondicionált, legalább 15 fokra. Magamra húzok, tekerek minden melegebbnek mondható ruhát. Már négy óra van, felriadok a bóbiskolásból, már Soloban kéne lenni, Ágoston vár a pályaudvaron, de hamar megtudom, hogy még Jogjakartát sem hagytuk el. Majd hat körül érünk Soloba. Ágo – mint persze utólag kiderül – sejtette, hogy késni fog a vonat, de azért kiment időben, biztos ami biztos. (Ágoston a magyar gamelános barátom, akinek hivatalos vagyok az esküvőjére Soloban). Igazán rendes tőle, hogy kijön elém, elvileg már böjtölnie kéne, meg otthon ülnie, de úgy tűnik, Ágo nem akarja ezt annyira komolyan venni, mint jávai kedvese (ugyanis az esküvő előtt megvan az előírt szabály és magatartásrendszer, ki, hol, hogyan várakozik, mit eszik, mivel tölti a napját...) Taxival közelítjük meg a házat, ahol Csaba és Esteban lakik, egész közel az STSI-hez, ahol tanulni fogok. (Csaba is gamelános társ, Esteban mexikói, szintén gamelán zenét tanult egy évig. Néhány hétig lakhatok az általuk bérelt házban, amíg keresek magamnak szállást). Kavargunk a szűk, nevenincs utcákon, és először Sumiba botlunk bele. Sumit már ismerem, kedves ember, most végez a karawitan szakon (karawitan – a gamelán zenét hívják így). Nagy örömmel üdvözöl. Es jerukot (jeruk: mint a citrom és narancs keveréke, es= jég) iszunk és dumálunk egy kicsit. Megjelenik Sigid és Bambang is. Este klenengan lesz, (gamelan zenészek összejönnek, és zenélgetnek), hív, hogy menjünk, Ágo nem mehet, én fáradt vagyok, de az a tudat, hogy itt vagyok Soloban, új erőket önt belém, és semmi kétség, hogy elmegyek zenét hallgatni. Lerakom a cuccokat, megismerkedek Estebannal, eszünk bubur kacangot (babból készült főzelékszerűség édesen, a többiek sűrített tejjel és jéggel kérik, én ezen utóbbiakról lemondok). Aztán jön egy lány is, Kesi, ő visz motorral a zenélés színhelyére. Gyönyörű jávai házban találom magam. Sok ember gyűlt már össze, az egész tulajdonképp búcsúzenélés, mert több dharmasisva (ösztöndíjas diák) hazautazik... Néhány emberrel megismerkedem, evés-ivás, aztán kezdődik a zene. Fantasztikus. Mennyivel másképp hangzik így eredetiben, élőben... nem érdekel a fáradtság. Majd szép lassan kipihenem magam, ezt sem kell elsietni. Később egészen felébreszt az, hogy megtudom, az a ház, ahol vagyunk, diákoknak szolgál szálláshelyül, el sem hiszem, ez eddig a legszebb javai ház, ahol voltam... meg is beszélem bu Kurral, hogy szeptembertől ide jövök lakni. Az egyedüli bökkenő, hogy messze van a sulitól, és mindenképp a közelben akartam lenni... de bekúszott egy ilyen esztétikai szempont is... majd még érlelem a dolgot. Csabáék háza ahol most lakom enyhén üti a lepukkant kategóriát (sőt, különdíjat is érdemel)... de megbecsülök mindent, amit kapok. És borzasztó jót alszom éjjel, különös, intenzív álmokkal tarkítva.
|