Akklimatizálódni

Hát jó, a beszámoló közkívánatra folytatódik.

            Csaba (őt váltom most itt Soloban) megérkezik Baliról, és hallgatom, hallgatom, hallgatom. Egy évig szinte alig beszélt magyarul, úgyhogy élvezettel osztja meg tapasztalatait Indonéziával kapcsolatban. Érdekes az ő szemüvegén keresztül látni a világot. Azt már megtanultam, hogy az ember a másik szemüvegén át látott világot nem ítélheti meg, azaz nem jó, ha magára vonatkoztatja. Beleeshetünk abba a hibába, hogy a mások által gyártott előítéleteket a magunkénak tudjuk (akár tudtunk nélkül is).
Mindenesetre érdekes Csabát hallgatni. Sok fontos információt megtudok, sok segítő, útbaigazító tanács hangzik el, de azért nem veszek mindent magamra.

Az akklimatizáció persze folyik. Enyhe sikítófrászt és hisztériás rohamot kapok, amikor meglátom az első csótányt. Ott rohangál a szobámban. Csaba épp egy perccel azelőtt ecseteli, hogy sajnos mostanában megint elszaporodtak. Magam is meglepődök a reakciómon, de váratlanul ér a ronda, rohangáló állat szemtelen behatolása a személyes terembe. Pedig hát ő is egy lény, Isten teremtménye, joga van a létezéshez. (Csak miért pont az én szobámban?? )
Szegény csótány riadtan keresi a menekülés útját, én kint nyavalygok a szoba előtt, amíg Csaba seprűvel és zseblámpával lesben áll. Aztán meglátok valamit az ágyamon, azt hiszem százlábú, nem, csak egy cecak (ejtsd csecsak, gyíkféle, ártatlan), de nem úszom meg, hogy sikítsak még egyet.
Nahát: kezdődik.
Pedig tényleg nem vagyok egy hisztériás típus. Mi volt ez a reakcióm? Elnézést kérek Csabától, hogy elragadtattam magam, ígérem, félig hangosan – inkább magamnak, hogy többé nem hisztizek…

 Csaba aztán félve közli, hogy van még egy rossz híre. Néha skorpiók tanyáznak a “fürdőszobában” (itteni neve kamar mandi, kicsempézett víztárolóban áll a víz, amit locsolóedénnyel magunkra öntünk, és ami egyébként fantasztikus örömforrás – megszabadulni az izzadt es ragadós bőr érzetétől és tényétől. Kb. negyed órára).
Szóval, Csaba azt ajánlja, hogy a mandiba csak papucsban lépjek be… nohát, ha ezt nem ajánlja, akkor se fordult volna meg a fejemben, hogy a mandiba mezítláb menjek, mert egyszerűen borzasztó koszos, elhanyagolt, olyan hely, ahol legszívesebben semmihez sem érnék hozzá.
Egyébként meg a skorpió nem érdekel. Se kígyó, se béka, se pók. Egyedül a csótány undorít. Vajon miért.

Ráharapok véletlenül egy cabere (csabére, ez a helyi chili, erős paprika) és azt hiszem, kettéáll a fejem, egy pillanatra eláll a lélegzetem, majd csuklási roham tör rám. Leöntök a torkomon gyorsan egy pohár jávai teát, melyben minimum két evőkanál cukor van feloldva, és jó erős.
Aztán leöntök még egyet.
Vajon ez az oka annak, hogy az ezt követő éjjel mindössze egy órát bírok aludni -  nem tudom  (nagyon régóta nem ittam fekete teát).  Forgolódok egész éjjel. Hajnalban hasmenéssel kezdem, majd folytatom  a napot,… hullafáradt vagyok. De az esküvőn meg kell jelenni, nincs mese. Hiszen ezért is indultam el korábban.

Mandizok, felveszem a rózsaszín királylány ruhámat (magam készítette, szép, indonéz muszlinból). Kilépek a szobából, éppen betoppan Sigid. Elkezd gyönyörködni. Már Csaba is szinte útra készen elegáns indonéz öltönyében. Sigid arcán azonban kis  zavart látok… ööö, te nem készülődsz? Nem öltözöl fel? Miért? – nézek én is értetlenül. Hááát… izé… ööö… ez nem hálóing, ami rajtad van? Kipukkad belőlem a nevetés. Szegény Sigid zavarban van, én csak nevetek, de egy kicsit elbizonytalanodva megkérdezem Csabát: tényleg gáz a ruhám? Neem, ööö izé, eddig nem fordult meg a fejemben… ööö, izé.
Elindulunk. A posta melletti templomban lesz az esküvő. Gyanúsan nincs semmi mozgás. Talán rossz időpontot mondott Ágoston? Vagy bármi? Kijön egy bácsika, elmondjuk, hogy miért jöttünk, egy barátunk esküvőjére, satöbbi, a bácsika értetlenkedve néz, micsoda? Össze akarunk házasodni? Nem, nem, dehogy. Miután megússzuk, hogy összeadjanak, kiderül, hogy valahol a közelben van még egy templom. Ágoston és Shinto már ott ülnek egymás mellett a bejáratban, ezen a napon már mutatkozhatnak együtt. Előtte három napig szigorú regulációk vannak. Több szertartás is megelőzi a templomi esküvőt, amiket Ágo beszámolóiból hallhatunk. Van néhány nagyon szép szertartás, mint például rituális tisztítófürdők. Az esküvő előtti napon mi is odamegyünk délután a vendégvárásra. Az ara háza előtti sátorban sok szék, dundi jávai nénik jönnek díszes ruhákban, beírják a nevüket a vendégkönyvbe, Sumi és barátai zenélnek, Shinto izgatott és boldog, Ágoston két és fél fejjel magasabb szinte minden jávainál. Asszem elég jól veszi a lapot a ceremóniák során.
Katolikus esküvő. Zenekar és kórus fogadja az embereket, orgona, fuvola, hegedű és cselló, mindenféle európai dolgot énekelnek, végig a mise alatt is, olyan popdal feldolgozást is, mint endless love… nagydarab papbácsi beszél indonézül, szokásos szövegek, amiket ilyenkor mondani szoktak, a pár a Mária szobor elé vonul, virágot tesznek a lábai elé, a kórus ave Máriát énekel, ölelkezés a szülőkkel, aztán fényképezés.
A jávai esküvő este van, ide sokkal több ember jön, teljes ünnepi pompában. A pár nagyon szép, Ágostont is beöltöztetik jávai viseletbe. A szertartást nem nagyon bírjuk követni, mert valahol a hátsó sorban ülünk, és Csabának inkább beszélhetnékje van. A párnak ilyen-olyan szimbolikus cselekedeteket kell végeznie. Az emberek széken ülnek, felszolgálók folyamatosan különféle ételeket hoznak, meg rengeteg fekete teát (persze rengeteg cukorral). Van némi tánc-produkció is, de az egész eseményt mégis leginkább a fényképezkedés teszi ki. A jávaiak szenvedélyesen szeretnek kamerák elé állni, megörökítődni. Miután mindenki lefényképezkedett az ifjú párral ilyen-olyan verzióban, a terem kiürül, szinte mindenki hazamegy. Ágo es Shinto holtfáradtan és éhesen rogynak le egy asztalhoz, már csak mi és a takarítók vagyunk a teremben. A fiúk elszívnak egy cigit, aztán hazamegyünk.

Az esetleges kellemetlenségek ellenére is jó, hogy itt vagyok. Úgy érzem, itt vagyok minden porcikámmal. Szeretettel gondolok Rátok, otthoniakra, de olyan messze van az egész. És persze: mégsincs. Mert bárki itt lehet, egészen közel. Tán nincs se tér, se idő. A jelen van. A hátam mögött hagytam mindent, és nem is hiányzik semmi. Ugyanakkor bennem is él az egész. A gyerekkor, a család, a hely, ahol felnőttem, meg Budapest, meg Mamáék kertje, a barátaim, az iskolák, a tanítók, a mesterek… minden itt lüktet belül. Az egész világ. De néha jó máshonnan nézni a dolgokat. Néha jó kívülről megcsodálni, úgy, hogy közben másra is rácsodálkozok. Raktam a táskámba karobot, tahinit, mákot… hogy legyem velem egy kis hazai, az otthoni megszokásaim… itt meg eszembe se jutottak, minden ott lapul a táskámban felbontatlanul. Érdekes, hogy a lelkemben megkönnyebbültem, hogy összepakoltam az otthoni életemet, félreraktam a berögzült szokásaimat.
A külföldi diákok hazamennek, a ház ahol lakom elcsöndesedik, és talán én is, az utóbbi napok és hetek folyamatos pörgése után. Soloban bejártam az összes általam eddig ismert helyet... és minden a helyén van. Minden ugyan ott. Most egy kicsit megpihenek.

Salam sayang

2004 08. 14.