Soloi nyár

Még a trópusokon is, ahol azt gondolná az ember, hogy mindig “nyár” van, előfordul, hogy tavaszillatot érzek, vagy koranyáresti fuvallatot, vagy szeptemberi fakó napsütést, esetleg augusztusi hőgutát az elnéptelenedett utcákon.
Figyeltétek már a Csöndet? Milyen a csönd az éjjeli tücsökciripelések és sejtelmes zörejek szünetjeleiben felzengve, avagy egy forró nyári napon délben, amikor még a légy is az árnyékban piheg?
Talán a Csöndről álmodom majd egy évi jávai jelenlét után (közben, alatt…). Talán a hétvégi esküvő-rendezvények is inspirálnak a Csöndről való elmélkedésre, avagy az utána való vágyakozásra? Hogy jön ide az esküvő? Jáván az egybekelés igazán nagy esemény, hosszas készülődés előzi meg, és megvan a ceremóniának, a dolgok menetének a pontos, bevett sora. A háznál tartott esküvők úgy zajlanak, hogy a ház előtt felállítanak egy óriás ponyvát, ami alá székeket pakolnak. A részletekre most nem térnék ki, csak a jelen téma szempontjából jelentős momentumra: egy ilyen esemény általában két napig tart, és hatalmas hangszórókból folyamatosan ömlik a zene, jobbára válogatás nélkül – avagy ponotsan gondos valogatással, hogy mindenki kedvére tegyenek- tradicionális gamelán, (mely megfigyeléseim szerint mindig egy lancarannal indul), aztán hígul a dangdut, a kroncong és campur sari irányába, felvonultatva ezen jávai könnyűzenei műfajok mindenféle képviselőjét és slágergyanús szerzeményét, aztán nem maradhat el az “ázsia-techno”, de még a helyi hardrock sem.
Én nem is értettem, miért kell ennyire bömböltetni a zenét. Jó, azon kívül, hogy így szokták. Mígnem valaki elmagyarázta, hogy azért ez a hangerő, hogy a vendégek biztosan odataláljanak a kampungban az esemény szinhelyére. Nohát. Ez is egy magyarázat. Csakhogy mi van akkor, amikor két rendezvényt is tartanak egymáshoz közel ugyanazon hétvégén (mint ahogy a minap is)? Többek között őrületes kakofónia. És amikor ebbe még az adzan is beleszól, az igazán hab a tortán. Az erre pottyanó cseresznye pedig, amikor vasárnap hajnalban, amikor épp a teletubbies muzsika (ázsia-techno) hangjaira rebbentem pilláim, belekezd a keresztény gyülekezet is a maga dalolásaba. Az utcánkban van egy összejövő hely, és minden vasárnap hajnalban találkoznak a keresztények, és hosszú órákon keresztül énekelgetnek mindenfélét.
Zajügyileg volt más megmozdulás is az utóbbi időben. 27.én volt a polgármester választás, amire a kampányolást már hónapokkal ezelőtt megkezdték. Négy jelölt-pár volt, és ígértek persze minden szépet, fűt fát, nameghogy befoltozzák a kátyúkat a Jalan Kartikán, vagy az éppen aktuális körzetben. Az egész várost ellepték a politikai plakátok, még a legeldugodtabb kampung banánfáira is reklámhirdetéseket kötöztek, mindenhonnan Jokowi Rudi, Hardono, es egyéb nevű komoly, iszlámsapkás férfiak próbáltak rokonszenvesen ránk tekinteni… egy ideig csak gyűltek, gyűltek a plakátok, aztán ahogy egyre közeledett a választás időpontja, beindult a nép bevonásával történt kampányolás. Ez abból állt főleg, hogy az adott jelölteket ábrázoló pólót osztogattak a híveknek, akik aztán motoron végigtomboltak a városon, de valami éktelen motorhangot produkálva, különféle ritmusokat berregtek, sőt, bizonyos esetekben néhány motor összefogott, amelyek hangja különféle hangnemre volt hangolva, és egymásnak felelgetve bőgtek, durrogtak, puffogtak az utcákon. Elcsodálkoztam. Vajon honnan és hogyan szerzik a pártok a híveket? Vajon többnyire ezek unatkozó fiatalok, akik hivatalosan kitombolhatják magukat, kiereszthetik a szelepet, és még uzsonnát is kapnak érte? Nem tudom, ez csak feltevés. Eredeti témánkhoz visszatérve: meglehetősen zajos kis projectek voltak ezek.

Aztán voltak olyan jelöltek is, akik inkább intellektual módon próbáltak a nép szívébe férkőzni, példaul befizettek egy wayangra. Vagyis szponzoráltak egy előadást, sőt, biztos többet is, de egyről konkrétan tudok, mert ott volt Gulonban, és Ági is énekelt. Az egyik iskolai dalang szervezte be, Ági persze örömmel kapott az alkalmon, többször próbáltak is, az viszont ködben maradt egeszen az előadás kezdetéig, hogy miért is rendezik a wayangot. Elképzelhető módon Ági meglehetősen kellemetlenül érezte magát, amikor kiderült, hogy egy politikai kampány közepébe csöppent, (dharmasiswáknak tilos bármilyen politikai részvétel…). Na meg én is. Mint guloni díszpolgár az első sorban ültem, és természetesen kezet kellett ráznom Pak Hardonoval, aki egy ötperces pofavizit erejéig megjelent. Az előadás egész gyenge volt, de végre láttam Ágit énekelni a színpadon. Vicces. Nagyon szépen felöltözött, minden pipec és eredeti jávai, Bu Narto szerelte fel a sangult a fejére (Ez része a jávai női viseletnek, bizonyos formára kötözött  óriás-konty, allítólag igazi hajból, de ezt máig kétlem). Ági még fekete hajfestéket is szerzett, az esztétikum tökéletességéért. A színpadon való megjelenésben a legviccesebb az volt, hogy bár formára beleolvadt a sindhenek sorába, viszont két óriás kék szempár villogott folyamatosan a közönség soraira.

Végül túléltük a választást is, pont a házunk előtt szerelték fel az RT-nk választóhelyiségét, úgyhogy akaratlanul is szem és fültanúi lehettünk az eseménynek. Név szerint szólították az embereket, gondolom mindenki időre volt odarendelve, és hát természetesen volt hangszóró, mikrofon, és mc, dangdut, campur sari, ami kell. 
Az esemény végeztével viszont egy nap alatt eltűnt szinte minden politikai plakát a városból. Ez elég haladó gondolat és tett volt a rendezők részéről.

A kedélyek azonban még egy napra felzaklatódtak, mert az utcában meghalt egy kisfiú. Belefulladt pajtásával a Bengawanba (Ez egy folyó, itt a közelben). Pont nem voltam otthon, Ági mesélte, hogy egyik reggel éktelen sírásra, zokogásra  lett figyelmes. Ez biztos halál. Az anyuka, amikor megtudta. Az érdekes az, ahogy egy ilyen halálesetet lerendez a közösség. Rögtön összecsődültek a férfiak és ponyvákat állítottak fel a ház előtt, s a környékről mindenki odasereglett, részvétet nyilvánítani. De ez itt nem fanyarú arcvágást jelent, hanem jelenlétet, az együttérzés kifejezését, és azt, hogy tudtára adni a másiknak, itt vagyunk, veled vagyunk, próbáld feledni a bánatod. Amikor délután hazaértem, nem is ertettem, mi történt. Rengeteg férfi ücsörgött az utcánkban, mindenhol ponyvák. Aztán megtudtam. A másik meg, hogy ilyenkor a közösség összedobja a pénzt a temetésre. Pak RT, a kerület vezetője mindent lerendezett, irányított, délutánra ott volt a koporsó, estére el is temették a fiút.
Aztán az élet meg megy tovább. Másnap láttam ibut, az anyukát, mosollyal az arcán tologatta kisgyerekét. Mintha mi sem történt volna. Látszólag. A szertartás részeként pedig mindenki kapott egy tál ételt a környéken, részesülve a halotti torból.

Hát akkor most írok valami vidámabbról. Miről is. Mondjuk a zenéről. Befejeződött a tanítás. Az utolsó hónapban egész szorgosan bejártam, mert már csak közös zenélős órákat tartottak, aztán igyekeztem kihasználni a próba-lehetőséget. Az utolsó napon összegzésként nyugtáztam magamban, végül mire jutottam a két szemeszter gamelán-tanulmányai során. Végül el tudtam játszani a Mugi Rahayut minden hangszeren, ciblonon; genderen az ukel pancaran részt (ami igen szapora ütéseket jelent, míg a ciblon szól), rebabon és bonangon is. Itt-ott hézagosan, itt-ott megakadva, a hangzás kurang halus (nem elég finom), de valami azért összeállt. Rájöttem, minden folyamat ugyan úgy működik, és mintha egy SPIRÁLon haladnánk felfele, bizonyos dolgok visszatérek az életünkben, csak a megértés különböző szintjein viszonyulunk ezekhez a dolgokhoz. Vagyis minél többször tér vissza valami, vagy minél többet foglalkozunk valamivel, annál jobban a részünkké válik, annál jobban megértjük. Jó ideje járok már egy utat a rajzolás és festészet területén, úgyhogy van foglalmam a spirál stációiról görbületeiről… meg arról is, mit mond József Attila azzal, hogy “már százezer éve nézem, míg meglátom hirtelen”. Vannak dolgok, amik egyszercsak beérnek. Megtanultam, foglalkoztam vele, félrerakom, újra megtanulom, és újra, és aztán egyszercsak megvilágosodik, miről is szólt az egész.

Ez a gamelán is. Most eljutottam valameddig, aztán érlelődik, és ha úgy hozza az élet, ásom tovább ezt a kutat, szép lassan mélyítve… Spirituális mestereim szájából hallottam a kútásós történetet, hogy valaki vizet keres, leás, és nem talál, aztán itt is, ott is fúr egy lukat, és sehol nem talál vizet, míg ha az első helyen kicsit tovább ásott volna, meglelte volna…  értettem én a példázatot, nagyon is, és törtem is a fejem, de miért van az, hogy én mindenfelé akarok ásni… aztán egy kedves barátom azt mondta, áss csak nyugodtan, itt is, ott is, és aztán majd több kútból zubog fel a víz…
A zene. Egyfelől tudom, hogy csak kontárkodom, mert idő hiányában nem tudok eléggé elmélyülni, de a lényeg a lényeg: Hatalmas örömet jelent.
És milyen az élet, addig fújogattam a fuvolát a barátaimmal csak úgy játszásiból, amíg be nem vonzottam egy olyan helyzetet, ami valóban kihívás. Bu Wied táncdarabját augusztusban mutatják be, és felkértek engem is, hogy a zene megírásában működjek közre. Néhány igen tehetséges fiatal srác került össze, és bevettek engem is a csapatba. Hát, rendkívül izgalmas maga az alkotói folyamat. Ez más, mint a festés, mert csapatmunka. Az is csodálatos, ahogy a tánc alakul, és ehhez a zene… bevallom, még nagyon az elején vagyunk, és az idő igen sürget. Vannak már kész dalok, többet most írunk, aztán ezt még össze kell illeszteni a tánccal…
Nincs mese, össze kell szednem az eszközeimet. Ez is az a bizonyos spirál. Emlékszem, amikor ovis vagyok, és Apa visz át Nagymarosra Lizát és engem szolfézsórára, kis szalmatáska, benne a hangjegyfüzet, cerka és radír, és milyen jó érzés gombócokat rajzolni  vonalakra…
Mivel rossz a memóriám, muszáj jegyzetelnem, és kénytelen vagyok összeszedni a kottaírási képességeimet. Jó sok éve nem írtam már kottát, de rájövök, nem is olyan bonyolult ez, és mint valami mely kútból, előások valami ismeretet, amire most szükségem van. Lehet, hogy utáltam egy időben a szolfézst, és én voltam a fő komplekéső (Visegrádról Nagymarosra, ahol a szolfézsórákat tartottak, komppal lehet átkelni), de valami mégis rámragadt, és most a Spirál következő szintjén használom ezt az ismeretet.  Aztán, hogy mi lesz az egészből? Majd meglátjuk. Maga a folyamat, a zenén keresztül való kommunikáció, az újabb emberi kapcsolatok, barátságok szövődése egészen csodálatos. Bu Wied körében egyébként nagyon szeretek lenni. Mióta megismerkedtünk, minden héten elmegyek hozzá, nagyon friss és családias is egyben a légkör, sok tehetséges ember, alkotói energiák, móka, kacagás. Aztán most jön a nagy munka. (ha meggondolom, a guloni zajártalomhoz azért mi is szépen hozzájárulunk, Ági az énekgyakorlással, és valljuk be, a fuvola sem egy halk hangszer, nem beszélve a ciblonról, nameg a zenehallgatásaink, másfajta zenei ízlésvilág darabkáit felhangoztatva a kampunglakók  körében)

Mindemellett még egy képbe belevágtam, bár Pak Nur mondta, hogy a kiállításra elég ami van, dehát ez olyan narkó, amit nem lehet csak úgy abbahagyni. Sőt. Most kezdek beindulni. Jönnek az ötletek folyamatosan. Végre megfestem a Bált.  A táncolókat, zabálókat és zenélőket… Már azt is tudom, mi a következő téma, de erre valószínűleg már nem lesz időm a nyáron,. (“nyár”? ez a hazai időszámítás…) És hát persze amikor tehetem a gamelánnal is foglalkozom, egy kis ciblon, egy kis gender…

Vágyodom ki a zölbe, kissé bekövültem a városba, végre találkoztam egy jávaival, aki nem lusta gyalogolni, Wahyuval talán néha eljutunk az erdőbe kirándulni. (Wahyu az egyik zenésztársam). A múltkor felmentünk a Candi Cetohoz. Már hónapok óta készülök erre az útra, de egyedül nem mertem nekivágni motorral, mert hallottam, hogy elég veszélyes, nagyon meredek és kanyargós az út. A Candi Ceto, úgy mint a candi Sukuh középkori  hindu templomegyüttes, csak a Ceto még eldugottabb, még nehezebben megközelíthető helyen egy hegy tetején.
Letérünk a főútról, falvakon keresztül haladunk, kávé, szegfűszeg és teaültetvények mellett, csodálatos trópusi burjánzó erdők, rizsföldek, hegyoldalak… odaérünk a hegyekhez, valóban, az út egészen meredeken kaptat fel szabályosan a felhők közé, az út mellett a hegyoldal szinte szakadékszerű, lent a falu mintha LEGO játék lenne, és egészen olyan érzésem van, mintha repülőben ülnék, vagy nem is, olyan, mint amikor álmaimban repülök, a motoron a szél az arcomba csap, alattam a falu részletei egyre jobban eltörpülnek… Maga a Ceto egészen különös energiájú hely. (ezt az ellenerők is tudják, a templom bejáratához két telefonátjátszót állítottak..) Az épület elrendezése, és különösen a szimbólumok igen figyelemre méltóak. Középen van egy hatalmas kör alakú kőteknős. Egy majapahit király (akinek a nevét elfelejtettem) tervezte az egészet, olyan király, aki halálakor egyenesen az égbe szállt, moksába ment, eltűnt a fizikai teste. Hát, biztos és tényleg tudhatott valamit. Begyalogolunk az erdőbe, ahol sírhelyet akartak emelni a királynak, de holttest nem lévén csak egy jelképes emlékmű van eldugottan a fák alatt… Vörösfenyők! Hónapok óta nem kirándultam, valami belém hasít, hát mennyire hiányzik az erdő, a természet közelsége! Olyan erdő, ami akár otthon is lehetne. Vörösfenyők. És Csend. Csak valami távoli gamelán zenét hoz felénk a szél. Meg néhány madár csevegését.
Imádok motorozni. Vezetni is, de főképp csak ülni rajta, hagyni, hogy valaki biztos kézzel vezesse, behunyni a szemem, és engedni a szelet, hogy csapdosson, és arcomat fürdetni a napfényben. Wahyu egészen meglepődik, hogy egyszeriben a figyelem középpontjába kerültünk, én már hozzászoktam, hogy londo így, missterr úgy, meg az egyéb megjegyzésekhez, de kedves barátomnak úgy tűnik nem volt még fehér ismerőse. Jókat nevetünk.

A motor. Mióta van A Motor, a szótáramban megjelentek ilyen szavak, hogy benzinkút, olajcsere, nembeszélve a karburátorról. Most már minden elromlott ami elromolhatott (ugyebár Murphy törvénye szerint,) (majdnem) mindent kicseréltettem, amit lehetetett avagy kellett, és olyan pöpecül gurul a jószág, hogy az csak na. Most már nekivághatok a déltengereknek az áhítozott robinzonozásra, de úgy tűnik elfoglaltságaimat tekintve, hogy ez augusztus végére marad. Addig is élvezem a soloi kardigános estéket, az éjjeli szelet az arcomon…

Julius 3.