Pacitan

Mióta megérkeztem Indonéziába, azon járt a fejem, hogy mennyire jó lesz újra látni és érezni a tengert. Végre megszületik az elhatározás: irány Pacitan!

Kivételesen hajnalban nem a kakasok meg az adzan ébresztenek, hanem az óra, na persze, hogy akkor csörög a vekker, amikor valami okból kifolyólag bírnék aludni, ám boldogan kelek fel, mert útra kelek, kiléphetek a városi zajból, és újra láthatom a tengert.

Már úton vagyok, amikor Carola hív, hogy meggondolta magát, és nem jön, így Ludekkel kettesben vágunk neki az útnak. Terminal bis, ezer kérdés, persze csak a szokásos, ebből a TOP 4: honnan, hova, hány éves, házas-e. Zajos busz, hátsó ülés, ahova finoman (egyesek, pl. Ludek szerint) durván becsap a szél, (természetes klíma-berendezés), aztán gyümölcsevészet, blimbing, jeruk meg sawo, ez utóbbi az újonnan kipróbált gyümölcs, úgy néz ki, mint egy krumpli, nagyon édes és eléggé kásás, asszem nem lesz a kedvencem... de azért finom.
Wonogiri környékén megjelennek a hegyek, Baturetno után pedig már valóban fent járunk magasan, szűk, erdei szerpentineken kanyarogva. Gyengébb idegzetűeknek nem tanácsos elől ülni (hátul se, dehát valahogy csak el kell jutni a célponthoz...). Meglepődve látom, hogy száraz és kiszikkadt minden, a fák kókadoznak, itt-ott kiégett, sárgás fűcsomó, száraz falevelek, törött gallyak... valami más élt az emlékeimben, valami nagyon dús, burjánzó, élettől lüktető táj. Hát igen. Két éve az esős évszakban jártam erre.

És lááám: a tenger! Fentről meglátni az öblöt. A mély-türkizkék vízen csillámló fehér habokat. Aztán bebaktatni az útról a partig, a bungalókig, a szálláshelyre, amely ott van 50 méterre a homokot csapdosó hullámoktól.
Berohanunk a vízbe, akar két kisgyerek, ugrálunk a hullámokban, és hagyom magam, hogy sodorjon az áramlás, hagyom, hogy az apró buborékok körülvegyék és bizsergessék a testemet, hogy a hullámok belegörgessenek a homokba, hogy mindenem telemenjen a finom kvarcdarabokkal, és orromon-számon prüszköljem a sós, halszagú tengervizet.
Óóó, üdv sellők és vizitündérek. Üdv a víz angyalainak, a Tenger Nagyasszonyának és Urának.
Üdv a szélnek, mely átjárja minden porcikám, csak állok a parton, nézem a zászlókat, melyeket kifeszít a szél, figyelem rezgő remegésüket, kicsit olyan, mint amikor a balinéz táncosok remegtetik finoman ujjaikat, én is zászlóvá válok, testem a rúd, s kék ruhámat kifeszítik rajtam a levegő angyalai. Mintha minden sejtembe behatolna a szél, mintha minden városi koszt, szennyet, füstöt kifújna belőlem a szél... ó bárcsak a kusza gondolataimat is kifújná, o bárcsak csend lehetne belül, hogy meghallhassam, miről is beszél a szél. Mindenesetre megáll az idő.

A part kihalt, messze néhány halász csomózza a hálóját, csak ketten bóklászunk az öbölben, biztos érdekes látványt nyújthatunk a néhány felbukkanó, kíváncsiskodó fiatal szemében. Két fehér, akár hyporeklámnak is beillő némber. A kíváncsiskodók aztán közelebb merészkednek, kezdődik a hajjmiszter, meg ami ilyenkor szokás, de ez még kibővül azzal, hogy minta uang, vagyis adjál pénzt, mondjuk nincs nálunk (tényleg), de erre felfedezik a gudang garamot (ez egy cigi) Ludek zsákjában, s mint a sáskák lecsapnak rá. Ahogy Ludek megkínálja őket, olyanokká válnak, mint velős csontra akadt kutyák...  Nem is, mint banánt kaparintott majmocskák rohannak zsákmányukkal szerteszét. Így egy kicsit nyugtunk lesz, ám miután menthetetlenül elszívták a lejmolt cigarettát, visszamerészkednek.
Ja. Ludek? Cseh fiú, leendő osztálytárs. Magas, vékony fiú, hosszú, hullámos, szőke hajjal, világító kék szemekkel, nagyon enyhe bandzsítással, állandóan mosolygó szájjal, ártatlan arccal. Harmónia.

A Nap. A szél. A víz. A homok. Minden elem együtt. Megszűnő idő. Azon merengünk, hogy mitől is más itt minden. Vajon miért engedem, hogy itt megszűnjön az idő?
És állok a homokban, karjaim kitárva, belefeküdve a szélbe, mellkasomban érzem a hullámok dübörgését, bőrömön a homokszemek csiklandozását, hajam csapdos, libben erre, lebben arra, szívemben öröm, békesség.

Reggel csendes teázgatás meg álommesélés, fényképezés a parton, lehet rögzíteni, birtokolni a látványt, amit előző nap csak érzékeinkkel akartunk befogadni, kelapa muda, szívószállal kiszívni, kanállal kikaparni, naés egy kis cukorszirup is, aztán a tenger, újra a tenger, a hullámok, a sós víz, a csepegtetős vár, nem is emlékszem, mikor építettem utoljára homokvárat vízparton... éppen itt volt már az ideje. Ebéd az egyetlennek tűnő parti warungban, Ibu emlékszik rám, hogy egy éve itt jártam, mondtam volt az kettő is, kérdi, hogy van a barátnőm, (Brigivel karácsonyoztunk itt anno Pacitanon), mondom jól.

Aztán irány a Goa Gong. Ez egy cseppkőbarlang, mint kiderül. Gyönyörű. Lenyűgöző. Rájövök, hogy sosem jártam még cseppkőbarlangban. Nagyon fülledt, meleg, párás odabent a levegő. Aztán amikor az előttünk lévő kis, de annál hangosabb társaság elhagyja a barlangot (végre), hihetetlen csend szakad ránk. Ugyan azt a lüktetést érzem a fülemben, mint a Bromon. Amikor egyszercsak elül minden zaj.
Félhomály van, itt-ott egy egy lámpa megvilágítja a természet felülmúlhatatlan leleményességgel megalkotott szobrászati alkotásait. A sok sok ezer és millió éves kövek között elenyészik az én emberi idő-léptékem, simogatom a köveket, kristályokat. A földi létezésben megjelent két szélső világ találkozik: ásvány és ember, ásvány, mely csak fizikai testtel bír, s ember, kinek van teste, melyet átjár az élet, ahogy a növényt is, átjár a lélek, ahogy az állatot is, s megtölti a szellem, mely csak az ő privilégiuma...
A barlang kizárja az élet zajait, csak vízcseppek koppanása hallatszik, és a mi halk szuszogásunk. Ilyenkor döbbenek rá, hogy a világban mennyi zaj vesz körül. Az egész barlangnak van egy kis science-fiction hangulata is, amire rátesz az itt-ott vörössel való megvilágítás hatásvadászata.
A barlang mélyén kis tavak-pocsolyák vannak, megmosakszunk benne, kellemesen frissítő a víz, bár Ludek azon viccelődik, hogy na, szedjünk össze egy kis férget. Ez kissé ünneprontó. Jó, persze, csak viccnek szánta. Hahaha.
Amikor kilépünk a barlangból visszaérkezünk az életbe, újra kapunk rendesen levegőt. Mozog a levegő! Mozog a világ! Telik az idő, emberi léptékkel, s minden zajong a maga módján. Aztán ahogy közeledünk Solo felé, a zajok csak erősödnek...