Hangulatok

A pirkadat ráfekszik testével a városra, és elindul az élet. A  kakasok négy óra  körül elkezdenek kukorékolni az ablakom alatt, negyed ötkor megszólal az adzan. Törökországban, ahol először találkoztam az iszlámmal, elvarázsolt a mohamedánok imára hívó éneke, volt benne valami gyönyörködtető és misztikus, itt viszont valahogy nem lopja be magát a szívembe ez a dalolás. A mecsetek egymást érik, és nem kimondottan a legszebb hangú énekeseket választják ki eme nemes feladatra, sőt a hangosbeszélő is meglehetősen torzít… így olykor kornyikálásnak és óbégatásnak hat a hívó szó. Persze, ennek is megvan az erőteljes hangulata. Néha… néha azért az is előfordul, hogy gyönyörűen egybecsengenek az énekek. Néha.

Ha visszaalszom a kakasok és a muzulmánok éneklése után, gyönyörű akváriumban ébredek reggel. A szobám fala és a függöny halvány türkizzöld színű, nem az a hideg, kórházi árnyalat, hanem van benne valami kedves és megnyugtató. Türkizzöld lebegés. A függöny megszűri a reggeli Nap fényét, és az éjszakai álmodásból átúszom a nappali álomba. Elhúzom a függönyt, és minden reggel megcsodálom az ablak előtt pompázó bougainvillea fát, telis teli van gyönyörű ciklámen virágokkal, és ahogy a Nap fénye megtörik a remegő szirmokon, rózsaszín reflexek keverednek a türkiz alapérzésbe.

A Kraton Inggeris kertje a bougainvilleával az ablakom előtt

A szobám

A reggel még kellemes, simogató. Az uszoda egész közel van, öt perc alatt odaérek. Alig úszik pár ember a nagy medencében,  teljes hangerőn szól Withney Houston, egyéb amerikai férfipopsztár vagy a campur sari (indonéz popzene), a medence mellett körben Miki egér, Donald kacsa, Pluto, Hófehérke és a hét törpe embernagyságú szobra mered bárgyú tekintettel az örökkévalóságba, aztán van még dinoszaurusz meg kiselefánt, aminek az orrából spriccel a víz, ja, és a sarokban egy Mikulás. (???). Meg pálmafák.  És aztán van zuhany is, meg nagytükör. Úszok, úszok, sokat, egyre jobban megtalálva az összhangot a légzés és a mozdulatok között.

Tekerek a bicajon a városban, (szívom a rettentő füstöt, mindig elhatározom, hogy veszek egy kendőt az orrom elé, de ezidáig csak terv maradt), három sávban húznak el mellettem a motorok, teherautók, buszok, és motorok és buszok és motorok, néha lehagyok egy bejakost, néha megküzdök egy-egy útkereszteződéssel. Bár van lámpa, olykor nem olyan egyértelmű, mi is történik. Egészen kaotikusnak és ijesztőnek hathat a kívülálló szemében az indonéz városok és utak forgalma, de amikor benne van az ember, akkor valahogy érzi a helyét a káoszban, valahogy egyértelmű, hogy a káosznak hogy kell lüktetnie, mozognia, kavarognia. Biztos, ami biztos, azért vettem egy bukósisakot, zöld. Szóval tekerek a bicajon, amit még Géza örökített Csabára, Csaba meg rám (már Géza is használtan vette), jobb esetben egyenesen vagy felfelé, rosszabb esetben lejtőn gurulok, és imádkozom, hogy a fék még tartson ki egy kicsit – de ha lehet, inkább nem használom a féket, legalább is azokon a helyeken, ahol újabb emelkedő követi a lejtőt, ahol adott a természet adta fékezési lehetőség. Persze, ezt is elterveztem, hogy elmegyek végre a bengkelbe (=műhely), és megnézetem, mit lehetne kezdeni a járgánnyal, de csak úgy indonézesen legyintek: ah, majd holnap. Majd. Minek is bármit elsietni.

Az egyik legcsodálatosabb indonéz nyugalom- és béke-sziget a Mangkunegaran kraton (szultáni palota) kis próbaterme, ahol péntek délelőtt összejönnek az öreg gamelán zenészek, és játszanak, „gyakorolnak”. Ráncos arcú, görnyedt hátú, vékony testű, teljesen lenyugodott, szinte álom-állapotban lévő bácsikák ülnek a hangszerek mellett, érződik, hogy végigzenélték az egész életüket, a vérükben van a zene, minden hang, minden sor, minden ritmus… egy gendhinget (hosszabb zenedarab) akár egy órán keresztül is játszanak. Figyelem a kenongos bácsikát, akinek csak minden “sor” végén kell ütnie, vagyis négy gotro, vagyis 16 hang után, nézem, ahogy átszellemülten, vagy csak éppen bambán elmereng, ki tudja merre jár, de a kenong mindig ott van a helyén, egy fél hangnyit sem késhet (azaz pont, hogy éppen késik egy kicsit, mert a lassú tempóban a kenong egy kicsit csúsztatva, késve üt, de ez a késés mindig pontosan a helyén van).  S a többi bácsika is ki tudja, lélekben éppen hol lebeg. Itt megszűnik az idő. Egy ősz emberke tálcán nagyon nagyon édes jázminteát hoz, a poháron tető, mely leemelés közben cuppan egyet, ahogy a tető és a pohár közé bekötött cukor elengedi magát. Valahogy ez a tea hozzátartozik a klenenganhoz, ahogy más, egyéb eseményekhez is. Aztán a Mangkunegaran kraton kis pendopoja helyt ad a helyi műkedvelő gamelán zenészek próbáinak is. Itt vegyesen vannak idősek, fiatalok, egészen kezdők és haladóbbak. Ide mi, európai gamelán-kedvelők is nyugodtan beülhetünk zenélni. Pak Hartono nagyon kedvesen fogad, teljesen képben van Magyarországot, Budapestet, Csehországot és Prágát illetően (Ludekkel megyünk, cseh kollégámmal) Ááá, Puskás és Kovács! Meg a híres cseh focista (akinek elfelejtettem a nevet). Pak Hartono viszont vérbeli zenész, nemcsak a fociról, de a gamelán zenéről is tud egyet s mást. Minden hang ott van a fülében, fejből ír fel egy csomó darabot a táblára, magában dudorászva a dallamot.  Jó sokszor félreütünk, elcsúszunk, s látom, hogy Pak Hartono minden egyes tévesztésnél összerezzen, mindent meghall. Minden hangszert egyszerre hall, mindenről tud, mi történik. A durvább hibáknál odakurjant, persze csak finoman, vagy inkább erőteljes pillantással jelez, vagy mondja hogy ma, ma, vagy lu (jávaiul 5, 3, ugyanis itt a hangoknak számaik vannak) amikor a kempulos konzekvensen valami mást – eléggé fülbántót – játszik. Hát ez az. Ez az, ami annyira hiányzott nekem otthon, hogy valaki vezesse az együttest, irányítsa, lelke legyen.
Természetesen itt is van édes jázmintea.

Megyek az utcán. Tekerek a bicajon. Itt-ott, bárhol. És sosem úszom meg, hogy beszóljanak. Hajjmisszterr, haladóknak hellomisszez, haoarjú ajlavjú, hihetetlen, hogy még sötétben is, sityakkal a fejemen, az utca túloldaláról kiszúrnak, és hihetetlen örömmel kurjongatnak és üdvözölnek, és… beszólogatnak. Nem, itt nem lehet elvegyülni. Maradok fehér, tudatalatti gyarmatosító-emlékkép. A mássá lenni vágyás itt is nagy üzleteket működtet, ahogy otthon virágzik a szoláriumbiznisz, itt az illatszerosztály tele van különféle fehérítő kenceficékkel.

A mangó íze a számban. A mangó és a papaja. Nameg a banán. A kisbanán, a nagybanán, a dundibanán, a sültbanán, a bundásbanán, a banáncsipsz, a banánkrém a leker nevű édességben, (félbehajtott palacsintaszerűség, középen az édes banánmassza). A blimbing és a salak. Az előbbi a csillaggyümölcs, szolid, visszafogott, nem hivalkodó, kellemesen édeskés-savanykás, lédús gyümölcs, az utóbbi, bár szalak-nak kell ejteni, valóban emlékeztet valami salakszerűségre, értsd a magyar salak szót, sötétbarna, pikkelyszerű héja van, csepp alakú, belül fokhagymaszerű gerezdek, és nagy, fényes, barna mag, eddig nem sikerült megszeretnem, pedig többször is próbálkoztam vele. Marad a mangó. A papaja. A banán. Nameg néha az ananász. És a jeruk. Van alma is, import, tán Ausztráliából meg Kínából, az egyik legdrágább gyümölcs. Egyébként az ázsiai árakhoz képest a gyümölcs itt elég drága. 
És aztán van a bubur kacang hijo, az apró, zöld babból készült főzelék, amit megcukroznak, és raknak még bele ketan hitamból, vagyis fekete, rizsszerű gabonából készült nyunyát, meg kókusztejet. Nagyon finom. A kelapa muda. A fiatal kókuszdió. Lecsapják a tetejét, szívószállal ki lehet szürcsölni a levét (bugyborékolni is lehet, bár ezt nem illik, hm, ugyan nincs benne a jávai etikettben), aztán kanállal kikaparni az éppen fejlődésnek indult kókuszt. Van olyan verziója, hogy zacsiba töltik a nedűt és a kókuszdarabkákat, ebbe jöhet az olvasztott pálma vagy kókuszcukor (amit itt gula jawa-nak, jávai cukornak hívnak), szívószál, és már mehet is… Mindenféle italok. Nagyon zöldek, nagyon sárgák, nagyon pirosak. Kedvelt belevaló a rizslisztből készült nyunya-darabkák, amelyek a különböző színű édes levekben úsznak, ebből vegyítenek zacskóba vagy pohárba, ahogy tetszik. Néha gyümölcsdarabkák is kerülnek hozzá, meg kókusztej, meg jég, meg szirup… bevallom, ezt még nem bírtam megkóstolni.
Van rizs minden mennyiségben, meg tempe (erjesztett szójabab) és tofu, és zöldségek, kankung, ami egy zöld levél, daun pepaya, papajalevél, zöldbab kukoricával és tempedarabkákkal és természetesen rengeteg cabeval, (csili), szójacsíra, egyébcsíra, nangka, ami megfőzve teljesen úgy néz ki, mintha hús lenne, terong, ami a padlizsán, pecel (pecsel), ami földimogyoróból készült édes szósz,  és van mindenféle hús is, de ezekről csak olyan élményem van, hogy például amikor a Matahari (ez egy áruház) sarkánál lévő warungban ebédelek, mindig szőrös nyakú csirkefejek kandikálnak kifele a tálból, hatalmasra tátva csőrüket, szinte hallom a sikolyt. Sült halak, csirkecombok, pálcikára húzott húsdarabkák = sate. A satéhoz még párosul gondolatomban az elmaradhatatlan füstszag, ahogy legyezik a faszénparazsat, és a füst elegyedik az égett hús szagával… lehet, hogy sokan közületek ezt ínycsiklandozónak gondolná, én nem.

A ház, ahol lakom, a Kraton Inggeris (=angol palota, mivel egy hajdanában Jáván gamelán zenét tanuló angol férfinak a háza, aki évente egyszer megjelenik, a köztudatban aztán ilyen néven fut a ház) csupa titok. Tele van régi, díszes, faragott, jávai szekrényekkel, bútorokkal, maszkokkal, hangszerekkel, füstölőillattal, virágszirmokkal, rumlival, kosszal és tisztasággal, rézedényekkel, csodákkal, tombakokkal (lándzsa), egerekkel, hangulattal és szellemekkel. Néhol hatalmas a rumli, az összevisszaság, de úgy érzem, mindenhonnan csodák kerülhetnek elő. Kinyitok egy szekrényt, régi bábok néznek rám.
A ház gondját mas Seno viseli.
Csöndesen slisszanok, próbalom megtalálni az életteremet, a határokat, figyelek és érzékelek, egyébként egészen otthonosan érzem magam. Sok szellem lakik a házban, állítólag. Seno néha látja is őket, és beszél velük. Állítólag jó szellemek, a gonoszok elől védve van a ház. Mindig ég füstölő, gyertya, és olykor ételáldozattól roskadozik az emeleten az asztal.
Különös álmaim vannak, ez persze nem újdonság. Álmomban jött egy jávai asszony, és genderezett. Én is elkezdtem genderezni tanulni, már régóta álmodom erről. A gender hangjáról és hangjával. Mas Bambang tanít.

A szobámban van egy alacsony asztalka, ami mellett törökülésben lehet ülni, ez is egy régi vágyam volt. Szépen berendezkedtem, és végre elkezdtem dolgozni. Azaz festeni. Azaz még csak a vázlatokat rajzolom, mert még nem sikerült minden festés-kelléket beszerezni. Pelan-pelan. Lassan-lassan. Ötletben azonban nincs hiány. Aztán van egy szekrény is, a ruháimon kívül ott laknak a szúnyogok, és arra is volt példa, hogy egy macska bérelte ki éjszakara, persze tudtom nélkül, így majd frászt kaptam, amikor reggel – valószínűleg ő is igen megijedve – kirontott a vackából, és egér-, azaz macskautat nyert az ablakon keresztül (minden bizonnyal ott is mászott be).  Az utcán egyébként láttam egy félig szénné égett macskát. Sok macskának valamilyen okból kifolyólag hiányzik a farka, azaz annak nagyobb része.

Napközben iszonyat hőség van, teljesen elkábító. Állandóan ragadok az izzadtságtól, de ez mégis másmilyen, mint otthon. Itt például ritka a büdös ember, pedig mindenki izzad. A saját szagom is más itt. Ha nincs egyéb dolgom, Ráma herceg történetét olvasgatom a délutáni beájulós időszakban, amíg el nem alszom.

Este aztán meg lehet könnyebbülni az enyhülő levegőben, itt minden nap megismétlődik az a könnyed, nyáresti hangulat, amit július-augusztusi éjszakákon érezhet otthon az ember. A Kentingan (ez a kerület neve), ahol lakom nagyon életteli. Különösen este, amikor az emberek kiülnek a házuk elé, és csak vannak. Sokan gitározgatnak, énekelgetnek, dobolgatnak, néha kiszűrődik egy-egy kostbol (szállás) a genderen vagy rebabon való gyakorlás hangja, innen-onnan meg a campur sari. S jön a sate vagy a bakso (húsgombócleves) árus, kis kerekes bodegáját tolva, de olykor-olykor csak a bicajra van rászerelve az étkezde. Minden egyes ételnek megvan a maga hangja is. Hogy melyik melyik, még nem tudom beazonosítani, de van amelyik kolompokkal csörög, van amelyik műanyag dudával dudál, van aki egy bonangot ütöget, van ki pedig tányért… Nameg vannak a jégkrémárusok is, azzal a borzasztó műdallammal, ami itt nananaaaa, nananaaa, nananananananana nananaaa, és ez újra, és újra és mindig. Ivannal, leendő mexikói osztálytársammal tapasztalatot cseréltünk, hogy saját országunkban hogy szól a jégkrémes csalogató (vagy elborzasztó) hangja. Egyszer ettem fagyit, nem tejből készül, így egészen ehető volt. Csak… számomra azért mégis túl hideg.
Szóval, az este. Megyek haza a kompjúterestől, vagy az internetestől, vagy a wajang előadásról, élvezve a Kentingan mindig nyüzsgő hangulatát. A Kraton Inggeris kertje viszont nyugodt, a csirkék, kakasok, pipik elnyugodtak, van, amelyik a bambuszketrecében kuksol, van, amelyik az eresz alá függesztett bambuszrúdon ül, és várja, hogy reggel legyen, és újra kukorékolhasson. Több ketrec, akarom mondani kalitka is lóg az eresz alól, még a házban bent is, és madarak laknak bennük. Kedvelt jávai szokás, hogy madarakat tartanak kalitkában otthon. Minden nagyobb városban van madár- meg kalitkapiac.

A piac. Mindennek és mindenkinek megvan a helye. Két éve minden ugyan úgy volt, ugyan azok a nénik ugyan ott árulnak. Elkezdtem összebarátkozni néhánnyal. Persze, még így is jóval többet fizetek, mint a helyiek, de azért egy kis beszélgetés után már máshogy állnak hozzám. Mindent végigbogarászok, majdnem mindennek megkérdezem a nevét, amit persze azon nyomban el is felejtek, de fel fogom írni, és megkérdezem, mi mire jó, és kérek egy-egy példányt, darabot, hogy majd kipróbáljam. Pelan-pelan. Szép lassan. Annyi, de annyi újdonság van, amiről gőzöm sincs, hogy micsoda, mindenféle gyökerek, fakérgek, levelek… szeretnék megismerkedni velük.

Szóval, belépek a Kraton Inggeris kertjébe este, kőlépcsőn jutok le a kis kertrészig, a földön a ciklámen virágok, egy Ganésa szobor előtt mécses ég. Belépek az üvegajtón, nagy térbe jutok, itt vannak a hangszerek. Leülök a genderhez, és gyakorolgatok egy kicsit. Külön-külön egész jól megy, de még nehezen áll össze a két kéz. (pelan-pelan).

És akkor jön az egyik legfantasztikusabb állapot, amikor fáradtan elnyúlok vízszintesben, és kíváncsian várom, hogy éjjel mit adnak az asztrálmoziban. És majd kezdődik egy új nap. És majd kezdődik az iskola is.

Szeptember 6.