Bromo

Van még pár nap az orientasi (=az ösztöndíjas diákok eligazgatása, nyelvtanfolyammal egybekötve) előtt. Nagyon vágyom a tengerhez, hogy hemperegjek a forró homokban, hogy csapkodják a hullámok a testemet, aztán a Sors mégis másfelé tereli az utamat. Soloban találkozom Csonka Gáborral, aki a Csaba barátja, egyébként magyar utazó, kilenc hónapja rója Ázsiát, és éppen Soloban várja, hogy az indonéz kantor immigrasi (bevándorlási hivatal) nagy kegyesen meghosszabbítsa a vízumát. Míg Gábor várakozik, odaköltözik, ahol én is lakom. Bevallom, örülök, hogy nem kell egyedül lennem a házban (Esteban és Csaba már hazamentek). Persze vannak állandó bentlakók, csótányok, skorpiók, (már kettőt is találtam a fürdőszobában, Csaba híresztelése tényleg nem vaklárma volt). Szúnyogok és cecakok is. Egy ember jelenléte azonban sokkal megnyugtatóbb.

Egy darabig kitartok Pacitan mellett (tengerparti falu), de Gábor addig pedzi a Bromot (ez egy vulkán Kelet-Jáván), hogy úgy döntök útitársul szegődök mellé. Persze, a Bromot is beterveztem, merthogy sokan meséltek róla, milyen fantasztikus hely. Jó. Hát akkor legyen a Bromo.

Pénteken megvan a pecsét, Gábor szárnyal a boldogságtól, másnap hajnalra tervezzük az indulást. Az óra elvileg ötkor csörög, de negyed kettőkor éktelen viszketésre ébredek, valami dög szúnyog megint összemarta a karom, szúnyoghálón innen vagy túl… mindenesetre nem tudok visszaaludni. 6 után már a buszpályaudvaron vagyunk, Gábor elmegy a cuccaiért, amiket indonéz barátjánál hagyott. Kb. negyed órát töltök egyedül a pályaudvaron, de már minden kószáló ember tudja, hogy honnan jöttem és hová megyek. Az ilyen hírek mindig futótűzként terjednek. Általában megkérdezi tőlem valaki az információt, és innen-onnan tudakozódnak az emberek a már felvilágosulttól, hogy mi is az ábra. Hihetetlen az a buzgóság és izgalom, amivel az indonéz emberek mindent meg akarnak tudni. Arról nem is beszélve, milyen örömmel kurjongatnak a fehér ember után, hogy haaaj miszterrr.

Miután Gábor előkerül, felszállunk egy Surabayába tartó buszra. A reggel hűvös, kellemes, elsuhanó tájak, hurrá, újra utazom, milyen rég óta nem mentem bele a Világba, csak úgy, hogy bármi megtörténhet. Igaz van egy cél, de mégis ott bujkál ennek a “bármilehet” spontánságának az öröme.
A busz zajos, árusok és zenészek hada lepi el folyamatosan, blimbinget eszünk (csillaggyümölcs), HVG-t olvasok (tavalyit), sakkozunk, többnyire előnyben vagyok (de csak azért, mert Gábor időben figyelmeztet öngyilkos lépéseimre), a végén aztán mégis bebukom, feladom.

Nem megyünk el Surabayáig, mert fölös kitérő lenne, Mojokertonál kiszállunk, Gábor stoppolni akar. Jó, ráhagyom, én biztos nem stoppolnék, de most követem az ő utazási stratégiáit, szokásait. Szóval, kiszállunk, eszünk főtt kukoricát, megint rámjön a hasmenés, sikerül bekéredzkednem egy mandiba, s mire megkönnyebbülve visszatérek, kb. 15 ember tolong körülöttünk, mindenképpen tudni akarva, hogy honnan jövünk és hova tartunk… végül éppen jön egy kisbusz, ami elvisz Pasuruanig. Közel a tenger, a sziget északi partja. A táj változik, kiégettebb minden (fura ez, azt gondolnám a tenger mellett nedvesebb a levegő), csúnyák a falvak, jellegtelenek, koszosak. Pasuruanból végül stoppal megyünk Probolinggoba. Keresünk valami warungot, ami itt nem is annyira könnyű történet. Végül sikerül valamit ennünk, (rizs és egy kis zöldség), aztán találunk kelapa mudát (fiatal kókuszdió, ki lehet inni a levét, meg kikanalazni a nyers húsát, nagyon fincsi). Ismét próbálkozunk a stoppal Cemoro Lawang felé, az utolsó faluba, ahonnan meg lehet közelíteni a Bromot, de nem állnak meg. Aztán jön egy  kisbusz, ami oda megy, 7,5 ezer rúpia fel a faluig, állítólag két órás út. Beülünk, várunk. Elindul a kocsi, de miért az ellenkező irányba? Ja, csak tankolt. Vissza a pályaudvarra. Várunk és várunk. Előjönnek a két éve Balin szerzett tapasztalatok, emlékek a várakozásról, és a türelmetlenség jeleit kezdem felfedezni magamon, pedig tudom, hogy ez nem segít, úgyhogy csak belesüppedek a székbe. Várok, várunk… végül csak összejön a kívánt utasmennyiség, és egyszercsak elindulunk. (Indonéziában ugyanis nincs menetrend. Vagy van elég utas, vagy nincs.) Már nagyon esteledik, de még látok valamit az útba eső falvakból, meg a tájból. Az út meredeken felfele tart, a növényzet bedúsul, mindenütt fák, és a házak megint takarosak és rendezettek. Ezt tapasztaltam a Soloba vezető vonatúton is, hogy a hegyekbe érve minden olyan zöld lett, harmonikusabb, tisztább, a falvak rendezettek, a házak szépek… és itt is. Az emberek színes, két rövidebb oldalánál összevarrt, vastagabb anyagból készült sarongot hordanak a vállukra tekerve, tényleg, itt hűvösebb az idő. Van egy kis Dél-Amerika fílingje az egésznek (persze még nem voltam ott, de ami filmekből és képekből megmaradt,  ezt juttatta az eszembe. Gábor is ugyan erre a következtetésre jutott). A táj gyönyörű, de sajnos hamar besötétedik, és már csak a beszűrődő friss erdőillatban gyönyörködhetünk. Végre valami természeti környezet a városok zaja, kavalkádja és szmogja után.

Nagyon fáradt vagyok,  ragadok az izzadtságtól és a kosztól, s mindez a hidegben egy kicsit rámkövül, nem tudom, ismerős-e valakinek az érzés… A mandiban jéghideg zuhany van, hú, de jó, hogy edzett vagyok, egyébként rendkívül jól esik a hideg víz, a megtisztulás, a hűvös, hegyi levegő. Sötét van, csillagos az éj, és a nagy sötétségben csak a vulkánok tudata dereng, örülök is kicsit, hogy sötétben érkeztünk, mert így másnap hajnalban majd meglepetés lesz a látvány. Különös érzet a vulkánok közelsége. Amikor a buszon felfelé tartottunk, valami megbizsergett bennem, olyan érzésem volt, hogy egy nagy intenzitású energiahelyen járunk.

A zuhany után elnyúlok az ágyon, és csak hallgatom, hogy lüktet a zaj a fülemben. Az egész napi buszberregés, nyüzsgés, kiabálás, beszéd tompán dobog belül, míg kint megdöbbentően Csend van. Határtalan csend.

Hajnali negyed kettőkor már felébredek, és nem tudok aludni. Az óra fél háromkor csörög, összeszedjük magunkat, és elindulunk a kilátóhelyre, a Gunung Penanjakanra, amely 2770 méteren van. Kiindulási pontunk 2000 méter. Azért indulunk ilyen korán, hogy odaérjünk napfelkeltére, az út állítólag 2,5 óra. Gyönyörű csillagos az ég, itt-ott lehull egy * (mindig kívánni akarok valamit, de csak az jut az eszembe, hogy legyen meg az Ég akarata). Teljesen sötét van, az út mentén kunyhókban dereng csak egy-egy halovány fényforrás, valahol pici lámpa, néhol parázs. Hűvös van, sőt hideg, de azért mégsem nulla fok, mint ahogy beharangozták. Követjük az utat a sötétben, nézzük a csillagokat, és érezzük a körülöttünk lévő táj sűrű jelenlétét, érzékeljük a hegyek körvonalát, sőt, még azt is, hogy a távolban egy vulkán füstöt ereget. De látni még semmit sem látunk biztosan, ez a különös az egészben, hogy meg kell várni, amíg felkel a Nap, s fényével bearanyozza a tájat. Érdekes sötétben mászni, sok helyütt egész meredek az út, szerencsére viszek zseblámpát. Tényleg kb. két és fél óra alatt érünk fel a csúcsra. Rengeteg, rengeteg dzsip, sejtjük, jó nagy tömeg lehet fent, perszehogy, szinte alig férünk a korláthoz, a keleti égbolt már világos, és ahogy mégis keresztülfúrjuk magunkat a tömegen, feltárul a mesés látvány: lent a mélyben egy hatalmas kráterszerű mélyedésben a Bromo, melyből füst és gőz távozik folyamatosan, mellette a Batok, egy pici, de már nem működő vulkánkúp (2440 m), és a háttérben a fenséges látvány: a Semeru, amely 3676 méterével a táj fölé magasodik, és kb. 15 percenként füstöt pöfékel. Klasszikus vulkán-kép. Az egészet persze nehéz szavakkal visszaadni. Nagyon hideg van. Jól jön a "Bromosapka", amit előző este vettem a helybeli árusoktól, talán kicsit sajnálatból, mert olyan reménytelenül árulták portékáikat az éjszakában, s ahányszor kitettem a lábomat az épületből, mindig megrohantak. Szóval, tényleg hideg van, de a látvány feledteti velem, hogy lefagy a kezem. A Nap emelkedik, egyre jobbak a fények a fotózáshoz, bár furakodni kell, hogy ne lógjon bele ember a képbe. Persze, ez a (többségében indonéz) turista-tolongás levesz az egész fílingjéből, de a látvány annyira erős, hogy a tömegérzet hamar eltörpül mellette. S egyszercsak azt vesszük észre, hogy csak pár ember lézeng körülöttünk, a dzsipek a Bromo felé veszik útjukat. A hideg ellenére maradunk, és élvezzük a csodás látványt, mely egyébként keleti és nyugati irányban  is igen megnyerő. A távolban mindenhol vulkánok magasodnak a mélyebben képződött felhőréteg fölé. Eszünk ananászt, fényképezgetünk, az emelkedő Nap melege enyhíti a didergést.

Érdekes a visszautat világosban látni. Emlékszem még egyes gödrökre, talaj-érzetekre, és most mindezt meg is láthatom, milyen. Visszaérünk a faluba. A kis házak körül hagymaföldek, néhol a hagymák közé káposztát ültetnek. Egy helyi warungban megreggelizünk, nasi dan sayur (rizs és zöldség) aztán bedőlünk az ágyba és alszunk pár órát, hogy gyűjtsünk erőt a délutáni Bromo-mászáshoz, hogy belenézhessünk, mit is rejt a kráter.
Nagyon finom, könnyű lávahamuban vagy porban gyalogolunk, míg elérjük a hegyet. Lépcső vezet fel az oldalában a kráter tetejére. (nem lehetett semmi megépíteni azt a lépcsőt… vajon ki és hogyan?) Nagyon különös látvány és érzés belepillantani egy kráterbe.  Egy nagy lyukból folyamatosan gőz meg gáz tör fel, iszonyú kénszag van, nem is bírok sokáig fent maradni, mert felfordul a gyomrom. Különös látvány az a lyuk, mely a Föld gyomrába vezet. Rögtön asszociálok a pokol kapujára, és eszembe jut az ötödik trombitaszó ecsetelése a Jelenések könyvében. A látvány lenyűgöző, de nem esik jól ott fönt lenni. A lemenő Nap fényei viszont gyönyörűek.

Másnap hajnalban Gábor még megmássza a Batokot, én köszönöm szépen inkább csak messziről gyönyörködöm, és inkább az írás-szenvedélyemnek hódolok.
Elindulunk vissza, a zajba, a melegbe, a városba, a nyüzsgésbe… de ott fent még minden olyan távolinak tűnik. Solo, meg minden. A kisbuszos várakozás-történet megint kulminál, inkább ki is szállunk és gyalogolunk lefelé, majd a busz utolér. Fényképezgetünk és borsólevesről, rakott karfiolról, zöldbablevesről, hagymáskrumpliról, lecsóról meg hajdinapástétomól ábrándozunk. (Gábor is vegetariánus).
A hegyekben zöldségeket termesztenek, főképp hagymát, meg káposztaféléket, de látunk néhány paradicsom földet is. Hihetetlen, hogy milyen meredek hegyoldalakat képesek megművelni. A fura az, hogy a warungokban viszont alig találni valami zöldséges ételt itt. Azért szerencse, hogy Soloban elég jól főznek… de a gasztronómiáról majd máskor.

Sukapuráig 14 km az út, ezt sikerül majd két óra alatt megtenni, veszünk répát meg hagymát a piacon, és egy warungban belakmározunk. Probolinggoba már stoppal megyünk (micsoda száguldás…), és itt el is válnak útjaink. Gábor megy tovább keletre, meg vulkánokra, Balira, Lombokra, Comodora, Timorra, és ki tudja hova. Én pedig vissza Soloba. Szerencsére csak kevés “attrocitás” ér, hogy egyedül utazom, mert általában ha ez így van, mindenki megkérdezi: sendiri? Egyedül? Ez egy végtelenül fura és gyanús dolog az indonézek szemében, ha valaki egyedül megy valahová… akár a másik utcába is.
Zaj, tömeg, füst, szmog és meleg. Elsuhanó tájak. Festményeken gondolkozom és boldog vagyok.

08. 25.