Orientasi

Kora délután indulok Soloból vonattal Yogjába, iszonyat meleg van, szinte beájulok. A vonatra egy órát várok, plusz még egy órát késik, így igen hosszú ideig tart az út. Az orientasi (= a külföldi, ösztöndíjas diákoknak szervezett egyhetes, eligazító találkozás, nyelvkurzus, kulturális ismertető, ismerkedő) színhelyére elég kalandosan sikerül eljutnom, mert a fene se gondolta, hogy ennyire messze van, (a városon kívül). A térképen az arányok valahogy másmilyen távolságot sejtettek. Ezért van az, hogy bejakkal (háromkerekes, lábbal tekerős fuvarozó) indulok el, aztán miután felébred bennem a gyanú, hogy messzebbre kell mennem, mint amire számítottam, elcsípek egy buszt, ahol a sofőr egy idő után közli, hogy neki mára már elege van és haza akar menni. De ha gondolom elvisz húszezerért a PPPG-be (ez a helyszín neve). Folyékony indonéz felháborodással kikérem magamnak, és közlöm vele, hogy akkor inkább gyalog megyek. Elvisz még egy darabon, és még próbálkozik egy kis lenyúlással, de szigorúan a helyi tarifát adom neki. Elindulok gyalog, már tök sötét van, kertek mellett haladok, tényleg kint vagyok a város határában. Aztán megáll egy motoros, kérdezi hová megyek, és elvigyen-e, mondom igen, és ez azért tipikusan jellemző itteni dolog, hogy minden probléma nélkül felülök egy idegen ember mögé a motorra (ezek után ez többször is megismétlődik).

Furcsa úttörő- vagy építőtábor hangulat fogad, van némi kétség belül, hogy biztosan akarom-e ezt, de már nincs visszaút. Hála a motorosnak még pont elérem a vacsorát (farkas éhes vagyok), de siettetnek, mert este nyelvi tesztet kell kitölteni, hogy csoportokra tudjanak osztani bennünket. Ez meg is történik, csak nem értem igazán, hogy miért a kezdő csoportba raknak.

Másnap a reggeli után – mely rizs és hús, hiába keresem árgus szemekkel a gyümölcsöt – a jakartai hivatalos személyek előadást tartanak a díszelőadóban a dharmasiswa programról. Van némi rossz előérzetem, hogy egy kissé gáz lesz az egész, de rádumálom magamat, hogy tegyem félre az előítéleteimet. Aztán amikor a főszónok elkezdi végigmondani a program anyagát, amit egyébként már Magyarországon is elolvastunk, az előadás előtt meg újra megkaptunk egy kis füzetben leírva, gyorsan előkapom a papírjaimat, és nekilátok firkálni. Szegény szónok úr leizzad, mire megtalálja a megfelelő angol szavakat, itt-ott megcsörren egy mobiltelefon, stílszerűen a szónoké is, és nem zavartatva magát lebonyolítja a beszélgetést, átadva a szót addig valaki másnak. Hárman ülnek a pulpitusnál, s közben még projektorral a vetítővászonra is kivetítik, amiről szó van.
Maga az információ lényege 15 percben átadható lenne, de úgy tűnik, indonéz szokás, hogy ezt legalább másfél órás program keretén belül prezentálják. Azt sem értem, miért kell elmondani, hogyan történik a jelentkezés, kiket fogadnak el, és hogy miért óvnak bennünket attól, hogy turistavízummal lépjünk be az országba, hiszen akik itt vannak, már megkapták az ösztöndíjat, és az országba is bejöttek – úgy tűnik (nembaj, ezzel azért elmegy húsz perc). Aztán ugyan azt a dolgot mind a három ember elmondja legalább kétszer, hogyha valami érthető volt, akkor az biztosan összekavarodjon. Szorgosan a firkáimba mélyedek, és eszembe jutnak a diákéveim, mennyi fölösleges és unalmas tanórát firkáltam már végig, és tessék, most megint itt vagyok… eszembe jutott, amikor megkaptam a diplomát, végigszaladt bennem: 20 évet töltöttem iskolában, most aztán elég volt, gyerünk ki az életbe, és most tessék. Megint egy újabb iskola. Biztosan akarom én ezt? Jó, jó, ha belegondolok, hogy majd zenélni fogok, az azért mégis más, de az elkövetkező nyelvórákhoz biztosan semmi affinitást nem érzek. Főleg, amikor kiderül, hogy a tanítás tényleg azzal kezdődik, hogy hogy hívnak és honnan jöttél. A vicc az egészben az, hogy az utcán életszerű körülmények között is meg lehet mindezt tanulni. Kitalálták az orientasit, hogy nyelvi, meg kulturális bepillantást nyújtson, és ez biztos hasznos is a frissen ideérkezőknek, akiknek gőzük sincs arról, hova jöttek, de hogy is mondjam… nekem igencsak fura érzés becsöppenni ebbe a kissé mesterkélt világba azután, hogy már hetek óta a valódi Indonéziában élek. Nem találom a helyemet, és nagyon lázad bennem valami, főleg a nyelvórák alatt.
A bölcs belső Hangocska aztán figyelmeztet, hogy nézzek már körül, lépjek már ki egy kicsit a belső párbeszédeimből, és lássam meg, hogy mit akar üzenni az egész. Ha itt vagyok, legyek itt. Itt és most. Mi az, ami bosszant? Miért bosszant az, hogy olyan helyen kell ülnöm, ahol azt érzem, semmi keresnivalóm sincs? Miért érzem azt, hogy nincs keresnivalóm?  Miért nem gyönyörködöm inkább az emberekben, a sokféleségükben, a szépségükben?
Kicsit meg is enyhülök, a következő órán már képes vagyok egészen bugyuta gyerekdalokat énekelni, sőt, tanulok néhány új szót is.
Aztán lassan – lassan szóba elegyedek a többiekkel. Ausztráliából, Thaiföldről, Csehszkóból, Kínából, Belgiumból, az Egyesült Államokból, Ukrajnából, és még sok sok helyről. 29 évemmel az egyik “rangidősnek” számítok, ahogy kiderülnek az életkorok, bár bevallom, itt se néznek többnek 22 évesnél. Szóval, fiatal társaság, és ami meglepő, hogy szinte mindenki dohányzik, kivéve a muzulmán, jilbabos  (fejkendős) thai lányokat, és egy-egy kósza némbert, mint jómagam is. Meglepő, hogy még a japán lányok is úgy füstölnek, mint a gyárkémény. Sok a japán. A társaság nagy része, több mint a fele nyelvet fog tanulni. A kommunikáció elég mulatságos néha, tört angollal beszélget japán, török, kínai, magyar, lengyel egy asztalnál, érdekes, hogy van egy ilyen világnyelv, amibe aztán mindenki beleadja a saját lényegét. A japánokkal vicces csevegni. Amikor esznek, és beszélnek is egyben, mindig a szájuk elé teszik a kezüket. Nagyon hevesen tudnak érzéseket kinyilvánítani, különösen az örömöt, a meglepetést. Hamar képesek elkezdeni sipítozni. Sűrűn bólogatnak. És egyébként nagyon kedvesek. A thaiok visszafogottak, a csehek vagányok. Aztán az is érdekes, amikor indonézül beszélgetek a thaiföldiekkel, sőt az oroszokkal is… ez a közös nyelv, amin megértjük egymást. (gondoltam volna ezt anno az oroszórákon?)

Igazságtalan lenne, ha csak a saját, szubjektív szemüvegemen keresztül láttatnám a dolgokat, mert tulajdonképp az indonéz részről igazán nagy gesztus az egész, és a jó szándék maximális. Teljes az ellátás, nagyon jól tartanak minket kajailag, napi ötszöri étkezés, egyetlen szépséghibával: reggel nincs gyümölcs, amiről aztán megtudtam, azért van így, mert az indonézek nem esznek reggel gyümölcsöt, mert megfájdul a gyomruk, csak rizst esznek, meg húst. A gyümölcs aztán ebéd meg vacsi után jön desszertnek (had erjedjen). Hamar feltalálom magam, és bevadászok némi gyümölcsöt. Egyébként nem értem, az emberek hogy bírnak ennyit és folyamatosan enni. Jó, jó, zabálni én is birok, csak nem folyamatosan…Persze a magamfajta vegának nincs túl egyszerű dolga. Mert amiben nincs is hús… abban lehet – sőt van is egy kis husilé, tojásdarabka, húszsír, ez meg az. Előszeretettel fogyasztom a nyers zöldséget, amit szerencsére szinte mindig prezentálnak. Úgyhogy tulajdonképp  egy rossz szavam se lehet.

A nyelvórákat iszonyú kínlódással élem meg, képtelen vagyok jelen lenni, bármennyire is kitűzöm magamnak feladatként. Végül osztályt váltok, ahol legalább tanulok valamit, de a lázadás nem szűnik belül. Kiskapukat keresek, menekülési utat – aztán belátom, hogy meg kell adnom magam. Sőt, végre egy helyzet, ahol próbára kerülök alázat és önátadás ügyben. Merthogy általában fene jó dolgom van, és mindig azt csinálok amit akarok, és ha valami nem tetszik, akkor fogom magam, és kivonulok belőle. Makacs vagyok és öntörvényű, és borzasztó nehezen viselem, ha korlátoznak. De úgy fogom fel a helyzetet, mint tanítást, úgyhogy próbálom alávetni magam az egésznek, elviselni, és úgy hozzáállni, hogy végre egy kihívás.

Aztán… aztán megadom magam. Feloldódok, tanulok új szavakat, alávetem magam a kötelező színdarabnak (amit utolsó este kell majd előadni), és a próbáknak. Megúszom a narrátor szereppel, úgyhogy nem kell affektálnom és színjátszanom. Nevetünk az egészen egyébkén, tényleg igencsak debil, de végtére jót szórakozunk. Ahogy az lenni szokott, a társaság az együtt töltött idő végére rázódik össze, mire megismerjük egymást, mire összebarátkozunk, már szét is röppenünk. De azért jó tudni, ki hol van, és majd biztos összefutunk az év során.
Az utolsó nap előadjuk a színdarabokat. Bár mi nem nagyon értjük miről szól, a jávaiak jól szórakoznak, és persze mi is – egymáson. Tényleg sok kedves ember került össze, és megkedveltük egymást. Este buli, beszélgetés, énekelgetés, gitározás, táncolás hajnalig (mexikói és argentin barátaink gondoskodnak a latin hangulatról, s együtt rázza magát mindenféle népség, még a jilbabos leányok is…) Jóleső, frissítő érzés ez a fajta örömteli együttlét, és az összetartozás-érzés, annak ellenére, hogy annyi félék vagyunk… s a tánc közben a határok még inkább képesek feloldódni.

Nameg aztán a nyelvórák mellett nézünk Ramayana balettet, Borobudurt, yogjai (yogjakartai) kratont meg batikművészt is.

De… van még itt valami, egy egészen különös és hátborzongató élmény, ami nem hagy nyugodni.

Egyik este elterjed a hír, hogy a faluban van valami táncolás. Túl sok konkrétumot senki sem tud, valaki séta közben látott néhány fiút táncot próbálni, és a helybeliek meginvitálták, hogy jöjjön el az esti szertartásra, és hozzon, akit akar.

Ebből aztán az lesz, hogy kíváncsiságtól felcsigázva vagy 25-en elhagyjuk a “kiképzőtábor” szögesdrótos kerítéssel ölelt területét, és kilépünk, visszalépünk a valódi Indonéziába. Már messziről hallatszik valami monoton zene, amely, ahogy közeledünk, egyre erősebben lüktet. Végül odaérünk a helyszínre, először csak a tömeget látjuk, a falu apraja-nagyja szorosan egymás mellett ülve-állva nézi a ponyvával fedett, karámszerű térben táncoló fiúkat, míg a zenekar monoton, néha felgyorsuló, néha lelassuló, egészen egyszerű dallamot ismételget. (dobok, kendang – indonéz dob, kempul – olyan, mint a gong, csak közepes méretű, felfüggesztett bonangok – ez még kisebb- egy férfi és egy női énekes). Néhány férfi szívélyesen invitál, hogy menjünk közelebb. Igazából gőzöm sincs, hogy mibe csöppenek, milyen táncról van szó, miért, mi és hogyan történik, de lassan – lassan körvonalazódik valami.

Amikor megérkezünk, néhány fiú, kb. 6-10 évesek lehetnek, táncikál mezítláb, szép, színes, táncos ruhákban a poros “karámban”. Aztán belép a tánctérbe egy – két férfi, ostorral csattintgatnak, az egyik fiú mintha vonaglana, görcsbe rándul a teste, lefektetik, lefogják, kiviszik. Hamarosan elfogynak a fiúk, kiürül a tánctér, elhallgat a zene. Egy férfi mikrofonba beszél, odahívja az egyik amerikai srácot, aki szónokol egyet, köszönti a falu apraját, nagyját. Már ott ülök a zenekar mellett néhány diáktársammal, minket is kituszkolnak, hogy hadd fényképezzenek le (ez vicces, olykor fordul a kocka, visszakapjuk mi is a fényképezősdit, ahogy mi, fehér utazók, turisták, meg micsodák lencsevégre akarunk kapni minden szokatlan, különös látványt, úgy a számunkra érdekes és különös látványt nyújtó emberek is előkapják a fényképezőjüket, és egyszercsak mi válunk a fényképtéma tárgyává), jó, szerencsére ennyivel megússzuk, intermezzo vége, a zenekar újra nekikezd, a négyszögű porondra hat, úgy 15-16 éves forma fiú vonul fel, szép táncosöltözékben, fejükön piros, aranyozott sisak, nyakukban aranyozott nyaklánc, arcuk világosra kisminkelve, szájuk vörös, szemük kék. Lassú, ringó, koreografált táncot járnak, csatázós jelenet, lekerülnek a sisakok, helyette díszes kendőt kötnek a homlokukra idősebb férfiak, akik – úgy tűnik – felügyelik az egész eseményt. Folytatódik a finom, apró mozdulatokból álló tánc a monoton, lüktető zenére. Aztán egyszercsak berohan még néhány fiatalabb fiú, és a zene hirtelen felpörög, s olyan gyorsan történik minden, hogy nehéz követni, vizet spriccelnek, ostort csattogtatnak, a fiúk a földön fetrengenek, vonaglanak, rángatóznak… majd mozdulatlanságba merevednek. A zene visszatér a lassabb, ringatóbb verzióhoz, s némi idő elteltével a  fiatal táncosok feltápászkodnak, s mindegyikük elkezd újra mozogni – immár teljesen szabadon, a maga módján. Eltérő karakterek alakulnak ki, van egész otromba mozgású, agresszióval telt, van ideges, vibráló, s van finoman kimért, de olykor felbolyduló. A szemük zavaros, és akkor döbbenek meg igazán, amikor a “felügyelők” néha iszonyút csapnak ostorral rájuk, de mintha meg se éreznék! Szemük a távolba mered, folytatják révült táncukat, és meg se rezdülnek az ostorcsapásokra. 
Szájukba füstölőt nyomnak, némelyikük uborkát eszik. Aztán az egyik főfigura – segítő,  azt mondjak a dalang - ujját ráirányítja valamelyik táncosra, s magához vonzza, irányítja, majd a fiú elvágja magát a földön, rángatózni kezd, négyen lefogják, s a gerinc mentén, vagy a mellkas középső részén alulról felfele lassú mozdulattal mintha kihúzna valamit; van, hogy nem sikerül, a fiú újra transzba esik, visszamegy táncolni, van, hogy többször huzigálják kifelé a szellemet – mert bökjem már ki végre: arról van szó, hogy ezek a fiúk átengedik a testüket ilyen-olyan rendű –rangú szellemeknek – a dalang közben suttog valamit a fülébe, s jó esetben a fiú magához tér, majd elvezetik. Szép lassan elfogynak a táncosok a porondról. Egyszercsak azonban kavalkád támad a nézők között, felborul egy szék, s egy bácsika is bekattan, teste görcsbe rándul, remegve rángatózik… bevonszolják a tánctérbe, négyen lefogják, s a dalang nekilát belőle is kihúzgálni a betolakodót.
Mi meg csak dermedten és zavartan állunk és bámulunk, tudtam, hogy van ilyen, de így szemtől szemben látni… így, hogy egy méterrel előttem fetrengenek ezek a szegény kölkök… nem is tudom. Nagyon furcsa és hátborzongató. Persze csak nekem, és csak én ragasztom oda azt a “szegény kölök” megfogalmazást, mert nekik ez teljesen természetesnek tűnik, és a kultúrájuk részének. 
Annyi, annyi kérdésem van… vajon mire kapok, találok választ egy év alatt? Vajon mit sikerül meglátnom, befogadnom ebből a világból?

09. 01