Úgy gondolom, mégis írok a jakartai kiruccanásról, egyrészt, mert a történet így kerek, másrészt –és elnézést, ez egy kissé egoista érdek- nem akarom ötvenszer elmesélni ugyan azt a históriát. Igaz, hogy nagyon zsúfoltak ezek az utolsó napok itt Jáván, mégis szakítok időt. Merthogy végül arra van időnk, amire akarjuk, hogy legyen. Hát:

Jakarta

Vonatra ülni, előtte kicsit elkésni, csak 10 percet, Pak Nurata agyonizgulja magát, pedig ő az igazán mindent-utolsó-pillanatra-hagyni típus, meg általában elkéső-fajta, most én veszem egy kissé indonézesre a figurát, persze tudom, hogy még belefér…
Pak Nurata. Mivel ő a történet egyik főszereplője, mesélek róla egy kicsit. Balinéz származású művészember, ráadásul királyi család leszármazottja, akinek családjában szinte mindenki művész, táncos, festő, szobrász, vagy egyszerre minden, ahogy pak Nurata is. A származásnak köszönhető-e vagy sem, de a családban többen is rendelkeznek paranormál érzékeléssel, és igen kifinomodott energiákkal. Nagytestű, magasnövésű, ahogy a balinézek általában, vagyis, a közép-jávai emberekhez képest. Mondhatnám úgy is, hogy egy Jelenség. Amibe persze beletartozik a kinézet, a beszéd, és az az energia, ami árad belőle. Bevallom, egy kissé nehéznek érzem ezt a feladatot, hogy pak Nurt jellemezzem. Főképp objektíven. Mert minden gondolatnál azon kapom magam, hogy belső kommentárt fűzök hozzá és szubjektív ítéletet. Sokat beszél, főleg magáról, a művészeti elképzeléseiről, az ideák világában él inkább, s néha van olyan érzésem, mintha nem is ebből a világegyetemből származna. Mindemellett jellemében nagyon indonéz/balinéz/jávai, ami az udvariasságot a mások tiszteletét, a törődést illeti. Olyan ember, aki már a megjelenésével is tiszteletet ébreszt. Sok, rengeteg ismerőse van, rengeteg kapu rögtön tágra nyílik előtte, és sok embernek segít, sokmindenkit felkarol, támogat. Pak Nurata Indonézia szerte elismert festő, de más ázsiai országokban is neve van. Tanít az STSI-n. Tiszta, hiteles ember, és a művészete is hiteles ezáltal. Le sem tagadhatja a balinéz gyökereket, festészete tele van démoni figurákkal, és szimbolikus elemekkel. Technikája nagyon kifinomult, precíz, aprólékos, elmélyült.
Szóval beesek a pályaudvarra (20 perccel a vonat indulása előtt), Pak Nurnak sikerül megnyugodnia, elindulunk. A lelkemben nyugalom és béke, rájöttem, nem kell készülgetnem semmit az útra, a megnyitóra, az egészre, csak legyen bennem békesség és fény, és áramolhatok mindennel, ami felém jön. Nincs bennem félelem, nincs bennem görcs, hálás vagyok a lehetőségekért, az újdonságokért, az új tapasztalatokért, mindenért, amit kapok, amit megismerhetek. Kérem, hogy legyen bennem kellő éberség, figyelem és jelenlét, hogy lássam, mi zajlik körülöttem.

Ezen utóbbi dolgokra igen nagy szükségem van. Jakartába érve kitárulnak új kapuk, amin beleláthatok olyan világokba, amikről eddig csak halvány sejtéseim voltak. Mint például a művészet mint biznisz világa. Hogyan van az, hogy egy festő híres, a másik meg nem, pedig munkájuk nívója egyáltalán nem különbözik… vagy ugyan így az árakkal, miért van az, hogy egy kép többszázmillió rúpia, a másik csak pármillió, holott a kvalitás olykor fordított… ezek a dilemmák nem új keletűek, ez mindig is foglalkoztatott, és persze találtam már rá válaszokat, most azonban jobban ráláttam, hogy is folynak játékok, játszmák. És valóban jó észnél lenni, hogy az emberből ne legyen “gorengan” (ez itt Indonéziában a mindenféle olajban sült finomságot jelöli: sült tempe, tofu, banán, trópusi krumplifélék)… az indonéz szakzsargonban így mondják azt, amikor valakit a bizniszemberek kihasználnak, vagy manipulálnak: mengoreng=megsütnek.

De nem rohanok ennyire előre.
Szóval, megérkezünk Jakartába. A reggel egy Donkin Donatsban kezdődik, ahol Pak Nurataék beszendvicseznek, és ahol először nyúlok hozzá a vegetariánus túlélőkészletemhez, ami jelen esetben fél kiló jerukból és néhány szál répából áll. Kis társaságunk harmadik tagja Bekti, pak Nurata felesége. Feleség főfoglalkozásban, vagyis követi pak Nuratát minden téren. Itt valahogy más értelmük, tartalmuk vannak a fogalmaknak, mint otthon. Az, hogy feleség, az egy pozíció. Bekti értelmes, kalimantáni származású, Jakartában felnőtt nő, építészdiplomával, de most egyetlen dolga van az életben: pak Nurata feleségének lenni.
A reggelt Bekti Jakartában élő családjánál töltjük (ahol pak Nurék másodszor is megreggeliznek). Mandizás, felfrissülés, udvarias társalgás. Érdeklődve figyelem az új milliőt, az új embereket, hogy miként kommunikálnak egymással. Bekti családja dajak-kínai-japán keverék, indonéz viszonylatban magas növésűek, bőrük színe egész világos, szemük ferde vágású. Valami fura, fülemnek teljesen új hangzású nyelven beszélnek egymással. Vicces, hogy a társalgás egyik visszatérő momentuma, hogy pak Nurata a feketesége és “kövérsége” miatt exkuzálja magát. Az alapjáratban is sötét színű bőre még feketébb lett, mióta a “bangunanban” dolgozik, vagyis az építkezésen, a saját házát építi… nohát, ez is egy adalék pak Nurataról: az új ház az új alkotása, műve. Mindenféle tervrajz nélkül dolgozik, öt munkás vitelezi ki  a terveit, ötleteit. Ragaszkodik hozzá, hogy sohasem rajzol vázlatot a képeihez sem, minden ihletből jön… és ezt az építkezés közben is alkalmazza. Bektinek semmi beleszólása nem lehet az épületbe, merthogy az pak Nurata alkotása. Óvatosan kérdezgettem, és nincsenek statikai gondok, esetleg engedélyeztetési problémák, ááá, dehogy. Indonézia, ahogy tudjuk, az a hely, “ahol semmi sem biztos, de minden lehetséges.” (idézet Böszörményi Katitól, aki már 8 éve itt el). Szóval, a tervrajz majd megszületik, ha elkészül a ház. Tehát, pak Nur magyarán lesült. És akárhogy is, ez a bőrszín kérdés itt igen kényes téma. Tudat alatt benne él az emberekben a bőrszín-hierarchia, hogy a világos bőr az természetesen nemesebb.  
A másik érdekes kultúrtanulmány, hogy a családtagok miként járják körül azt a témát, kinek milyen megszólítás illik: adik-kakak-mas-mbak, vagy csakszólítsanevemen. Végül az utóbbinál maradnak.

Node ez itt mind csak egy kis intermezzo, a történet ott kezd izgalmassá válni, amikor eljutunk végre a galériába (miután átverekedjük magunkat a jakartai forgalmon, ami egy őrület…).
Meglátom a képeimet a falon. Egész furcsa. Újra találkozni velük, és ilyen pompás tálalásban. Jót tesz olykor a távolság, hogy nem látom őket, hogy aztán friss szemmel újra megszemlélhessem. A kiállításrendezés egész remek, minden képnek jó helyet találtak, jó a megvilágítás.
A kiállításszervezés többi része viszont igencsak pak Nurata bögyébe kerül, legfőképp a galéria menedzsere.  A kiállítás megszervezése, a katalógus cikkeihez felkért művészeti írók, bapak I Gede Ardiko meginvitálása a kiállítás megnyitására mind pak Nuratán múltak. Igen hamar kiderült, hogy Adhi, a galéria mostani menedzsere elsősorban üzletember, és a művészeti ügyekhez nincs sok köze, egy dolog izgatja: a pénz.  Ez pak Nuratát igen érzékenyen érinti, mivel számára (és számomra is) az elsődleges dolog, hogy a művész mint medium közvetítsen magasabb világok és emberek között. Fontos a műalkotások esztétikai, etikai értéke, és az, hogy anyagi értékkel is rendelkeznek, csak egy következmény. Persze, nem elhanyagolható. De ki melyik pontot tekinti elsődlegesnek – no, itt már eltérnek a vélemények, hozzáállások.
Pak Nurata profi a szakmában, rengeteg kiállítást végigcsinált már ilyen-olyan pozícióban. Adhi igen sok fejtörést okozott neki, és pak sokszor egészen csalódottá vált. A One Gallery egy nagyon jó nevű jakartai galéria, amellyel pak Nurata többször is együttműködött már. Adhi friss ember, körvonalazódik egy történet egy korábbi menedzserről, aki profi volt, művészi és üzleti érzékkel is megáldva, de ki lett túrva-fúrva a helyéről. (ki gondolná: Adhi keze volt a dologban) Pak Sardjonoval, a menesztett menedzserrel aztán módomban állt megismerkedni, mivel pak Nurata jó barátja, és sokat kísérgetett minket Jakartában. Első pillantásra  nagyon szimpatikus benyomást keltett, és beszélgetéseink során egy mélyen vallásos, érzékeny, kutató, önmaga felé törekvő embert láttam meg. Pak Sardjono meghívott minket a házába és kérte, mondjunk véleményt a műveiről, merthogy fest képeket. Autodidakta. Ő csak annyit kért, azt mondjuk: érdemes-e folytatnia, vagy hagyja abba az egészet. Naeznemúgyvan. Én nem osztogatok értékjegyeket, hármasokat, négyeseket, ötösöket. (pedig erre kért). Végül elmondtam amit gondolok. És pak Nurata is.
Dehogy ne kanyarodjak el túlságosan a történet fonalában, mesélek a megnyitóról.

Azazhogy először említést akarok tenni arról, hogy milyen volt a képeim fogadtatása. Telefonon már beszéltem a “fontosemberekkel”, a művészeti írókkal, akik a katalógusba cikkeztek. Pak Nurata Indonézia két mondhatni legnevesebb íróját nyerte meg, akik a felkérésre baráti gesztussal  reagáltak. Mindkettőjüknek nagyon bejöttek a munkáim, dehogy ne aprózzam el nagyon a dolgokat, minden embernek nagyon bejöttek a képeim, bárkivel beszéltem, bárki látta őket. Csupa csodálkozás, fellelkesülés, elismerés.
A kiállítás megnyitására pak Nurata bapak I Gede Ardikót kérte fel, Indonézia volt kultúra és turizmus miniszterét, egy rendkívül művelt, intelligens, 10 nyelven beszélő, finom embert. Bapak Ardiko szívesen vállalta a felkérést (természetesen ő is pak Nurata barátja), és nagyon jó megnyitószöveget mondott. Igen nagy megtiszteltetés volt a jelenléte, és valóban olyan ember, aki előtt olyan érzésem támad, hogy meg kell hajtanom magam, aki tiszteletet parancsol, de nem azért mert “parancsol” hanem mert ez árad a lényéből.

Bapak Ardikoval és Pak Nuratával

Az eredeti tervben az szerepelt, hogy a magyar Nagykövetet is meghívjuk, hogy ő is mondjon beszédet, de személyesen nem sikerült utolérnünk, mert több hetet Magyarországon tartózkodott. Így nem tudtuk, vajon megtiszteli e ő is jelenlétével a megnyitót vagy sem. Végül megjelent. Egészen meglepődött, megdöbbent a képeim láttán, mert valami kezdő játszadozására számított… Szóval, megismerkedtem a Nagykövet úrral, akinek beszédéből rögtön kiderült, hogy remekül forgatja a szavakat és nagyon profi diplomata. Aztán Bapak Gede Ardiko után rögtönzött beszédet mondott, improvizált a megnyitóhoz, tökéletes indonéz nyelven, finom érzékkel, intelligenciával, és diplomatikusan.
Volt egy kis performance is de csak egy egész kis szimbolikus effect, hogy az egyik képem előtt meggyújtottunk egy gyertyát, pak Nurata képe előtt füstölőt, nyugat és kelet szimbólumaként. A beszédekben is sok szó esett erről a kelet-nyugat kapcsolódásról, hogy művészetünkkel hidat alkothatunk két kultúra között. És bár valóban mindketten két különböző kultúrából származunk, ihletforrásunk a képzeletünkben való barangolás, mely túlmutat kultúrákon. Bizonyos szempontból persze mindketten hozzuk a saját gyökerünket, pak Nurata a balinéz világát, én az európai képzőművészeti iskolázottságomat, hagyományokat vegyítve saját belső világom törvényeivel…
Nagy érdeklődést keltett a kiállítás, meg kell hogy mondjam. És azt is, hogy mindenki várja a folytatást. A galériamenedzser már időpontot kért a jövő évre, hogy mikor állítok ki, egyedül, blabla…

A megnyitóra elég sok ember eljött, és éreztem, hogy valami erőteljes energia rezgett körülöttünk, hogy ez tényleg fontos esemény volt, aminek lesz meg folytatása. Például tervezzük, hogy Pak Nurata is eljön Magyarországra, megmutatja az ő világát, beszél és tanít majd a balinéz művészetről, hagyományokról.

A jakartai történet persze nem csak a művésznő szempontjából láttatható, hanem a “szegény kisgyermek panaszai” szerint is, mert azért nem volt könnyű hét, a folytonos alkalmazkodás, más emberek ritmusa szerinti létezés, különösen nekem, akinek a napi magány és elvonulás betevő szükséglet, de tolerancia és kitartáspróba is volt az egész… igen, igen, már tudom, hogy három nap általában, amit még könnyedén bírok a mások ritmusa szerint, aztán… de azért elég jól ment.
Jakarta elég beteg hely. Egy metropolisz, egy teljesen globalizált megaváros, 12 millió lakossal, számomra teljesen élhetetlennek tűnő környezettel, autók és autók, és dugó, eljutni innen oda-onnan ide 2-3-4-satöbbi óra, vannak emberek, akik minden nap 5-6 órát töltenek a jakartai dugóban. Minden szürke, ahogy visszaemlékszem, az ég kékjét egyszer sem láttam, akkora a szmog. Füllesztő hőség. Hatalmas kontrasztok, a mallkultúra, a gazdagság, a töméntelen pénz, és a mérhetetlen szegénység és nyomor közt. Nyomasztó ez a globalizáció árny, ami árnyékot vet mindenre. Folyamatosan fáj a fejem. És nehéz elképzelnem, hogy tudnak emberek így élni. Persze, tudnak.

Erre példa Bu Melani is, akit Jakartában a festők anyjaként, patrónusaként ismernek, egy 60 év körüli dúsgazdag doktornő, aki a vagyonát művészetekre és művészek támogatására költi. 3 kórházban dolgozik, de életkorát meg nem mondaná senki, olyan jól tartja magát, és olyan hihetetlen életenergiával rendelkezik. Bu Melani valóban napi 5-6 órát ül a jakartai forgalomban (természetesen a sofőr vezet), egész nap a kórházakban van, este pedig megjelenik az éppen aktuális kiállításmegnyitón, vagy művészeti eszmecserén.   Stílusában van valami nyersesség. Mély és erőteljes hangján szereti utasításszerűen elrendelni a dolgokat, de mégsem bántó stílusban. Talán, mert hatalmas szeretet és érdeklődés árad belőle. Szívében fantasztikus nyitottság és jóság van. A család rendkívül gazdag, és ez ebben a szerencsés esetben nagyon finom művészi érzékkel, jó ízléssel párosul. Jakarta szívében egy hatalmas, pazar házban laknak, ami inkább egy élettérré varázsolt múzeum…fantasztikus gyűjteményt halmoztak fel, Indonézia különféle tájairól összegyűjtött antik -új faragványokból, tárgyakból, bútorokból, szobrokból, edényekből, porcelánokból, cserepekből, no és kortárs festményekből… A tárgyak, az egész ház elrendezése igen finom érzékről tanúskodik.
Hogy miért is a festők anyja Bu Melani? Mert ahogy már említettem, bu Melani második hivatása, hogy megnyitókra jár és festőket támogat. Házában otthont ad a Jakartában vendégkiállító művészeknek. Így kerültünk mi is oda.

A rengeteg fényképezkedésen (ami indonéz megszállottság) és vacsorameghíváson kívül a jakartai programban többek között szerepelt a “comparative art-studies” is, vagyis az összehasonlító művészeti tanulmányok. Vagyis kiállításmegtekintések. Hát, erről is lehetne mesélni sokat, de… asszem most mégsem. Ha valakit nagyon nagyon izgat, akkor majd személyesen.
Mindenesetre. Egy hét után már nagyon vágytam vissza a szeretett, “falusias” Soloba, a warungokba, az ibu-főztökre, már nem bírtam több kínai étteremre gondolni, a vegatúlélőkészlet hamar kimerült, és nehéz volt beszervezni a programba egy pótló-akciót. Viszont Bekti rákapott a nyers sárgarépa evésre, és egyszer még pak Nuratát is sikerült rávenni (nem én!!!). Szerintem elsősorban az éhség keze lehetett a dologban… Pedig pak Nur húst a hússal. Mindenesetre kifogytam a gatyáimból. 

Sok sok részletre itt persze nincs mód kitérni, nem is szükséges, a lényeg, hogy nagy tanulság volt, fantasztikus ajándék, sok jó emberrel ismerkedtem meg, jó érzés volt áradni, megmutatni a képeimet, látni a világ egy új arcát… és bevallom: már alig várom, hogy újra módomban álljon festeni. A fejem, a szívem tele van ötletekkel, már szinte szétfeszül, igen, ez olyan mint a narkó, ha az ember elkezdi, rákap az ízére, nem lehet abbahagyni. Festeni kell, mint ahogy a halnak vízben kell lenni, ahogy a madár repülni szeret, és ahogy testünk levegőre vágyik…  

Szept. 19.