Pentas és egyéb

Igen, tudom, a napok peregnek, mint kvarcszemek a homokórában, és még mindent, és annyi mindent szeretnék itt csinálni, és minden perc drága, és kéritek, hogy azért írjak még, hogy milyen volt a pentas is, meg egyáltalán, ne hagyjam annyiban, hogy majd otthon elmesélem, hát jó, akkor most, íme, a pentasról. Vagyis a fellépésről.

Próba próba hátán, egy hétig minden nap, Bu Wied cigiadagja növekvőben, adrenalin és feszültségszintje is, összeáll a zene, minden fehér foltot betömünk, a teammunka olykor nehéz, főleg ha 50 embernek kell egymáshoz igazodnia, de túllépünk minden akadályt, a főpróbán minden frankó, először látom egyben az egészet, a táncot a zenével, a táncosokat kosztümben, sminkelve, megvilágítva. Minden klappol.
Hát tessék, ez a kívánságom is teljesült, fuvolázok egy zenekarban, saját szerzeményeket, sok embernek. Amikor betódul a tömeg, elkezdek izgulni. Felejtős vagyok, vajon nem most fognak-e összeakadni az ujjaim. De ahogy az első számot eljátsszuk, és nem gabalyodok bele, szárnyakat kapok, és tudok szívből játszani. Az együttes is együtt van, közösen áramlunk a zenében. Dehát a műsor a táncról szól, és a három táncos, akinek a vállán az egész kompozíció nyugszik, igazán kitesznek magukért. Rengeteget próbálnak, hatalmas munka van mögöttük. Izgalmas végigkövetni a fejlődésüket. Bu Wied igazából koncepció nélkül alkot. 20 év felgyülemlett dolgait sűríti össze úgy, hogy összes táncos tanítványát bevonja a kompozícióba. Néhány generáció felnőtt már a keze alatt. Most a három táncoson kívül van még két csoportja, egy 3-12 éves korú gyerekcsapat, es egy tinilány-gárda. A feladat nehéz, mert nyilván vannak, akik ügyesebbek, előrehaladottabbak, vannak, akik egész kezdők. De Bu Wied összehozza, mindenkinek helyet ad az előadásban, ami szép gesztus, de nem tudom, a darab előnyére vagy hátrányára szolgál-e.

Persze kíváncsian hallgatom az előadás után a kommentárokat. Azt kell mondjam, a zene egész nagy sikert arat, nagyon sokan meg vannak elégedve, lepődve, és különösen egy dal mászik be az emberek fülébe… ne nevessetek, a Tavaszi szél… csináltunk ebből egy feldolgozást, kis etnos beütéssel (a zenék többsége etno – jellegű volt), natessék, megint mikrofonba énekelni, de végül megjön  a bátorságom. Végül a hangom – ami egyáltalán nem különös– is kap némi erőt, meg valamit a belső fényemből, meg talán, hogy különösen cseng a jávai emberek fülében, de páran odavannak tőle.
Két este is előadásra kerül a darab, mind a két nap jól sikerül, szinte telt ház.
A Taman Budaya Seni Arénájában.

Volt aztán HUT RI ke 60. Vagyis hari ulang tahun Republik Indonesia ke nampuluh, vagyis az Indonéz Köztársaság 60. születésnapja. Ez mindig nagy nemzeti ünnepnap, nagy felhajtással. Már egy héttel a nevezetes nap előtt felzászlózták egész Indonéziát. Gyönyörű színes selyemkendőkbe öltözött a világ, úton útfélen umbul-umbulok lebegtek, ezek bambuszrúdra húzott, felfele keskenyedő, hosszúkás zászlók, többnyire a tetején külön kis farkincával, egyszínű, vagy sávokban csíkos, a világ minden színét összekombinálva, mondanom se kell, hogy mennyit gyönyörködtem, micsoda bátorság, micsoda színpompa, színfergeteg, s mindez a ragyogó trópusi napfényben megfürdetve, az augusztusi szelekben megtépázva…
A színes zászlókon kívül persze az elmaradhatatlan piros-fehér lobogók is minden átlag három méteren megjelentek.
A szabadságévfordulóra készülve Indonézia szerte lombákat, vagyis ügyességi vetélkedőket, versenyeket rendeztek. Természetesen ez alól Gulon sem volt kivétel. A versenypályát a házunk melletti füves grundon állították fel, ami nem volt más, mint egy röplabdapálya. A röpimeccsek már jó ideje kedvelt délutáni elfoglaltságot jelentenek a guloni férfaik részére, délután négy fele, mikor alábbhagy a hőség, megindul a nyüzsgés, mindenki kitelepszik  a háza előtti kispadokra, székekre, különösen a pálya környékén. A lomba kedvéért viszont nem csak a férfiak játszottak, hanem Gulon egyes kerületeiből koedukált csapatokat válogattak. Egy táblára írták össze a neveket, és valahogy mi londok is felkerültünk a listára – mint guloni díszpolgárok. Na, ilyen kabarét nem látott még a világ. (jó, ez enyhe túlzás). Sose voltam nagy labdajátékos-tehetség, képzelhető, hogy a gimnáziumi tesiórák röplabdameccsei sem fejlesztették a nemlétező labdaérzékemet, úgyhogy, a csapat, ahova beosztottak, nem profitalt sokat jelenlétemből, azaz nem szedtem  pontokat a csapatnak, de talán éppen a jelenlét volt csak a fontos, az együttlét, a nevetés. Szerváimat látva volt nagy kacagás, de nem bántam, sőt. Jó volt nézni az embereket, az ibukat, ahogy kövérkés testükre ráhúzzák a melegítőgatyát meg a pólót, és beállnak játszani, és látszik, hogy jól érzik magukat, és örülnek egymásnak. Valahogy ebben is az egymás szeretetét, elfogadását, az együttlét, a közösségi lét erejét éreztem. Hangulat-aláfestésként persze nem hiányozhatott a zene, a hangosbemondás, az MC, a mikrofon, a meccsközvetítés.

Lombákat mindenfele rendeznek. A táncos leányzóktól megtudtam még mindenféle érdekességet, milyen ügyességi játékokat eszelnek ki ezen jeles alkalmakra. Ezekből is kitűnik, hogy van valami univerzális együttható, ami minden népnél ugyan úgy felbukkan. Milyen ügyességi játékok? Van egy olyan, mint otthon kb. a májusfa. Jó hosszú, magas bambuszrúd tetejére felkötöznek ilyen-olyan ajándékot, nehezítésként viszont olajjal, vagy valami csúszós anyaggal kenik be a póznát. Van becsukott szemű krupukevés, (krupuk=könnyű, puffasztott, sütött rágcsálnivaló), kiskanálban vízvivés, fejtetőre nagy tálca, evvel gyaloglás… és hasonlók.
17.e előestéjén aztán egy-egy háznál összegyűlnek az emberek, a földön ülnek, beszélgetnek; itt-ott megy a karaoke is, egy helyen majdnem megálltam bámészkodni, de amint elkezdték kurjongatni a hajj misszizt, gyorsan meggondoltam magam. 17-én aztán nagy meglepetésemre a gyerekeket iskolai egyenruhában láttam. Micsoda igazságtalanság-gondoltam magamban, a jeles ünnepnapon nem kapnak szünetnapot a gyerkőcök? Mígnem egy barátom felvilágosított, hogy nincs tanítás, viszont iskolai ünnepségek, zászlóceremónia, beszédek, fejtágítás annál inkább. Jaigen.
Erről ennyit. 

Aztán miről még.
Legyen egy kis Jáva Folyt. Köv. Eszembe jutott még pár dolog, de ezek kevésbé vidítóak. De írnom kell az árnyoldalakról is. Mesélek a jávai emberek kedvességéről, barátságosságáról, naivitásáról, de ennek van egy olyan oldala is, hogy bizonyos dolgokban nagyon tudatlanok, vagy nemtörődömök. Ami például a környezetszennyezést illeti. Igen szemetesek az utcák, az erdők, gond nélkül eldobálnak bármit. A másik probléma, hogy a szeméttől sok helyen égetéssel szabadulnak meg, és válogatás nélkül mindent elégetnek, műanyagot, használt gumikereket… ezt aztán csak tetézi, hogy rengeteg a motor, sok régi, kiszuperált, kétütemű. A légszennyezés – különösen a városokban igen magas.
Az emberek gondolkodás nélkül megesznek minden terméket, ráadásul külön affinitásuk van a kémiailag agyonízesített, agyonszínezett, mesterséges tápokra. Mindenhol használják a monosodium glutamátot és az egyéb kémiai ízfokozókat. Valami miatt nagyon kedvelik a színezett (ciklámen, neonzöld, műsárga és egyéb) ételeket is. Nagy divatban vannak az energiaitalok, az extrajoss például, ugyan az a hatóanyag van benne, mint a Red Bullban, amit állítólag Európában betiltottak. Hallottam olyan történetet, hogy egy gyerek állandóan Extrajosst ivott, és teljesen bekattant, bekómált. De sajnos több olyan történet is kering, hogy gyerekek meghalnak, mert állandóan snackeket, rágcsálnivalókat esznek, és a szervezetük feladja. Sok szülő nem figyel oda ilyen dolgokra, de nincsenek is tudatában, hogy ez nem jó, hogy ezt nem kéne. Annak sincsenek tudatában, hogy jobb lenne kerülni az alumínium edények használatát. Mindenki és mindenhol alumíniumot használ.
A női hiúság tudatlansággal keverve szintén keserves dolgokat képes produkálni. Van az úgynevezett Szalon intézmény, a szépítkező helyek, fodrászat, kozmetika, masszázs, amiben persze önmagában semmi rossz nincs, viszont ezekben a Szalonokban plasztikai műtétek is folynak, masszírozó, kozmetikus vagy fodrászibu –bizonyos helyeken- gond nélkül nekilát egy plasztikai babrálásnak, kis szájnagyobbítás-, orrhosszabítas- (a laposorrú indonéz nőknek valamiért a hosszú orr a különös, a szép), rosszabb esetben egy kis mellnövelésnek. A gond persze sokszor nem marad el.  Innen-onnan ezekről is csúnya történeteket lehet hallani.
Még néhány mozaik: a jávai férfiak nagyon szeretik ropogtatni a csontjaikat.
A gyümölcsöt, a zöldséget és bármit a testtől kifelé hámoznak, a kést mindig elfelé tartják a testtől, és szörnyülködve nézik, amikor az európaiak pucolnak…mondjuk krumplit. Mangót. Vagy papaját. Vagy bármit.
Úton útfélen önkéntes parkolóőrök gondoskodnak a motorokról 500 rúpia fejében. Szájukban síp, amit folyton fújnak, irányítják a forgalmat, és nagyon fontosnak hiszik jelenlétüket.

S legyen némi mozaik az augusztusi soloi életről is?
Jó.
Július eleje óta nem esett eső, a szelek hol elcsitulnak, hol süvöltenek, a por kezdi belepni Indonéziát, a fű kezd kisülni mindenütt, a bőröm elkezd száradni.
Szezonja van a klenkengnek, a jeruknak is újra, kezd érni a mangó.
Minden a maga rendjén.

Festek újra, kis képeket kartonra meg papírra.
Ismét elolvasom a Szinuhét és a 100 év magányt, már nem tudom hanyadszorra.
Zenét írunk, elkészül három szám, amit végül felveszünk stúdióban. Elég izgi. Új tapasztalás. (igazi stúdió, fülhallgatót a fejre rakni, duplaüveges ablak mögött, mikrofon, hangszerek mindenütt, profi technika). Hát persze, hogy más így, mint a meghitt otthoni zenélgetés során, hát persze, hogy furcsa, és kissé merev vagyok, és arra figyelek, hogy ne hibázzak és ne gabalyodjanak össze az ujjaim, és megszólaljanak a magashangok és minden, és újra vesszük, hogy jó legyen, és mindent külön, és összemixelik és megvisszhangosítják, és összeszerkesztik, és szép, szép lesz persze… furcsa. Mikre képes a technika. De azért mégis más, amikor otthon, a szobában tiszta szívből játszunk. Más. Node: Így mások is meghallgathatják. Ti is, ha akarjatok. Majd.

Erről a technikáról jut eszembe még egy történet. Csináltattam magamról egy portrét, a katalógushoz, digitálisat, hogy gyorsan kész legyen. Már a beállításnál átvariáltam a megvilágítást, hogy legyen valami karaktere a képnek. A kompjúterben kiválasztottam, hogy melyik felvételt hívják elő. Aztán amikor a kezembe kaptam a fotót, megdöbbenve láttam, hogy egy idegen, műanyagarcú barbibaba mosolyog vissza, akinek semmi köze sincs hozzám. Kérdem, ez meg micsoda? Értetlenül néznek rám. Kérdem, mit csináltak a képpel? Jaaa, a technika, egy kis retusch, egy kis ködösítés, szem alól karikák, ilyen-olyan úgymond szépséghibák eltüntetése, háttér kifehérítése… ijesztő volt. Visszaadtam, hogy bocs, de ez nem en vagyok. Nekem jó úgy, ahogy van, karikákkal, ráncokkal, oridzsinál. Miért néztek rám furcsán???

Szeptember 3.