Július

Trópusi időjárás jelentés, avagy milyen is a száraz évszak júliusban s augusztusban

A száraz évszak olykor nedves. Ezen sokan meglepődünk, vajon miért esik július elején egy hétig az eső. Hát igen, a globális felmelegedés, zűrzavar itt is. Aztán meg elkezd fújni a szél, idelehelve egy kicsit az ausztrál tél illatát. Háromnapos szélvihar. Micsoda fénykontrasztok! Minden vonal éles, a Nap bár ragyog, mégis egy kicsit fáradt szeptember-eleji hatású. Tudjátokmilyen. Bevallom, nagyon élvezem. Őszi hangulatom van, egészen fel vagyok dobva. Mivel éjjelente csillagos az ég, azaz nem felhős, jól le is hűl a levegő. Annyira, hogy néha szétfagyok. Különösen az éjjeli motorozások alkalmával. Najó.  Ez enyhe túlzásnak tűnhet, pedig mégsem az. Ez nem vicc. Húsz fokban fázom, 15 fokban egyenesen didergek, és a végtagjaim a kihűlés küszöbén állnak. Emlékszem, amikor egy éve idejöttem, és megláttam  esténként az itt tanuló dharmasiswakat kardigánokba és pulóverekbe burkolózva, kicsit túlzónak éreztem. Én akkor örültem, hogy az egész napos hőség után végre lélegzethez jutok, végre megenyhülhetek a kellemes esti frissességben, a lengedező Zaphyr simogatásában. Így egy év távlatából azonban revideálnom kell a nézeteimet, és visszavonnom az elhamarkodott ítéletet. A kardigánok és pulóverek, és ne nevessetek, de bizonyos esetekben a tollkabátok is kellékei a trópusi ruhatárnak. Így egy év után. A jelenség persze felveti azt a kérdést, hogy mi lesz velem otthon szeptember végén megérkezve. Szomorú a dolog, mert szeretem a telet, nagyon szép, de a testem nem bírja a hideget. Persze, rájöttem. A vegetarianizmus nem a jégkorszak alatt terjedt el. Ez a fajta táplálkozás sokkal jobban illik a  melegebb éghajlatokhoz, már csak az állandó pompázatos gyümölcs és zöldségkínálat miatt is.
Visszatérve  a júliusi klímára: azért igen kellemes. 

Készülődés

Kedden elvitték a képeket. Megkönnyebbültem, leszakadt rólam egy teher, üres lett a lakás, kitakarítottam, és belül is úgy éreztem magam, mint egy fehér papírlap, amit újra tele lehet írni, rajzolni. Ugyanakkor kissé nehéz búcsú is, mert olyan ez, amikor a szülő útnak indítja a gyerekét a világba. Hát menjetek. Tudom, ez a dolgok rendje, de szeretem ezeket a képeket, és van, amelyik nagyon hozzám nőtt.
Elkészült a BÁL. Elég erős. Sokat nevettem rajta. Nem is tudom, honnan jönnek ezek a figurák. A kezdeti stádiumban Ági azt az alcímet adta, hogy vér és szar, amivel persze nem értettem egyet, és a végére be is bizonyítottam. (Valóban, mégsem, mondta Ági, de ez az elején még nem látszott…) A kép sokkal inkább a szeretetről szól. Nehéz ezt elmondanom, hogyan. Majd meglátjátok. (ez a kép nem kerül ki a kezeim közül). Bár van rajta néhány szörny, meg fura lény (egy kastélyteremben báloznak emberek, manók, különféle kreatúrák, van, aki táncol, van aki zabál, és persze vannak, akik zenélnek. Stb.). mégis áthatja a képet a szeretet különféle szintjenek a jelenléte. Igazából nem is volt szándékos. Utólag vettem észre. Én csak rajzoltam, ami jött. Éppen ez a vicces, ahogy megfestem az alakokat, közben körvonalazódnak a történetek…
Aztán festettem kevésbé színvonalas képet is, beleveszve a dekoratív játszadozásba, de azért ebben is örömöt lelve. Csakhát jött a címválasztás, ugyebár. A képek nagy részével nem volt gondom, de erre a képre csak nem jött megoldás. (Három nőalak nagyon lebegő hajjal táncol a vízben, vagy levegőben, inkább vízben, jó, legyen víz). Ágitól kérek segítséget, aki kikiabál a szobájából, hogy három percet kér. Eddig tart ugyanis megkeresni Hamvas Béla Karneváljában az éppen megfelelő, éppen ideillő részt. (Ági ugyanis szinte mindenre tud találni éppen megfelelő idézetet a Karneválból. 11 hónap alatt nekem is sikerült végigrágnom magam rajta, s most, hogy valamelyest összeállt a kép, nekikezdhetek az újraolvasásnak, a csemegézésnek. A Karnevál kétségtelenül ennek az Indonéz útnak a kísérőműve). Dehogy visszatérjek az eredeti történet-gombolyaghoz:
Ági megkeresi azt a részt, amikor bizonyos értelmiségiek összeülnek, folyóiratot akarnak alapítani, csakhogy felvetül a címkérdés. Íme némi idézet a műből:

“…legyen Troglodyta, mondom én, sőt, Neotroglodyta. Úgyse érti. Legalább. Nem jó? Vagy legyen Szappan. Szimbolikus cím, ezzel akarjuk a megkoszosodott emberiséget megmosdatni. Nem tetszik? Persze, patetikus kell. Akkor legyen Spartacus…Legyen Éljen az Igazság. Kolumbusz, célzással az Újvilágra és a tojásra. Legyen Pástétom. Kolbász. Nem, legyen Pacal, ez szemtelen, ehhez ragaszkodom, Pacal legyen. Vagy Politeia? Éljen a klasszikus ókor. Legyen Fiat Justitia. Képzelem a papok mennyire megijednének…Por és Hamu. Nagyon jó. Rétes. Most nyújtják. Vagy inkább Mazsola? Legyen Pirkadat. Célzás Böhme és Nietzsche Morgenrötjére. Legyen lócitrom. Inkább korgó gyomor. Paradicsom. Piszkavas. Snájder Fáni. Óriasi. Legyen Csak Egy Kislány. Ez se kell? Mit akarnak? Ennél jobbat nem tudok. Legyen Valag. Ez komoly, nehéz és tömör cím. Legyen Bögre? Legyen a következő: Kis Kacsa Fürdik Nagy Fekete Tóban. Nem, legyen Mit Sütsz Kis Szűcs? Ilyen még úgysem volt. Legyen Kémény. Vagy Szégyenfolt. Lelkiismeret. Vagy Tüske, vagy Pipaszár, vagy Furulya. Elefánt... Legyen Nincsen pénzem de majd lesz. Négyszögletű Kör, Odvas Fog, Ragacs, Jupiter, Gáz, Kávéskanál, Deszkakoporsó. És végül mégis Jelenkor lett. Extremitee inferieure.”

(aki a részletekre kíváncsi, megtalálja a 354—355. oldalon, első kötet, Magvető kiadó 1985).
A festmény címe persze nem lett Kolbász, Pacal, sőt Valag se (pedig kétségtelenül ötletes). Maradt a Buborék. (a nőalakok körül mintha buborékszerű képződmények lennének. Akkor talán tényleg marad a víz). Nameg. A buborék szép színes, ragyogó, belül levegő van, üresség, és elpukkad. Kicsit mint ez a kép.
Hát jó, képek lelakkozva, (kettő kivétellel), bekeretezve, bedobozolva (a csomagolóanyag-kerítes külön történet, de ezzel már nem fárasztom az olvasó közönséget), képek elküldve. Már majdnem megkönnyebbülhetek, de még hátra van a ruha-project. Ági rámnéz. És mit veszel fel? Mittudomén. Dehátaznemúgyvan. Meg kell ám jelenni. És Ági előadja elképzeléseit a kiállításosdiról, megjelenősdiről (mondanom se kell, hogy  fetrengünk a nevetéstől), és felajánlja, hogy a dízájnerem lesz. Mindezek mellett rendkívül sajnálja, hogy kimarad a dologból, az eseményből, a csillogás-villogásból…  Nekem persze félgörcsös állapotban van a gyomrom, ha az egész hacacáréra gondolok. Én megfestem a képeket, elbíbelődöm velük, és annak is nagyon örülök, ha az emberek megismerik őket, dehát miért kell ez a körítés, ez a népszerűségi póz, interjúk és performance és híresemberek és minden. Persze, tekinthetem játéknak, merthogy minden az. Jó, hát játsszunk!

A dízájnerkedéshez Pak Nurata feleségének is kedve szottyant. Ő rózsákat álmodott a hajamba, és felajánlotta, hogy kisminkel. Ajaj. Pak Nur természetesen balinéz viseletben lesz. Rám is rámpróbáltatott   egy balinéz “tündérruhát” (persze, egyszerű viselet, de ami a színpompát illeti, a nyugati szemnek igenis tündérruha). Jajdejo. A devi játszik fuvolán, az ördög-vagyis ő, Pak Nur fest vagy rajzol addig performance keretében. Aztán pak revideálta a nézeteit, mégis legyek európai öltözetben. Merthát itt a két világ találkozásáról is szó lesz. Keletről és Nyugatról egy-egy festő, mindketten a képzelet világában kalandoznak.
Igen, lesz majd perfomance, kelet és nyugat hogy találkozik, és hogy kalandozik a képzelet világában.
Úgy tűnik, a rózsákat megúszom, Ági aktivizálta dízájneri hatókörét, elmentünk a Grand Mallba ruhát keresni. Jelentem, itt keleten a helyzet bevásárlóközpont-ügyben ugyan az, mint odahaza. A   Mall-kultúra. Emberek, akik a mallba járnak vásizni, szórakozni, lézengeni, időt tölteni. Beteg hely. Gyorsan leszívódik az energiakészletem. Dehát. Olykor a cél érdekében. Ugyebár nem túl nagy eséllyel pályáztam  ruhát  illetően ízlés és méretügyileg  egyaránt. Ági szimatának köszönhetően viszont az első boltban megtaláltam azt, amit kerestem. Egy szoknyát. A nem várt és gyors siker egész felvillanyozott, bár még csak félsikerről beszélek, mert az ing megtalálás-project még hátravan. Egyenlőre megpihenek. Azt majd egy következő nekifutásban.

Pak Wironal

Ez megint egy szeles nap. Milyen gyönyörűen latszik a Merapi, a Merbabu és a Lawu is. (a környék vulkánjai). Gyönyörűek a színek, a fények. Végre  ismét ki Soloból, fel a hegyekbe, az erdőbe, kirándulni! Motoron, száguldani. Wahyuval. Imád gyorsan tépni, néha behunyom a szemem. Jól vezet, jó motoron. (az én motorom ismételten túlesett sokadik műtétjén.) Van egy védőmantrám motorozásra, enélkül nem indulok el.  Sőt. Útközben is mormolom.
Boyolalit elhagyjuk, az út felfele kaptat, egyre szebb a táj, és egyre hűvösebb van. A Merapi  és a Merbabu két vulkán egész közel egymáshoz, találkozásuknál kis városka-nevezzük inkább falunak- fekszik, Selo. 

Selo

Innen kanyarodik egy kis út jobbra felfele a Merbabu irányába. Aki a Merapit akarja megmászni, az is Selobol indul. Gyönyörű az  idő, a szél kifújt minden párát, minden élesen látszik, még a hegycsúcsok is!  Meredek kövecses utakon, teraszos hagyma és dohányültetvények mellett feljutunk  az utolsó kis faluig, nem ne is hívjuk falunak… néhány házból álló település. Az utolsó előtti házon lóg egy  Warung  felirat, és észreveszek egy kisebb nyomtatott papírlapot is, hogy Merbabu basecamp. Itt lakik Pak Wiro feleségével. Hajlott hátú öregember lépdel a ház felé a hagymaföldről, rövidgatyában, fején össze-vissza kötözött batikolt kendővel. Wahyu régi jó ismerősként köszönti az apót, aki van már vagy kilencven éves, de ehhez képest igen jól tartja magát. Arca szinte sima, szája állandóan mosolyra, nevetésre  húzódik. Belépünk a házba, nagy előtér, jávai stílusú tető, festett faoszlopok, kazettás mennyezet. Beljebb irányulunk a konyha felé. Döngölt  sárpadló, tükrös szekrények, famagasítványokon gyékények. A sarokban alacsony   kőépítmény alatt tűz ég,  feketére kormozódott vas kannában víz forr. Macskák  melegszenek a kőhöz simulva. Ibu rögtön teát készít.  Odaülünk a tűz mellé, alacsony fasámlikra. A beszélgetés jávaiul folyik, amiből nem sokat értek, de nagyjából mégis érzem, miről van szó. Pak Wiro  néha tőlem is kérdez, de nem nagyon beszel indonézül. A jávai már annyira szokványos a fülemnek, annyira ismerem a nyelv lüktetését, hogy egyáltalán nem idegen. Pak Wiro persze kíváncsi rám, honnét, hogyan, miért, mikor, merre, meddig, és különös érdeklődéssel firtatja, hogy egyes dolgokat hogyan mondanak angolul. Valamire nem tudom a választ, és elmesélem, hogy az én anyanyelvem nem angol,  hanem.  Kívánságára aztán mindent lefordítok magyarra, amit tudni akar. Nagyokat nevet. Mennyire idegenül hangzik. Próbálják ismételgetni a szavakat. Jól szórakozunk.  Pak Wiro eközben vastag fehér papírszeletet kotor elő a zsebéből, egy nejlonzacskóból pedig dohányt szór a papírra. Mindezt persze egy lassított felvétel tempójában. A dohányzás itt szertartás. A zacskóból aztán előkerül valami gyökérféle (klemba), amiből pak apró darabkákat csippent, és precíz szakértelemmel szétosztja a dohánykupacon. Ezután jön a menyang. Ez egy gyantaféle, illatosításra használják, olyasmi mint a tömjén. Finom illatú, de  igen tömény tud lenni. Még kraton inggerises koromból maradt rám igen sok emlékminta erről az illatról, mas Seno  áldozási  tevékenységének köszönhetően. Tejóég. Ezt mind el fogja szívni? Jó, hogy a vastag papír, mint kátrányeledel, a dögerős dohány, füstszűrő nélkül, dehogy  még a  gyanta is? Bár tulajdonképp annyira nem is lep meg a dolog. Inkább csak gyönyörködöm az öreg mozdulataiban, a szeretetteli szakértelmében, a  cigaretta parázsló faággal való meggyújtásának szertartásában.

Pak Wiro

Az erdő. Néha olyan érzésem van, mintha egy otthoni erdőben sétálnék. Persze nincsenek bükkfák meg tölgyesek, és dúsabb, burjánzóbb a növényvilág. Látunk gyönyörű piros madarakat, meg nagy, sárgahasút. Itt-ott beszélgetés, nevetgélés hangzik fel. Az falusi emberek mászkálnak az erdőben, fát vágnak, rőzsét gyűjtenek. Már sokszor megcsodáltam, hogy ezek a törékeny jávai asszonyok mekkora batyukat képesek cipelni. Hát itt az erdőben is találkozom fejükön jókora farakást cipelő asszonyokkal. Dzsilbabban, gumicsizmában. A hegyi emberek vonásai általában durvábbak. Megfigyeltem ezt a Bromon és a Diengen is. Persze, az erős UV, a sok szél, a kemény munka, de más a genetika is. Széles, kerek arcuk van, testalkatuk tömzsibb, húsosabb. Vannak idős emberek, akiknek egész sima az arcuk, mint pak Wironak is. A boltos ibu arca is, mint a gyermeké. Kerekded, pirospozsgás. Széles mosoly, gyöngyfogak. Arcán alig egy-két ránc. Lehet úgy 40 éves. Szemében huncut csillogás.
Behív a házba, a tűz mellett elfogyasztjuk a kötelező teát. Ibu arról mesél, szeretne a városba költözni, jókat enni és sok autót látni. Mi meg elmeséljük, milyen jó kijönni a városból. Mindig így van ez.
A hegyi emberek étele igen egyszerű, nem túl sok gasztronómiai változatosságot, fantáziát kínálva. Van rizs, ketela (ez olyan mint a krumpli, csak édesebb), tempe, hús is. Olykor főtt zöldség, mondjuk káposzta vagy karfiol. Valahogy szoba jön, hogy nem eszem húst, sőt, a répát is nyersen. Ibu szemei tágra nyílnak. A répát nyersen??? (fejét csóválja) Hát azt meg hogy lehet! Ő még soha életében nem. Már azt is furcsállta, hogy cukor nélkül iszom a teát. Aztán van még egy eledel, ami nem csak a hegyi emberek kosztja, hanem az egész népé: az Indomie. A zacskós tészta, ilyen-olyan ízesítéssel. Szerintem rettenetes találmány. Gyors, olcsó, ízes. Nesze nektek emberek, egyétek. Fogyasszátok. Hogy túl sok értékes táplálék nincsen benne, az is biztos, ízanyag, kémia viszont annál több. Az emberek mindenhol rá vannak kattanva erre. Az elbutított nyelv és ész, amely csak ízekre tud gondolni… (a Jáva fejezet következő kiegészítőjében erről is írok bővebben).

Ja, igen. Az erdő. A rőzsehordók. A piros madarak. Sőt, még mókus is. Az út erősen emelkedik felfele. A csúcs kb. öt órányira van. Csak kirándulgatunk, nem áll szándékunkban felhágni a hegytetőre, bár biztos izgalmas lehet. Később a házban, mikor már a tűz körül melegszünk, pak Wiro mesél a hegyről. A falu öregjei tudják. Aki elindul felfelé, nem beszélhet csúnya szavakat. Sokan meghaltak már, mert nem volt bennük kellő alázat. Jobb kerülni minden negatív gondolatot, panaszkodást. Másnap reggel találok az ajtó mellett egy papírlapot nyomtatott szöveggel arról, hogyan célszerű a hegyen viselkedni. Ne mondj rossz szavakat, ne veszekedj a barátoddal, ne panaszkodj arról, hogy éhes vagy, fázol, fáj a lábad, ne legyél beképzelt és túlzottan elbizakodott, figyeld az időjárás jeleit, fordulj inkább vissza, ha ilyen vagy olyan az idő.
Az alkonyatban mesebeli gyönyörű látványok tárulnak elénk. A Merapi a lemenő Nap fényében, a hegy lábánál sejtelmesen bekúszó fellegek. A távolban a Lawu látszik kék méltósággal integetve, s köztünk a térben a hervadó fény által megszínezett felhők játszadoznak. Alattunk a Világ, a zajos városok, mintha repülőgépről néznénk a földre. Ahogy beesteledik, lent és fent is kigyúlnak a fények. A városok mint ragyogó gyöngykupacok, látszik Solo, Jogja, Klaten. A soloi Slamet Riyadi hosszú, egyenes útszakasza mindenhonnan felismerhető. Az égi csillagparádéról aztán ne is beszéljünk! Éppen újhold van, a hegyen semmilyen fényszennyezés. A szél gondoskodik a kristálytiszta atmoszféráról. Ezer és ezer csillag. A tejútrendszert még sosem láttam ennyire gyönyörűnek.
Rendkívül hideg van, mivel azonban készültünk, nem fázom. (két nadrág van rajtam, egy garbo, egy kardigán, egy tollkabát, fejem sálba tekerve). A tűz melletti ücsörgés is nagyon jóleső érzés. Nemcsak kéz- és láb-, de szívmelengető is. Wahyuval zenélünk. Elhozta a “zsebgitárját”, én meg a fuvolát, meg egy tibeti csengettyűt. Játszunk mindenfélét, a közös szerzeményeket is, aztán inkább jávai dallamokat improvizálunk, hogy kedveskedjünk pak Wiro fülének.
Az éjszaka inkább túlélési feladat, mintsem pihenés. A szél süvít a ház fölött, olykor beleakad a cserepekbe. Fojtogató füstszag van és hideg, kemény padló, éhség, (a vacsi valahogy elmaradt), és amikor végre sikerül kicsit elaludni, megszólal a dallamóra, játszik Für Eliset, meg mindenféle nyugati dallamcsodát, kicsit lassult tempóban és hamisan, mert az elem már kifogyóban, de azért tisztességgel elüti az éppen aktuális óraszámot.
Aztán végre megvirrad.
A reggeli fények. Meseszerű látványok. A szem és lélek gyönyörködése. Aztán motorral Magelang felé. Megkerüljük a Merapit, minden nézete fenséges. A nyugati oldalon látható a frissen megkeményedett lávafolyam. A Merapi igen aktív vulkán, rendesen füstölög, és időnként lávát lövell, de ez utóbbi csak a képzeletünkben játszik ezúttal.

Egyéb

A hétköznapok? A fókusz középpontjában most az augusztus 12.-i táncelőadás van. Nagy erőkkel próbálunk, a héten minden nap. Végre összeállt a zene, de még valóban sok próbára van szükség, hogy a tánccal együtt könnyedén menjen. Szeretem nézni bu Wied-et munka közben. Különös ember. Törékeny alkatú, vékony jávai asszony, haja (saját maga által) rövidre vágva, szemüvege mögött apró, de mozgékony szemek.  Lényében rengeteg energia, határozottság, erő, de törékenység és érzékenység is. Magyaráz, irányít, kiabál, lecsesz, nevet… Dji Sam Soet szív, a legerősebb mezítlábas kreteket, naponta legalább egy dobozzal. Izgalmas lépésről lépésre végigkövetni egy tánc kialakulását. Rengeteg munka van benne. Persze a zenében is, de igazából itt a táncosoké a főszerep.
Indonézia már készülődik. Jön a nagy nap, augusztus 17, a függetlenség napja. Pirosbetűs ünnep, lesz nagy hajcihő, Gulonban biztosan. Már minden utcán ott lobog a piros-fehér nemzeti zászló. A házunkra is tűztek egyet. Ági megjegyezte, vajon mit szólnának, ha egy kis zöld sávot festenénk rá? Szóval, a zászlók. De nem csak piros fehérek, hanem mindenféle színűek, egész Indonézia fel lesz zászlózva. Ma láttam, hogy felállítanak egy bambuszrúdra szerelt óriás hangszórót a házunk melle. A guloni parádé ott lesz, a ház melletti üres terecskén, ami általában délutánonként röplabdapályaként szolgál. Biztos lesz nagy felhajtás, campur sari, Reggeliztető Ibu már napközben is árul ételt és mindenféle műanyag, ízfokozott zacskóstápot, italt.
Még nem tudom, kimeneküljek-e a városból, vagy maradjak bámészkodni. Asszem hangulattól függ. Ági 17.-én megy haza. Már tűkön ül. Állandó napi téma, hogy mi minden ételt fog elfogyasztani, kezdve a kovászos uborkától a túrórudin, a tejfölös kiflicsücskön át a töltöttkáposztáig. Ebben a légkörben persze én is eljátszadozom a gondolattal, hogy miket fogok majd enni, vagy mi is az az étel, ami igazán hiányzik… tulajdonképp nem létkérdés számomra az otthoni táp, igen jól elvagyok az itteni kínálattal, csak néha azért nagyon megunom a warungos ibukosztot, és olyankor főzök valami más ízt, vagy sütök capatit, kísérletezek. De nincs rizsundorom se, mint ahogy egyes ösztöndíjasokról hallom. Hogy mit ennék? Rántott zellert, zellerkrémlevest, zellerpástétomot. Zöldborsólevest. Mama féle zserbót. Paradicsomszószt. Tönkölykenyeret, mákoskölest. Csak így, az eljátszokagondolattal kedvéért. Egyébként 100%-os a jelenlétem, és minden percnek örülök, amit itt lehetek, nincs még mehetnékem, jólvanezígy.
Mindenkit, szeretettel.

Augusztus 8.